Justh Zsigmond, a színházépítő

Színházában temették el – 150 éve született a „magyar Tolsztoj”

Tisztelői szerint a XIX. század végi magyar irodalom és színháztörténet kiemelkedő alakja volt, vagy legalább is lehetett volna, ha nem hal meg 31 évesen. Az biztos, hogy mindezidáig méltatlanul bánt vele a magyar irodalom- és színháztörténet, hiszen rövid életéhez képest jelentős életművet, valamint irodalmi és kordokumentum értékű naplókat hagyott maga után.

Ahhoz képest, hogy saját pénzéből, saját birtokán – ahová a korabeli magyar és európai művészeti élet jeles személyiségei is el-ellátogattak – színházat épített és működtetett, ma Magyarországon még egy próbatermet se neveztek el róla. Kivétel szűkebb hazája, a Békés megyei Orosháza, Gádoros és környéke, ahol régóta kutatják munkásságát, ápolják emlékét. Arrafelé a „magyar Tolsztojnak” is szokás nevezni, hogy miért az a nagy orosz író ismerőinek kiderül az alábbi írásból – Vetésiné Petrányi Erzsébet megemlékezésének részletei – melyet a róla elnevezett orosházi városi könyvtár jóvoltából közlünk. És még egy apróság: Justh Zsigmond családnevét, ahogy politikus bátyjáét, Gyuláét is s-el (Just) kell ejteni, nem pedig Jusztnak, ami sajnos gyakran előfordul, ha egyáltalán valahol lehangzik a neve.
(J. M.)

A család
Justh Zsigmond előkelő nemesi családból származott, ősei lakhelye a Túróc megyei Necpál község volt. A család egyik ága ottmaradt, a másik az Alföldre költözött. Édesapja Justh István, édesanyja Pákozdy Matild. Idősebb Bátyja, Justh Gyula Kossuth híveként vált a Független 48-as Párt vezetőjévé, és Makó országgyűlési képviselőjévé. A középső fiú, 13 évesen tüdőbajban meghalt.
Justh Zsigmond 1863. február 16-án született Pusztaszenttornyán, ahová szülei 1855-56-ban költöztek, miután örököltek Békés és Csongrád megyében mintegy 3000 holdnyi birtokot. Gyermekkorát a családi birtokon töltötte. „Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég” – írta róla Mikszáth Kálmán. Sokat olvasott, a maga készítette bábszínházzal játszott. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, jogi, nemzetgazdasági tanulmányokat a budapesti, kieli, zürichi, párizsi egyetemeken folytatott. Szerette a zenét, a dalokat, kitűnően zongorázott, könnyen és gyorsan tanult, több nyelven beszélt, kellemes és szellemes társalgó volt.

Baráti köre
Arisztokrata barátaival: a Batthyány, Szapári, Csáky, Teleky, Zichy családokból tanulmányai során ismerkedett meg. 1882-ben került először Párizsba, Tisza Istvánnal kezdte meg tanulmányait. Hamar a párizsi szalonok kedvelt vendégévé vált. Megnyerő modorával, szuggesztív egyéniségével, sápadt, krisztusi arcával, mélyen égő szemeivel nagyon sok barátra tett szert (többek között Sarah Bernhardt, Jablonowska hercegnő, ifj. Dumas, Munkácsy, Verescsagin). 1888-as párizsi naplója hűen tükrözi ezt a társasági életet.
Visszatérve Pestre irodalmi klubot szervezett, jelentős alkotók, művészek jelentek meg körülötte. Elég csak néhány nevet megemlíteni: Feszty Árpád és felesége, Jókai Róza, Hubay Jenő, Jászai Mari, Czóbel Minka, Bródy Sándor, Aggházy Károly, Gozsdu Elek, Szabolcsi Mihály.

Irodalmi tervei, alkotásai
Ars poeticája volt: „Igazság, érzés, világnézet, ez a három teremti az írót, s művészt. Akinek ez nincs, az írja regényét főzőkanállal”.
Tanulmányai, elemző írásai majd elbeszélései Párizsban és a hazai sajtóban is megjelentek, majd elbeszélései 1886-ban kötetben is. Az 1890 és 1892 között írott novellái (Zana Zsuzsi megtérése, Délben, Az asszony szava Isten szava, Leánynéző, A puszta bölcse stb.) szülőföldjén játszódnak, az ott élő emberek a hősei.
Társadalomelemző írásaiban a parasztság tehetségét, erejét tekinti a jövő megújulásának. Balzac hatására „A kiválás genezise” címmel 14 kötetes regényciklust tervez, ebből három kötet készült el: A pénz legendája (1893), a Gányó Julcsa (1894) és a Fuimus (1895). Justh szerint az arisztokrácia akaratgyenge, pusztulásra ítéltetett, tapasztalata azonban továbbadható a vidéki egészséges, életerős parasztságnak.
A Párizsi napló arról a szalonéletről ad képet, amely Párizst a művészek, a szellemi emberek szemében a világ fővárosává tette. A Hazai napló fiatal arisztokrata barátait, a kor jelentős alkotóit mutatja be.

Justh parasztszínháza
Justh a parasztságban nemzetmentő, művészi erőt, jó szellemi adottságokat látott. Erre alapozta a színházi terveit is. Többféle előzménye volt a parasztszínház létrejöttének. Közrejátszott benne gyermekkori élménye, a betlehemi játékok, a dohánytermesztők (a gányók) szokásainak megismerése. Emellett párizsi tartózkodása idején orosz barátaitól (Verescsagin, Antokolszkij) hallott a jobbágyszínházakról, valamint a francia gázgyári dolgozók avantgard színházáról is. Igazi indítéka mégis a társadalmat megújító terve volt, amely a parasztság szellemi gazdagságát, műveltségének bővítését kívánta elérni. Szoros érzelmi, erkölcsi kapcsolat fűzte Szentetornyához, a pusztához, annak népéhez.
1889-től felerősödik benne a honvágy, alig várja a tavaszt, hogy hazatérhessen. „De jó itt nyugodni. Az enyéim között, az én istenáldta boldog népem között” – írja Czóbel Minkának. Birtokán a parasztok bérlők voltak, jobb anyagi körülmények között éltek. A fél falu a „komája” volt, a keresztelőkre, esküvőkre mindig meghívták, de vendégeivel is gyakran ellátogatott a parasztjaihoz. Látogatta a helyi iskolát is, a jó tanulókat megjutalmazta, de támogatta a helyi olvasókört is.
“ Mi itt egy kis színtársulatot toboroztunk össze, Fesztyné Jókai Róza komámasszonnyal, meg Czóbelékkel, mégpedig csupa szabad- és puszta-szt.-tornyai földművelőkből. Játszatunk aztán ezekkel Shakespeare-t, Moliére-t és népszínműveket.”A birtokán szervezett színházzal a legfőbb célja megmutatni a parasztság ősi tehetségét, kiaknázatlan szellemi erőtartalékait.
Az amfiteátrum vályogból épült, s fehérre meszelték, kör alakú fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek. “A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nincs, hanem szép lombos fák borulnak rá. A színpad fél méterre van emelve. A nézőtér közepén a fal mellett van a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad, a padok végén ismét két sor rövid pad van elhelyezve. A színpad nincs elzárva függönnyel.” Az épület körüli parkban állt Jászai Mari és Justh Zsigmond szobra is, melyeket Stróbl Alajos készített.
Justh maga is írt több egyfelvonásos népszínművet, de a parasztszínházban előadták többek között Molière, Szophoklész, Shakespeare, vagy éppen Czóbel Minka darabjait is. Sikereiről újságíró barátai számoltak be, miközben a színházat két alkalommal maga Jászai Mari is meglátogatta.

Halála, temetése, emléke
Justh 1887-ben említi először betegségét, miután tüdőgyulladást kap. Gyógykezeléséért mindent megtesz, gyenge szervezete azonban nem tudja legyőzni a tüdőbajt. Közben fáradhatatlanul szervez, ír, dolgozik. 1894-ben rosszabbra fordul állapota, egyre csak fogy, ezért hamarabb utazik el Szentetornyáról, előbb Pestre, majd Párizsba és Cannes-ba, ahonnan utolsó leveleinek egyikében így ír:
„Azt hiszem, bajom rohamosabb jelleget öltött. De egy cseppet se bánom. Láttam sokat, újat alig fogok már láthatni, fáradt vagyok, s pihenni nem lesz rossz… Lássa, ez az én tragikumom, ott nem lehetek, ahol szeretek lenni, ahol talán még a halál sem lenne nehéz, mert oly természetesnek teszi a táj, mely körülvesz… Csak legalább annyi irgalommal lenne irántam az isteni Gondviselés, hogy idehaza végezhetném be pályafutásomat…”
Cannes-ban hűséges inasa van mellette, aki karjaiban viszi ki a tengerpartra a teljesen legyengült Justhot, aki 1894. október 9-én végleg megpihent.
Bátyja, Justh Gyula hozatta haza kettős érckoporsóban. Október 22-én, birtokán, Szentetornyán, a körszínház közepén, a páholy helyén temették el. Barátai, tisztelői, a falu népe búcsúzott tőle, több mint kétezren kísérték utolsó útjára.
A második világháború után a park fáit kivágták, a sírhelyet, a kastélyt lebontották.
Sírját születésének századik évfordulóján feltárták, az obeliszket megtalálták, földi maradványait Gádoroson újratemették.
Justh Zsigmond rövid életében fáradhatatlanul dolgozott a magyar irodalom népszerűsítésén, az egyszerű emberek művelésén. A betegség korán elragadta, de alkotásai így is jelentősek, méltóak a megismerésre. Nevét a gádorosi művelődési ház és az orosházi városi könyvtár őrzi.