Isten kontra Alexander
Bergman után szabadon az RS9 Színházban
Az Isten kontra Alexander című előadás alapjául Ingmar Bergmann Fanny és Alexander című műve szolgál, míg azonban az eredeti darabban a címszereplők még gyerekek, ennek az előadásnak a kiindulópontja az, amikor Alexander már élete végéhez közeledik. Novemberben az RS9 Színház ismét műsorra tűzte a darabot. Viola Szandra kritikája.
A darab elemzésekor nem csak kritikusi rutinból érdemes a címmel kezdeni, hanem, mert több szempontból is érdekes: figyelemfelhívó, visszaidézi a középkori egyetemek disputáit és vitakultúráját egy olyan kérdést sejtetve, amely kimondottan vagy kimondatlanul, de minden emberben megfogalmazódott már. Hányszor gondolkodtuk már el az igazságot tévő Isten képén, s azon, valóban igazságos-e, az „Isten balján” érzése pedig a múltszázad nagy életérzése volt. Ezen kívül a Bergman eredetihez képest módosított cím azt is jelzi, hogy itt nem a Fanny és Alexandert fogjuk látni, csupán annak egy szabadparafrázisát.
Baku György rendezésében a darab alapját a tapasztalat, a bárki számára megismerhető valóság képezi. Ugyan találunk csodával, mágiával kapcsolatos elemeket, mégis, meglehetősen istennélküli közeg ez, a feltétel nélküli valóság nem nyer bizonyítást. „Ha tényleg mindenható volnál, akkor az nyilvánvaló lenne, és nem kényszerülnél sem te, sem a püspök arra, hogy a mindenhatóságodat bizonygassátok minden vasárnap.” Mindez csupán egy éles logikájú gyermek érvelése, talán kevés egy hívő ember elbizonytalanításához, Alexander élettörténete, mint érvelés azonban meglehetősen nyugtalanító vád, ebben a művészi közegben pedig a szenvedés és fájdalom sem megtisztulásként, sem szentségként nem artikulálható. Annál is inkább, mert míg Bergman filmjében a mellékszálak, a rokoni kapcsolatok, az életigenlés, s a történet végén a boldog családi fészekbe való visszatérés is hangsúlyosak, addig az RS9 Színház változatában, csak Alexander, Fanny és Emilie sorsára koncentrálunk, mindez egyrészt feszesebb dramaturgiát eredményez, másrészt a benne ható morális energia még nyomatékosabbá teszi az Alexanderrel történteket. A darab nyitó és záró képében, a már öreg, haldokló Alexandert láthatjuk, aki élete végén, halála pillanatában megítéltetik. Baku György rendezésében a naturalista empíria valóságszintje nem emelkedik transzcendens szférákba, ugyanis zárójelenetként egyetlen villanásszerű képet látunk, amint Alexandert két, maszkos fekete alak tartja vissza attól, hogy belépjen a mennyek kapuján.
Míg Bergman saját rendezésű filmjében csak sejtet, elodázza az ítéletet és a döntést, no nem Alexander felett, mert azt világosan érezzük, hogy ő nem bűnös, hanem Isten felett. Ezzel szemben az RS9 színház játéka szigorú végítélet.
Az eredeti Bergman szövegnél itt-ott kevesebbet, rövidebb változatot hallhatunk, az epikus határvonalak negligálása, a motivációs-szituációs textúra kiemelése irányítottabban koncentrálja a főszereplő(k) lélektani mechanizmusaira a figyelmet.
A színészek összjátéka figyelemre méltó, ugyanis néhány jelenet hallhatóan erős indulatokat, (nevetést, csodálkozást, apró felszisszenéseket) vált ki a közönségből. Sikerül egységes esztétikai tónussal feltölteni a megszólalásokat, a karakterek jól elkülönülnek, mégis összhangban maradnak egymással.
A Fanny és Alexander első sorban lélektani dráma, s nem csak Alexanderé, hanem valamennyi nézőé is, ugyanis alapja az intuitív emberismeret, mely mélyebb lelki kapcsokat oldoz el, s hoz felszínre tudatalattinkból, mint talán Freud egész tudományos munkássága során. A néző a kíváncsiság, a sajnálat és a részvét állapotából eljut arra a szinte, amikor maga is a püspök halálát kívánja, s mikor az bekövetkezik, örömöt és megkönnyebbülést érez, noha e megkönnyebbülés nem tart soká, mert saját erkölcsi elbizonytalanításunk után hitbéli következik: az „Isten nincs valamiképp” érzése uralkodik el, mert ebben a kauzális világban ha van is Isten,vagy, csupán saját döntéseink következményeként létező.
A dráma egy jelentős része elfedve marad: vajon mit csinált Alexander felnőttként? S vajon mennyire felelős tetteiért az a felnőtt, akinek ilyen gyerekkora volt? A felelősség nem lokalizált, minden néző privát és mégis kollektív élményévé válik, a darab során egyre jobban nehezedik, telepszik rá a bűnrészesség.
Úgy gondolom, összességében jó előadást láttunk, mert egyszerre hozta a modernség eredetijét, nélkülözve a jelenleg oly divatos posztmodern pátoszt, és idézte meg a klasszikusok nyugalmát és precizitását. Jó előadást láttunk, mert A Fanny és Alexander mintegy skiccszerű alapot ad csupán az előadásnak, hogy ezt a vázlatot meghaladva aztán sajáttá és igazán egyedivé váljon. És azért is jó előadást láttunk, mert a katarzis és őszinte döbbenet meg tudtak születni a néző lelkében. Minden embernek ajánlanám ezt az előadást, aki gyermeket vállal vagy valaha gyerekekkel fog foglalkozni.