IV. Deszka Fesztivál Debrecenben

Debrecen egy hétre (március 8-ától 14-éig) valóban a kortárs magyar dráma fővárosává, a magyar színházi élet központjává vált – igaza volt a rendezvénynek otthont adó Csokonai Színház igazgatójának, Vidnyánszky Attilának, amikor már megnyitó szavaival előrevetítette ezt, ahogy az az állítása is helytállónak bizonyult: Debrecenben már sikerült elhitetni, hogy a kortárs magyar dráma érdekes, izgalmas lehet, ezért érdemes azt megtekinteni színházban.

A 7 nagyszínpadi és 17 stúdiószínházi előadás többsége telt házzal ment és nagyrészt sikert aratott a helyi, illetve az idelátogató közönség előtt.

A 2010-es Deszka minden korábbinál gazdagabb és tartalmasabb programmal bizonyította életképességét, de egyúttal a továbblépés, a megújulás szükségességét is. A fesztiválprogram alapján is állítható, ami az idei válogatókkal rendezett beszélgetésen elhangzott: ma már jobb a kortárs magyar dráma helyzete, mint tíz-húsz évvel ezelőtt (ami minden bizonyára köszönhető a Drámaírói Kerekasztal tevékenységének, a Katona József pályázat létrejöttének is), több a bemutató, a színházak jobban érdeklődnek a kortárs művek iránt; jóllehet, ma is csak 20-30 szerző darabjait játsszák. Az is látható ugyanakkor, hogy a kortárs magyar dráma (s tegyük hozzá vele együtt a színház) a sokféleségében érdekes, azzal együtt, vagy azért is, mert nincs meghatározó irányzata, uralkodó stílusa, nem egy kaptafára készülnek a produkciók, ahány alkotó, s ahány színház, annyiféle előadás születik. A klasszikusabb játékmódúaktól a legkülönbözőbb alternatív próbálkozásokig, a pszichologizáló-realistától az elvonatkoztatottig, a szövegcentrikustól az összművészetiségre törekvőig, az adaptációtól az írója megrendezte darabig, a hagyományos narrációjútól a történetmesélést elvetőig, az emelkedettebb, „archaikusabb” nyelvet használótól a jelenkori köznyelvet bevetőig sokféle változatát tekinthettük meg a kortárs magyar drámának és színháznak – éppen emiatt mi magunk sem kísérlünk meg ebben az írásban önkényes kategóriákat létrehozni, fő tendenciákat megállapítani, skatulyákat alkotni a látottak alapján.

A határon túli magyar színházak erőteljes jelenléte a fesztiválon (a marosvásárhelyi, szabadkai, újvidéki társulatok több előadással is bemutatkoztak Debrecenben) egyrészt azt mutatja, hogy a kortárs magyar dráma a határainkon túl legalább annyira, ha nem jobban érdekli a színházakat és a közönségüket, mint idehaza, másrészt azt, hogy ezek a színházak előadásaikkal alkalmanként még inspiratívabbak is lehetnek, mint számos hazai társulat a magáéval. A délvidéki társulatok egyedi vonásait kereső szakmai beszélgetésen el is hangzott, hogy valószínűleg az jellemzi őket leginkább, hogy az összművészetiségben és csapatban, közösségben gondolkodnak, alkotnak, a meghatározó személyiségeik többféle tevékenységet folytatnak (írnak, rendeznek, koreografálnak, színészként szerepelnek) és rendkívül nyitottak minden újra.

A szakmai kérdéseket megvitató beszélgetések (a már említetteken túl például a következők: Móricz és a kortársak viszonya; a dokumentarista színház; a gyermekszínházi alkotó felelőssége; színház a tévében; a történelmi darabok létjogosultsága; a magyar dráma külföldi jelenléte) és a műveket, előadásokat értelmező polémiák a fesztivál fontos, már-már jellegadó fórumaivá váltak. Kár, hogy általában kevés érdeklődőt vonzottak, mert mindig rendkívül tartalmasak, az adott szakmai és alkotói problémakört számtalan szempontból megvilágító, hivatásos és laikus nézőt egyaránt orientáló, esetenként kifejezetten szórakoztató találkozók voltak. Nem véletlenül került sor az egyiken a gyermekszínházakra is, ugyanis a fesztiválon azok is láthatóan és tudatosan kiemelt teret kaptak. (Bár a gyermekelőadások közül mindösszesen kettőt láttunk, mindenképpen ki kell emelni Szabó Borbála és Varró Dániel Líra és Epikáját, mely túlzás nélkül nevezhető a fesztivál egyik sikerdarabjának, olyan munkának, ahol a szöveg és az az alapján készített bemutató is igen magas színvonalat képviselt.) A szakmai program összeállításában egyébként Tasnádi István, Németh Ákos, Kiss Csaba segítette a debreceni szervezőket és a válogatókat.

Az idei program válogatói (Brestyánszki Boros Rozália, Garaczi László, Szakonyi Károly) az adaptációkat, mozgásszínházi bemutatókat is számítva 100-nál több produkciót vettek figyelembe, de ezek közül 30-40 jöhetett valóban számításba. A szelektorokat nem kötötték merev szabályok, de csak a 2009 végéig bemutatott előadásokból válogathattak, s figyeltek arra, hogy ne csak stúdiódarabok, hanem nagyszínpadiak is legyenek (melyekből mindig nagyon kevés van) a kínálatban. Ahogy a velük folytatott szakmai beszélgetésen Garaczi és Szakonyi el is mondta, igyekeztek az egyéni ízlésüket háttérbe szorítva körképet nyújtani, s nem szövegek, hanem előadások fesztiválját létrehozni. Szakonyi elárulta, elsősorban arra figyeltek, hat-e rájuk az adott előadás vagy sem. Több meghívott produkció (például a Cucc, az Apacsok, a székesfehérvári Ibusár) viszont technikai és\vagy egyeztetési problémák miatt kimaradt. A beszélgetés során az is kiderült, hogy a drámaírók a színházak fogadókészségének ismeretében eleve stúdiódarabokat írnak inkább. A beszélgetés vezetője, Németh Ákos ehhez annyit tett hozzá, saját németországi bemutatóinak nagyszínpadi tapasztalataira is hivatkozva, hogy itthon a stúdiószínpad kontra nagyszínpad kérdés megválaszolása általában „a színházi menedzsment gyávaságán” bukik el.
 

Darvasi Ferenc – Elek Tibor

A cikk folytatását megtalálja az áprilisi Magyar Teátrumban