Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Ismét lesz diák-tollforgató a Gálfy Gyűrű-díj zsűrijében

Készült

on

A felszabadító táncról

Seregi Zoltán igazgató felkérésére, ebben az évadban újra lesz diák-tollforgató tagja Békéscsabán a Gálfy Gyűrű-díj zsűrijének. Tölli Rukmini Szofia jelenleg magyar-orosz szakos hallgató a Debreceni Egyetemen, s a KULTer.hu Online folyóirat munkatársa.

Sűrűn kanalazod az életet. Az egyetemen tagja vagy a Tehetséggondozó programnak, diákelnöke a Bán Imre Kultúratudományi Szakkollégiumnak, s csöppet sem mellékes hivatásod, hogy a Padmini Táncegyüttes művészeti vezetője vagy.

Régóta szenvedélyem a mozgás. Táncolni óvodás koromban kezdtem, de ezen kívül mindig szerettem kirándulni, biciklizni. Mint nagyon sok kislány Debrecenben, annak idején én is a mazsorettel nyitottam, aztán egy időben versenytáncoltam, de kipróbáltam a balettot, modern táncot is. A mozgás mellett nagyon szerettem szerepelni, így már általános iskolában jelentkeztem a színjátszó szakkörbe, szavalóversenyeken vettem részt, majd később az Ady Endre Gimnázium irodalmi-drámai tagozatán tanultam. A legtöbb osztálytársammal ellentétben biztos voltam abban: nem színészi pályára készülök. Ennek ellenére foglalkoztatott az, hogy egy-egy szerepbe bújva kísérletezzek, de nálam ez mindig összekapcsolódott valamiféle mozgással. Emellett leginkább a drámaelmélet órákat élveztem, ahol nem csak drámákat olvastunk, hanem különböző színházi tradíciókkal is megismerkedtünk, mint például a Nagy Dionüssziák rituális színháza, a szaturnálé, szatírjáték, a kabuki, wayang, stb. Az iskola művészeti vezetője egyszer azt mondta, leginkább dramaturgnak tudna engem elképzelni. Persze én akkoriban nem igazán tudtam, mit is csinál egy dramaturg. Adysként állandó bérletünk volt a Csokonai Színházba, nagyon szerettem előadásokra járni. Óriási élmény volt, amikor résztvevő táncosként is beleláthattam az egyik produkció munkafolyamatába.

Ezeknek a korai éveknek az egyik fontos pillanata az volt számomra, amikor a dráma érettségi gyakorlati részén egy előadásrészlet, jelenet vagy improvizáció helyett odisszi abhinaya (történetet elmesélő koreográfia) darabot táncolhattam a művésztanárok előtt.

Alig tudtam elhinni, hogy a városban van lehetőség ilyen egzotikusnak tűnő hobbit űzni. Az első órán megfogalmazódott bennem a gondolat: ez a legkomplexebb mozgásforma, amivel valaha találkoztam. Izoláltan mozog a láb, torzó, kar, csukló, ujjak, nyak, szem – úgy éreztem, ez nekem soha nem fog menni, pedig általában könnyen tanultam és utánoztam le bármilyen mozgásformát. Eleinte csak a mozdulatokat akartam elsajátítani. Később persze rájöttem, hogy az, amit én pár hét alatt szerettem volna elérni, valójában évek kemény munkája. Az egyes mozdulatok összetettségének felfejtése csak az első lépés. A test táncát kell először elsajátítani, de itt nem áll meg a folyamat: érteni kell a mozdulatokat, érezni. A finom arcjáték egy bátortalan félmosollyal indul, s csak később tudunk elmélyedni a kilenc rasza (alapérzelem) adta paletta árnyalataiban. A mozdulatok tisztasága után jöhet az igazi színészet – egy személyben eljátszani a Gita Govinda vagy a Rámájána történeteit. Pár év után azt tapasztaltam, nem a mozdulatok irányítják táncomat, hanem elképzelem azt a környezetet, amelyben a tánc számomra az adott pillanatban megelevenedik, és ennek a képnek a színpadi tükröződése válik tánccá.

Az indiai ösztöndíj

Ez az odisszi élmény volt az első szakmai lépcsőfok, amit aztán egyre nagyon kihívások követtek. Az érettségi után egy neves indiai iskola magánösztöndíja lehetővé tette, hogy egy szemesztert Indiában töltsek. Hálás vagyok ezért a lehetőségért, hiszen rengeteget tanultam és fejlődtem nem csak a táncban, hanem emberileg is. Mind a mai napig ez az időszak ad erőt, ha elbizonytalanodok magamban, vagy a céljaimmal kapcsolatban.

Később Dániába költöztem, majd Ausztráliában is eltöltöttem néhány hónapot, valamint Indiába is visszalátogattam. Ebben az időszakban sok fellépési lehetőséget kaptam, illetve saját csoportot is indítottam. Végül aztán a mesternőnk, Srimati Sandhyadipa Kar egyik magyarországi kurzusa miatt jöttem haza hosszabb időre, és valahogy itt maradtam. A Padmini olyan embereket fog össze, akikkel öröm együtt dolgozni, igazi közösségként működünk. A puszta technikán túl arra törekszem, hogy mindenki meg tudja találni azt, számára mit jelent a tánc. Ezt a személyes átélést visszük színre, sokszor dramatikus formában. Ez egy amatőr csoport, tehát mindenki „csak” a szabadidejében űzi ezt a mozgásformát.

Tavaly óta nagyon foglalkoztat egy olyan mozgásszínházi projekt, ahol egy indiai témát különböző táncok, mozgásformák együttes alkalmazásával, összegyúrásával, és az odisszi kifejezéstár segítségével alkotunk koherens egészet. Ehhez segítségemre vannak a Debreceni Egyetemi Színház játszói, valamint a Padmini táncos lányai is lelkesen fogtak bele a közös munkába. Úgy érzem, ez egy lépéssel közelebb visz ahhoz a vízióhoz, amivel a későbbiekben is foglalkozni szeretnék. Azt látom, a különböző mozgás mint narratív elem sokkal nagyobb hangsúlyt kap manapság a színházi előadásokban. A tánc esztétikáját szeretném a dramaturgia szerves részévé tenni, ebben szerintem hatalmas kiaknázatlan lehetőség rejlik.

A mester-tanítványi láncként is emlegetett rendszer szerint folyik az indiai klasszikus táncok tanulása, tanítása a mai napig, ahogy ez jellemző művészeti területeken is. A mester és tanítványa között különleges kapcsolat szövődik: a tanár egyfajta mentor, aki az élet bármely területén segítséget és útmutatást nyújt a tanítvány számára, támogatja a fejlődésben és a karrierjében.

Az odisszi tánc egyik aranykorát a Kr.u. XI. századra tehetjük, amikor a templomok óriási támogatást élveztek az uralkodó részéről. Számtalan költő írt dicsőítő himnuszokat az Úr Dzsagannath kegyére. Ebből az időszakból származik Sri Dzsajadéva remekműve, a Gita Govinda is (eredetileg szanszkrit szöveg, amely Weöres Sándor fordításában magyarul is olvasható), amelynek megzenésített versei a mai napig az odisszi repertoár gerincét alkotják. A tánc ugyanakkor mára szinte teljesen átalakult. A gyarmatosítás, majd később a brit uralom idején a templomi táncos tradíció stigmatizálttá vált. Az ország függetlenedése után az 1950 es években sok neves művész dolgozott azon, hogy az odisszit elismerjék indiai klasszikus táncként, valamint nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a hanyatló hagyomány értékeit feltárják, lejegyezzék, majd új életre keltsék. Ez egyik részről a még élő templomi táncosnők felkutatását jelentette, ezen kívül pedig a különböző archeológiai emlékek vizsgálatát, úgy mint templomi faragványok, és a tánccal, színházzal kapcsolatos iratok kutatását. Ennek a szakmai csoportnak a tagja volt Padma Vibhushan Guru Kelucharan Mohapatra is, aki az odisszi tánc egyik „újraálmodója”, stílusalakítója és termékeny koreográfusa volt. Gyermekkorától fogva az ő tanítványaként, a mesternőnk hivatásának tekinti e kultúra ápolását és terjesztését, rendszeresen turnézik világszerte. Minden évben több alkalommal tart előadást és tánckurzust Európa és Amerika számos országában. Immár több mint tíz éve látogat el hozzánk minden évben, idén egy hónapra érkezett Magyarországra. Debrecenben, Budapesten és Pécsen is több helyen láthatta a közönség, többek között az Amrita Sher-Gil Kulturális központban, a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, a Vojtina Bábszínházban, és a Fonó Budai Zeneházban.

