Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Jeles András Strindbergje a Csokonai Színházban

Készült

on

Lakájcsízió

Az intenzív arculatkeresés útjára lépett a Csokonai Színház. Közönségbarát évadműsorokra törekszik, ami közben szeretné elérni, hogy a közönsége barátjává váljék az ínyencségnek. A tavalyi Három nővér és Az idióta után, idén August Strindberg Júlia kisasszonya az első pikáns falat – Jeles András átiratában és rendezésében. Júliát Móga Piroska, Kristin szerepét Hajdu Imelda játssza. Jan, a lakáj Mészáros Tibor.

Júlia kisasszony apportírozta vőlegényét, aki a jegyességen belüli erőszakra – egy lovaglópálcás suhintás az ugráltatás közepette – szakítással reagált. Az elhagyott menyasszony függetlenként vett részt a kastély szentivánéji vigalmán, s táncba hívta az apja lakáját. A kitüntető figyelemtől megittasodott Jan nagy arccal és egy üveg lopott, prémium kategóriás borral tér meg a cselédszárnyba, ahol jövendőbelije, a bicegős házvezetőnő, Kristin vacsorával várja. A rendes kosztközi évődésüket a grófkisasszony zavarja meg, másodszorra is táncba hívva a szolgát. Eddig a reál-expozíció.

Irreális mindjárt az, hogy a télikert a cselédszárnyra néz, s amíg a szemünkkel belakjuk a teret, egy szakadt mozivászonra (német hangkulisszával) forgalmas utcakép vetül. Az elfátyolozott elme fénye az alapvilágítás. Ez rendezői érdem, ha onnan ítélek, hogy eregethetnének füstöt is. A székébe rogyott Kristin felpattan álmából, és a sántítását odahagyva, beszélő holdkórosként a szobájába vonul, amint azt Júliának megjövendölte Jan, éppen az előző pillanatban. Próféciájához a lakáj nem ragad mikrofont, s ez szintúgy rendezői érdem: abbéli bizalom, hogy az irreális homályban majdcsak letéved a néző képzelete a valóság síkjáról. Ami közben a grófkisasszony és az inas félrevonultan ölelkezik – a csujogatók egyszemélyes csapataként – Mészáros Tibor (nem-Jan Janként) vörös parókában, pufókra tömötten, dülöngélve amortizálja (dúlja fel) a cselédszárnyat. Tehetné ezt kortársszínházian, anyaszült meztelenül, de nem – rendezői érdem ez is.

Az irreális homályt valószerűtlen fényeffektusok szaggatják. Jeles András konzervatív újító. A színpadi kifejezés archaikus (új-archaikus) eszközeivel, sok ismeretlenes egyenletet ír fel a közönség számára. A megoldó képlet a skizofrénia talánya: vajon a megnyilatkozások melyik eleme tévképzet, s melyik jelent megvilágosodást? Ha a tündérlányt megcsókolod, menten varangyos békává változik? A napközbeni vágyaink tartalma az álmainkban fejlik ki, ezért az ébrenlét és az álom közötti határ olyan esetleges, mint az országúton a szaggatott vonal: optikai vezető, ami a közlekedésben semmire sem kötelez. Júlia kisasszonyról tudjuk, hogy – a természete ellenében – az apja felerészben férfivá, felerészben nővé akarta nevelni, s a dresszúra tette férfigyűlölővé. Vagy nem. Ha nem, akkor annak a kéjhozó öklű legénynek az eljövetelét várja, aki majd kiűzi belőle a férfit. Janról azt tudjuk, hogy kiskamasz korában szeretett bele Júliába, utána lopkodott a kerti lakba, ahonnan azonban csak az emésztőgödrön át menekülhetett el észrevétlenül. A beszennyeződése miatt kapott szülői verés okán jogot vélt szerezni, hogy megölelhesse egyszer a szépséges leányt. Vagy birtokba vegye.

A szentivánéji pillanat dramaturgiai ürügy. A törvényes viselkedésszabadságban felébrednek a szunnyadó vágyak, s a hajnali kakasszóval kódolva van a mámor végessége is. Strindberg enciklopédikus igénnyel, ám szinte az Asperger szindrómások divergenciájával ölelte fel a témát. Három sikertelen házassága ismeretében, tekinthetjük 100%-ban önéletrajzi ihletűnek a darabját, s ez a körülmény a rendezőnek szabad kezet ad a szintúgy személyes megközelítéshez, a nézőnek pedig a saját tapasztalatával, vagy ideáljával történő összevetéshez. Móga Piroska Júliájában ott lappang Hedda Gabler, Makrancos Kata, Nóra, Anna Karenina és Nasztaszja Filippovna, vagy Grusenyka A Karamazov testvérekből. Mészáros Tibor úgy Szmergyakov (az apa, Fjodor Karamazov fattyúfia), hogy a négy Karamazov-fivér egyvelege. Szerelemre méltó és lobbanó, mint Dmitrij, eszes és félszeg szerelmű, mint Ivan, továbbá szolgálatkész (gazda- és klérusfélő), mint Aljosa. Ősi motívum: az úrhatnám szolga. Utánozza gazdája viselkedését, s adott helyzetben az irigyelt hatalmát gyakorolja. Ám, míg úr valamilyen cél elérése érdekében gyakorolja a hatalmat, addig a szolga szerint az úri lét veleje a hatalomgyakorlás. Az értelmes lakáj is megragad ezen a ponton: Mészáros Janja eszes lakáj: parvenü értelmiségi. A képzeletvilága és a tettei közötti szakadék ugyanakkor Peer Gynt-i figurává teszi. A nesztelen szökésük érdekéven hősiesen, kemény marokkal megfojtja Júlia imádott kanáriáját (az eredetiben csíz), hogy aztán a gróf csengetésére haptákba vágja magát a kávé szervírozásához. Innen, a záró reál-szituáció. Érkezik Hajdu Imelda (Kristin) a szikár, sánta valóság. A reggeli Úrvacsorára nógatja Jant, mert előző este oda ígérkezett neki. A szökés és a páros öngyilkosság törölve. Vágja fel az ereit szégyenében Júlia, amiért az utazáshoz az apjától lopta a pénzt. Az igazság csípőficama. Vagy nem. A közös éjszakájuk szeretkezése talán zsigeri volt? Bár a Csongor és Tünde és Szabó Lőrinctől a Semmiért egészen nem azonos évszázadban született, olvasni egyszerre is lehet…

Jeles András rendezése a lélekrajzoló naturalizmus mestermunkája, amely Ingmar Bergman hatásától nem függetlenül keletkezett. A szabályozó tudat által vezérelt az ölelkezésünk. A szerelemben a szinkron-tobzódás pillanatai ritkák, s alkalmasint megismételhetetlenek. Kéjceremóniát pontifikálunk, mímeljük a mámort mindhalálig. Lényegi különbség azonban, hogy a kamerázás eszközével nem él, nem mutat a színészek arcáról kivetített közelképeket. A szövegi kidolgozottság, a hangzás és a mozdulatok ráutaló ereje teszi a távolabbi széksorokból is követhetővé az előadást. Az ösztönvilág érzékletes megjelenítéséhez nem ideális helyszín a Víg Kamaraszínház, ám az ilyen irányú kísérletekről nem szabad lemondani.

Fotó: Máthé András

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű