Maradjunk kapcsolatban!

Kritika

Isten kontra Alexander

Készült

on

Bergman után szabadon az RS9 Színházban

Az Isten kontra Alexander című előadás alapjául Ingmar Bergmann Fanny és Alexander című műve szolgál, míg azonban az eredeti darabban a címszereplők még gyerekek, ennek az előadásnak a kiindulópontja az, amikor Alexander már élete végéhez közeledik. Novemberben az RS9 Színház ismét műsorra tűzte a darabot. Viola Szandra kritikája.

A darab elemzésekor nem csak kritikusi rutinból érdemes a címmel kezdeni, hanem, mert több szempontból is érdekes: figyelemfelhívó, visszaidézi a középkori egyetemek disputáit és vitakultúráját egy olyan kérdést sejtetve, amely kimondottan vagy kimondatlanul, de minden emberben megfogalmazódott már. Hányszor gondolkodtuk már el az igazságot tévő Isten képén, s azon, valóban igazságos-e, az „Isten balján” érzése pedig a múltszázad nagy életérzése volt. Ezen kívül a Bergman eredetihez képest módosított cím azt is jelzi, hogy itt nem a Fanny és Alexandert fogjuk látni, csupán annak egy szabadparafrázisát.

Baku György rendezésében a darab alapját a tapasztalat, a bárki számára megismerhető valóság képezi.  Ugyan találunk csodával, mágiával kapcsolatos elemeket, mégis, meglehetősen istennélküli közeg ez, a feltétel nélküli valóság nem nyer bizonyítást. „Ha tényleg mindenható volnál, akkor az nyilvánvaló lenne, és nem kényszerülnél sem te, sem a püspök arra, hogy a mindenhatóságodat bizonygassátok minden vasárnap.” Mindez csupán egy éles logikájú gyermek érvelése, talán kevés egy hívő ember elbizonytalanításához, Alexander élettörténete, mint érvelés azonban meglehetősen nyugtalanító vád, ebben a művészi közegben pedig a szenvedés és fájdalom sem megtisztulásként, sem szentségként nem artikulálható. Annál is inkább, mert míg Bergman filmjében a mellékszálak, a rokoni kapcsolatok, az életigenlés, s a történet végén a boldog családi fészekbe való visszatérés is hangsúlyosak, addig az RS9 Színház változatában, csak Alexander, Fanny és Emilie sorsára koncentrálunk, mindez egyrészt feszesebb dramaturgiát eredményez, másrészt a benne ható morális energia még nyomatékosabbá teszi az Alexanderrel történteket. A darab nyitó és záró képében, a már öreg, haldokló Alexandert láthatjuk, aki élete végén, halála pillanatában megítéltetik. Baku György rendezésében a naturalista empíria valóságszintje nem emelkedik transzcendens szférákba, ugyanis zárójelenetként egyetlen villanásszerű képet látunk, amint Alexandert két, maszkos fekete alak tartja vissza attól, hogy belépjen a mennyek kapuján.

Míg Bergman saját rendezésű filmjében csak sejtet, elodázza az ítéletet és a döntést, no nem Alexander felett, mert azt világosan érezzük, hogy ő nem bűnös, hanem Isten felett. Ezzel szemben az RS9 színház játéka szigorú végítélet.
Az eredeti Bergman szövegnél itt-ott kevesebbet, rövidebb változatot hallhatunk, az epikus határvonalak negligálása, a motivációs-szituációs textúra kiemelése irányítottabban koncentrálja a főszereplő(k) lélektani mechanizmusaira  a figyelmet.

A színészek összjátéka figyelemre méltó, ugyanis néhány jelenet hallhatóan erős indulatokat, (nevetést, csodálkozást, apró felszisszenéseket) vált ki a közönségből. Sikerül egységes esztétikai tónussal feltölteni a megszólalásokat, a karakterek jól elkülönülnek, mégis összhangban maradnak egymással.

A Fanny és Alexander első sorban lélektani dráma, s nem csak Alexanderé, hanem valamennyi nézőé is, ugyanis alapja az intuitív emberismeret, mely mélyebb lelki kapcsokat oldoz el, s hoz felszínre tudatalattinkból, mint talán Freud egész tudományos munkássága során. A néző a kíváncsiság, a sajnálat és a részvét állapotából eljut arra a szinte, amikor maga is a püspök halálát kívánja, s mikor az bekövetkezik, örömöt és megkönnyebbülést érez, noha e megkönnyebbülés nem tart soká, mert saját erkölcsi elbizonytalanításunk után hitbéli következik: az „Isten nincs valamiképp” érzése uralkodik el, mert ebben a kauzális világban ha van is Isten,vagy, csupán saját döntéseink következményeként létező.

A dráma egy jelentős része elfedve marad: vajon mit csinált Alexander felnőttként? S vajon mennyire felelős tetteiért az a felnőtt, akinek ilyen gyerekkora volt? A felelősség nem lokalizált, minden néző privát és mégis kollektív élményévé válik, a darab során egyre jobban nehezedik, telepszik rá a bűnrészesség.

Úgy gondolom, összességében jó előadást láttunk, mert egyszerre hozta a modernség eredetijét, nélkülözve a jelenleg oly divatos posztmodern pátoszt, és idézte meg a klasszikusok nyugalmát és precizitását. Jó előadást láttunk, mert A Fanny és Alexander mintegy skiccszerű alapot ad csupán az előadásnak, hogy ezt a vázlatot meghaladva aztán sajáttá és igazán egyedivé váljon. És azért is jó előadást láttunk, mert a katarzis és őszinte döbbenet meg tudtak születni a néző lelkében. Minden embernek ajánlanám ezt az előadást, aki gyermeket vállal vagy valaha gyerekekkel fog foglalkozni.

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű