Jellemrajz és időbűvészet

2015-01-11

POSzT válogatás 2015

Balogh Tibor

Örkény: Tóték – bemutató Miskolcon

Hálás-hálátlan kötelessége színházainknak, hogy világháborús árnyékú, huszadik századi klasszikusunkat műsorra tűzzék olykor. Háborúszünet van. Fordulhatnának Hašek derűjével a darabhoz, vagy riogathatnának az ukrán határon aktuálisan leselkedő háborúveszéllyel, ám a kasszabarát szemlélet és a lelkiismeret örömest ölelkezik: a rendezők többnyire hibrid üzemmódban járatják agyukat.

Becsüld meg alkatához méltó szereppel a színészedet! Alighanem ez a legkézenfekvőbb indíték a Tóték műsorra tűzésére. Izgalmas és jelentést hordozó feladvány Görög Lászlónak, átalakulni Woyzeck közlegényből (tavalyi nagy szerepe) magyar honvédőrnaggyá. Csapzottan, kivörösödött szemmel, szakadozott utcai tiszti kabátban érkezik meg bakája szüleihez egy hegyvidéki faluba, Mátraszentannára, hogy kiheverje az orosz front lelki viszontagságait. Miután kialussza magát, díszegyenruhát ölt – talán a jelmeztervező, Pilinyi Márta a megmondhatója, mi érdem okán fityeg egy front-másodvonali alegységparancsnok hasa fölött a német Birodalmi Érdemkereszt –, és gondolatűző kartondoboz hajtogatásra fogja a fiúgyerekük jobb sorsáért bármi áldozatra elszánt család tagjait.

Tót, a községi tűzoltó családfő is dobozol. Szerepében, Szatmári György szenvtelen szenvedő. Zokszó nélkül húzza szemébe a sisakját, hogy ne tűnjön úgy, mintha mögé nézne az alacsony termetű őrnagynak; ugyanezért később majd a térdét is berogyasztja, ásítás ellen pedig csipogót (kézi generátoros zseblámpát) dug a szájába. Egyszersmind felhagy kedvenc szokásaival: nem nyújtózkodik hangosat lefekvés előtt, s az asztal alatt nem csipkedi meg a kislánya bokáját. Közben a fiú már javában hősi halott, csak erről a hírgazda postás nem kézbesíti a táviratot.

Molnár Sándor Tamás

A vasúttól kiszuperált, tehát katonai szolgálatra is kétségkívül alkalmatlan Tót, és az Őrnagy különbözése csak látszólagos – utóbbi lesimított (lenyalt) bajuszt visel, az előbbi pödörtet (kurtán kackiást) –, valójában rokonok. Tót ugyanolyan rigolyás, mint az őrnagy, csak nem harctériek, hanem civil-köznapiak a hóbortjai. A két színész versenyre kel egymással a jellegtelenségben: a környezetük hozza az egyiket hatalmi, a másikat áldozati helyzetbe.
A környezet – jelesül Tótné Mariska és a kamaszleány Ágika – hódolni vágyik. Nádasy Erika anyai szíve két férfiobjektum között röpköd, sőt talán nem is a röpködés itt a pontos: van a jelenlétében valami helikopterszerű: propellerezve lebeg az események fölött, ám míg a széllapátja huzata az urát földnek csapja, addig az Őrnagyot az egekbe pördíti. Czakó Julianna Ágikája kamaszzsigerből belelátja az ismeretlen férfiba a macsót, pedig az küllemre olyan, mintha Don-kanyari túlélő volna, aki a világ csodájára, a saját lábán futott egyenesen a falujukig. Káprázatvágyánál csak a félrehalló érzéke sajátságosabb: mindent úgy, sőt még úgyabbul hall az apja szájából, hogy az őrnagy pszichés, kisebbrendűségi komplexusos elhallásból adódó (szőrnagy) sértődései megalapozottnak tűnjenek. A két nő viselkedése ugyanakkor nem szimplán hősi áldozatvállalás: óhajtják a kiszolgáltatottságot, keresik a maguk zsarnokát, a mártíromság kéjét.

Görög László

A modern kor tirannusai a szolgalelkű tömeg teremtményei. A hízelkedők nyomulásával szembeszegülni képtelen kisemberek lökődnek általuk a csúcsra, akik a pozíciójukban mintegy pajzsként, ijedtükben növesztenek hatalmat, alkalmasint éppen olyat, amilyet áhít magának a bárgyú nép. A trónra emelő közösség karizmája karizmatikus parancsnokot generál (vagy szimulál). Ördög László őrnagya szimulált istenség. Amikor elhiszi magáról, hogy az alattvalói jótéteményként élik meg a dobozolást, és megajándékozza őket önmagával még három plusz napra; lesújt reá a margóvágó. Szatmári merengő Tótjából kibuggyan a harcos pacifista, és négybe hasítja a zsarnokot, visszaállítva tettével a maga, családi békének becézett uralmát. Népmesei igazságszolgáltatás, a ma divatos tanulsággal: a hatalomképlet örök, viszont az alá- fölérendeltségi helyzetben a személyek tetszőlegesen fölcserélhetők [vö.: Vörös (Katona József Színház), E föld befogad avagy számodra hely (Örkény Színház), Julius Caesar Vígszínház)].

Görög László és Szatmári György

Nem Béres Attila állította fel elsőként, két férfi hatalmi párbajaként a Tóték képletét. Vidnyánszky Attila 2004-es Gyulai várszínházi rendezésében Trill Zsolt (őrnagy) nem születetten fasiszta, hanem ijedtében agresszív figura, Tóth László (Tót) pedig az első pillanattól fogva passzív ellenálló az ellene folyó idegháborúban, sőt a budi-helymegosztás jelenetében már ő van fölényben, pozícióelőnyben (az 1867-es kiegyezés történelmi érzete). Szintúgy Vidnyánszky leleménye, hogy rádiótudósításokkal, buzdító slágerekkel, masírozó bakákkal illeszti történelmi látótérbe a hátországi porfészekben eszkalálódott dobozolást. A zenei aláfestés túlível az 1945-ben félbeszakított világháborún, felcsendülnek a század hetvenes éveinek slágerei, utalva arra, hogy semminek sincs vége, csak a vérfürdő szünetében éppenséggel a bársonyos baloldali fasizmusnak van keletje. Béres hasonlóképpen bűvészkedik az idővel, és a történelem szereplőivel. Még javában tart a magyar alakulatok nyomulása Oroszország belseje felé, amikor ő már Szálasi hírhedt beszédét vetíti közjáték gyanánt, majd az őrnagy búcsúztatáskor a községnév-tábla – Mátraszentanna – olvasható rovásírással; épp csak turulmadarak nem bagzanak a peremén, szimbolizálva az új magyar nácizmus terjedését. Akárhányszor a rádiót bekapcsolják, mindig a Himnuszt hallani. Mafla poén az is – ugyanakkor relatív önmegtartóztatásra vall –, hogy a budin sör- és fostestvérré avanzsált hadviselő felek nem a saját szájukon éneklik ki a Szózatot, hanem éteri timpanon-kalimpálásként halljuk azt. Ebben teljesedik ki a kor koholt kontextusa.

Kár ezekért a toldalékokért, mert egyébként a rendező anyanyelvi szinten adja vissza Örkény bársonyos szarkazmusát. Képzeletben gazdagon játszik a hangnemmel, a stílussal, a jellemekkel. Külön szép például, ahogyan Märcz Fruzsina intellektuellé fejleszti a gyantaszedők testi örömeiért dolgozó Gizi Gézánét, s ugyanennyire elgondolkodtató Molnár Sándor Tamás, a levél-hírtartalmakkal manipuláló, félnótás postás épelméjűsége, vagy a szerepösszevonás: Kokics Péter a meditatív vécétisztító, Cipriani doktor és Tomaji plébános alakjában ugyancsak a felcserélhetőség ideájára erősít. Béres nem bajlódik azzal, hogy bohózati szinten, groteszk komédiaként, netán redukált abszurdként játszassa-e a darabot: önmagához szabja, s azt gondolom, ők a szerzővel szegről-végről lelki rokonok. Autentikus az előadás, a darab pedig olyan, amilyen.