A Mester

Manapság a templomok zárt világa helyett a színpad ad teret ennek az ősi táncnak, ugyanakkor szakralitásából mit sem veszített a műfaj. A felajánlás gesztusa és a vallásos-mitológiai történetek szerves részét képezik egy-egy előadásnak. Nagyobb hangsúlyt kap az a típusú istenszeretet, spiritualitás, amely univerzális, felekezetektől független. A táncot nagyfokú technikai és esztétikai kidolgozottság jellemzi, így a lelki fogalmi-tartalmi síkot kizárva, színházi előadásként is értelmezhető. Indiában nem vált élesen szét a színházi, templomi és táncos tradíció, így az odisszi tánc felfogható egyfajta fizikai színházként is. Az egyes történeteket elmesélő szóló, vagy csoportos koreográfiák a mimika és a kézjelek (mudrák) összjátéka által megalkotott performansz. Minden szemmozdulatnak, kéztartásnak, pozíciónak külön jelentése van.

Az indiai szokások szerint mielőtt a táncosok színpadra lépnek, engesztelő imát intéznek a Földanyához, amiért lábukkal a földet tapossák, megzavarva annak nyugalmát.

Mangala csaran. Az első kompozícióban a táncosnők virágszirmokat ajánlanak fel Dzsagannath (az „Univerzum Ura”) szobra előtt, amellyel mintegy megidézik, és segítségét kérik a táncos imák bemutatásához. A virágokkal és a leborulással hódolatukat ajánlják Dzsagannathnak és testvéreinek, Balarámnak és Szubhadrának, valamint táncos tanítómestereiknek. A színpadra szórt szirmok egyben a helyiség megszentelését is szolgálják, hogy a külső körülmények is alkalmasak legyenek e szakrális esemény befogadására. Az oltár előtti leborulást valamely istenséghez szóló vers követi, amelyben annak külső és belső tulajdonságainak bemutatásával a táncos azt az emelkedett tudatállapotot dicsőíti, amelyhez önmaga is eljutni kíván az előadás végéig. A táncot az istenekhez, a guruhoz és végül az összes érző lényhez szóló tiszteletadás zárja.

Batu nrittja

Batu nrittja – Már maga a tánc előkészülete is a rítus részét jelenti a táncosnő számára: Krisna menyasszonyaként ölti magára esküvői ruháját, ékszereit, festi ki kezét, lábát, hogy a legméltóbb külsővel jelenjen meg „vőlegénye” előtt. Ezt az örömteli készülődést mutatja be a második darab, amely egyben az orisszai templomi táncok legfontosabb testtartásainak és lépéskombinációinak is az összessége. A táncos a darab első részében India pengetős hangszerét a vínát, majd fuvolát, dobot és cintányért ajánl fel az istenségnek. Ezt követi az előkészületek bemutatása, amit tisztatánc elemek megkoreografált virtuóz kombinációja zár egyre fokozódó tempóban.

Pallavi

A repertoár harmadik egységét képezik a pallavi táncok. A pallavi kidolgozást, megmunkálást jelent, amely a táncelőadás leglírikusabb, legesztétikusabb része. Most a táncos azt szemlélteti, ahogy a tánc elemei végtelen kombinációban illeszkedhetnek egymáshoz a technikai és esztétikai minőségek kiteljesedése jegyében. Ez a darab a templomok falán megjelenő mennyei táncosnők csábos pozitúráit és kecses mozdulatait idézi, ahogy egy-egy mozdulatsor egy bimbó kinyílásához hasonlóan tárul fel az előadó és a befogadó számára. A pallavi hangulata attól függ, milyen zenei dallamvilágra, azaz rágára épül a kompozíció. Az évszakokhoz és a különböző ünnepekhez illeszkednek az egyes darabok. A legismertebbek ilyen módon a tavaszhoz, az esős évszakhoz, vagy Krisna kedvteléseihez kapcsolódó rágához kapcsolódó pallavi tánc.

Abhinaja: Az indiai klasszikus táncok fontos részét képezik az ún. abhinaya darabok, azaz történetet elmesélő koreográfiák. Az abhinaja darabok a hindu mitológia isteneinek életébe nyújtanak betekintést, az odisszi táncművészek különféle drámai eszközök (úgymint mudrák, kézjelek, vagy raszák, emocionális, hangulati tényezők) segítségével azonosulnak a megnyilvánulásra váró istenséggel.

Moksha

A repertoár záróakkordja a Moksha, szó szerint felszabadulást jelent – az anyagi lét zajos forgatagából való kiszakadást. A táncos fohászában áldást kér, amely kiterjed az egész emberiségre. Narajanihoz fordul imájával, aki a három világsík ura, minden bőség hordozója.

Az Ady Gimnáziumtól a Csokonai Színházon át Dániáig és Indiáig magad is bejártál világsíkokat. Mi az, amihez-akihez hazatértél?

2009-ben Debrecenben kezdtünk el az odisszi tánccal foglalkozni. Mészáros Adrien tartott akkoriban órákat. Ő szintén Indiában tanult, majd később, hazaérkezve Budapesten találkozott mesternőnkkel, Sandhyadipa Karral. Az általa vezetett Szundari Tánccsoportban ismerkedtünk meg Tóth Ilona Csillával és Kádárné Virág Juliannával, s itt sajátítottuk el az alapokat. 2012-re, több évnyi közös munka után azonban a csoport szétesni látszott, tanárnőnk nem egyengette tovább a csoport sorsát. Ebben az évben kezdtem meg tanulmányaimat Indiában, majd később a csoporttól független utakon járva Dániában éltem és dolgoztam. A régi csapatból Csilla és Juli maradtak meg rendszeres gyakorolókként, hozzájuk csatlakozott Baji Rita és Magyar Melinda, akik szintén velünk együtt kezdték a táncot és nem szerették volna abbahagynia korábbi csoport széthullása után sem. Melinda később Budapesten indított csoportot, és a debreceni gyakorlások is kezdték kinőni magukat: egyre többen érdeklődtek és jártak rendszeresen az órákra. A lányokkal folyamatosan online kapcsolatban voltunk, így első kézből értesültem arról, hogy 2013 januárjában, a régi hamvain új csoport született: a Padmini Táncegyüttes. A táncot illető szakmai kérdésekben a kezdetektől fogva számított rám a csoport – hazalátogatásim során is találtunk alkalmat arra, hogy intenzív tréninget szervezzünk. Hazaköltözésem után nem volt kérdéses, hogy együtt képzeljük el a közös munkát. Egy táncegyüttes tevékenységének szervezéséhez csapatmunkára van szükség, amelyben a saját részem leginkább a tánccal kapcsolatos dolgokat érinti. Ez egyrészt nagy megtiszteltetés, hiszen nem magamnak vívtam ki e tisztet, a tanáraim az első évtől kezdve bíztak rám egyre nagyobb feladatokat, másrészt nagy felelősséget is jelent.

A mesternőnktől minden évben intenzív kurzusok keretében tanulunk új táncdarabokat, illetve az alaptechnikát csiszoljuk. A saját hiányosságok kigyakorlása mellett a többiekre is oda kell figyelnem, hiszen miután mesternő elmegy, az év hátralevő részében az ő javításai alapján kell folytatni az edzést, kigyakorolni az újabb koreográfiákat, repertoáron tartani a régieket. Nem lennék itthon, ha nem szeretném.

Fotó: Hevesi Norbert

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű