Ihletett színész-betűvető

Tóth-Máthé Miklós József Attila-díjas

„Te ismerted drága Enikőmet, és valóban tudod, Isten a legnehezebb időszakomban küldte számomra őt, aki ugyan testi mivoltában nincs velem, de lélekben itt van, és a másik dimenzióból ugyanúgy szívén viseli a sorsomat, mint valaha, és segít is – ezt érzem szüntelen.  Amit elértem a pályámon, azt Isten után neki is köszönhetem.”

E szavakkal ajánlja beszélgetésünket elhunyt felesége emlékének az író-színész, aki régen, s messziről érkezett debreceni. Tóth-Máthé Miklós 1936-ban született Tiszalúcon református lelkészi családból. Anyai ágon szinte a gályarabokig visszamenően prédikátorok voltak az ősei. Sárospataki, debreceni, diósgyőri diákévei után elvégezte a Színművészeti Főiskolát, majd közel tíz évet töltött színpadon Veszprémben, Békéscsabán, Győrött, valamint Budapesten a Tháliában és a Vígszínházban. Első novellája 1971-ben jelent meg a Magyar Ifjúságban, első könyve A csokornyakkendős című novelláskötet volt. Azóta íróként él, több mint harminc kötete jelent meg. Több műfajú szerző, írt és ír novellákat, kisregényeket, regényeket, drámákat, szatirikus és humoros írásokat, de verseket is. Mindezek mellett sok publikációja jelent meg a Reformátusok Lapjában és a Confessióban. A pályamódosítás után sem tagadta meg színészi hivatását, gyakran tartott előadóesteket, Ady- és Csokonai-műsora CD-n is megjelent. Nyolc évig beszédművelést és dramaturgiát tanított a debreceni református teológián. Életművéből szirtként emelkednek ki protestáns hátterű regényei és drámái. Mint például a „Megszámlálta futásodat...” című műve Károli Gáspárról, az Isten trombitája Melius Juhász Péterről, A szabadság nótáriusa Ráday Pálról, az Élet zsoltárhangra Szenczi Molnár Albertről vagy a Kossuth papja című kisregény Könyves Tóth Mihályról. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje és a Károli Gáspár-díj tulajdonosa. (forrás: evangelikus.hu)

1999-től szülőfaluja, Tiszalúc díszpolgára. Jelenleg Debrecenben él. 2018. március 15. alkalmából, a József Attila-díjat Balog Zoltán kultuszminisztertől vehette át.

Kóti Árpád (Én, Károli Gáspár – rendező: Árkosi Árpád – Fotó: Máthé András)

• 1957-ben legalább háromezer jelentkező közül – 56-ban nem indult évfolyam – felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Huszonkilencen kezdtétek két osztályban és tízzel kevesebben diplomáztatok 1961-ben. Többek között Sztankay István, Petényi Ilona, Majczen Mária, Linka György, Szilágyi István, Mécs Károly, Szokolay Ottó, Pap Éva, Sólyom Ildikó voltak az osztálytársaid. Tanáraid közül Sulyok Máriára, Pártos Gézára, Básti Lajosra és az intézmény főigazgatójára, Olty Magdára jó szívvel, szeretettel, megbecsüléssel gondolhatsz vissza ma is. Ma mégsem az ő névsorukban talállak. Író lettél, a József Attila-díjad alkalmából beszélgetünk. E kettős indíttatásod okán tolakszik elő belőlem egy nagyon-nagyon köznapi kérdés: ha betérsz egy csapszékbe, hová gyűjtik az adatokat az érzékszerveid? Magadnak való figurákat fedezel fel a kocsma népében, vagy prózaírói témákra lelsz?

Zsigereimben színész vagyok. Mint aki színészként belopakodott az irodalom almáskertjébe, hogy körülnézzen ott, úgy kerültem az irodalomba. Persze lefüleltek nyomban, s rám pirítottak: mit keresek itt, ha a szomszéd kertbe tartozom. Maradjak csak ott! Akadt azért pártfogóm. Hagyjátok, miért ne ültethetne ő is itt egy fát, ha kedve van hozzá – vélekedett például Galsai Pongrác, a Nők Lapja irodalmi rovatvezetője, aki számos novellámat jelentette meg. Ő valószínűleg megérezte bennem az írót, és szinte kötelességének tartotta, hogy segítsen az indulásomban. Az elültetni engedélyezett almafa az óta szépen felnövekedett, és termett gyümölcsöt bőséggel, ám a szomszédos kertet, a színészit, nem feledtem el. Zárójel között mondom, hogy olykor visszaoldalogtam oda is, de már íróként, egy-egy előadóestre, vagy megjelentettem két cd-t, Kín és dac címmel Ady-verseket mondok az egyiken, a másikon Vitéz Mihály ébresztése – Csokonai műsorom hallható. Visszatérek a kérdésedre: a szépírást megtanulni nem lehet, mert az nem csupán tudati síkon működik, amint azt számos irodalmár tévesen elképzeli. Az írás átélés dolga, akár a színészet, legfeljebb az író nem az egyetlen szerepért felelős, hanem az összes ábrázolt alakjáért, drámában, regényben, novellában egyaránt. Ha azt akarom, hogy a hőseim életre keljenek, valami metamorfózis szükséges, ami lehetővé teszi számomra, hogy belebújjak a bőrükbe, az egyéniségükbe, a viselkedésükbe. Egyszóval: próbáljak olyanná válni, mint ők. A választott hőseim, persze túl vannak a mai kocsmán. Amikor a Számadással Istennek tartozom című, Kálvinról szóló regényemről megírják a kritikusok, hogy szinte ott érezték magukat a főhős közelében – az az előbb mondottaknak köszönhető. Mert őt sem tudtam volna kívülről megformálni, csak belülről, és nagyon mélyről. A rossz író erre természetesen képtelen: próbálja szöveggel pótolni az átélést, de azzal a semmit markolja össze legfeljebb. Elképedek mindig, amikor a szövegirodalomról hallok teóriákat. Az autentikus szöveg a szerzője komplex érzékszervi jelenlétén alapszik. Nem szellemi gyorstalpalás. Visszakanyarodva a kérdésedhez: szerephangokra, szerepfigurákra bukkanok a csapszékben, igen.

• A lényedből váltakozva árad az emelkedett hitbéli bizonyosság és a világ fonák jelenségeinek megmutatása iránti vonzalom. A kettő nem csak váltakozik, elegyedik is olykor. Van-e a humornak szentsége, illetve lehet-e profán az, ami szakrális?

Azt kérdezed, hogyan fér bennem össze a Kálvin- regényem és drámám, mondjuk A rögöcsei csodával? Nos, a következőképp! Sehogy. Mégis, örömömre van, hogy a Jóisten humort is adott nekem. Olykor a humorral lehet ugyanis a legkomolyabb dolgokról szólni. Különösen a dráma műfajára érvényes ez. A túlfeszült pillanatokat kell, hogy ellenpontozza olykor egy-egy frappáns kiszólás. Ez a lehetőség annak függvénye persze, mennyire sikerül a figuráimat valódi emberekké formálnom. Kényes a feladat, hiszen – erről az oldalamról ismernek olvasók és nézők leginkább – a munkáim zöme a reformátorokról és számos, olyan nagyszerű emberről szól, akiknek a lényét szinte egészében a hitük és a magyarságuk érzete töltötte ki. Belehelyezkedtem az eszmei és érzelemvilágukba addig a fokig, hogy a személyiségükkel csaknem azonossá váltam. Ha nem következik be ez a különleges metamorfózisom Méliusszal, Károli Gáspárral, s utóbb a nagy reformátor Kálvinnal, akkor rejtve marad a közönség előtt a lényükből fakadó, zsigeri igazságuk. Amikor azt írja a kritikus, hogy olyan közelinek érzi magához Kálvint, mintha egy padon ülve beszélgetnének, akkor igazolva érzem magam, s egyben jelenlévő harmadiknak is ebben a képzeletbeli beszélgetésben, mert furcsa ilyet mondani, de az általa megformált figurában bizonyos mértékig a szerző személyisége is benne van.

A rögöcsei csoda – rendező: Árkosi Árpád (fotó Máthé András)

• Lássuk most a komédiás énedet! Hordoz-e magán A rögöcsei csoda filozófiás terheket?

A komédia, ahogy erre már céloztam is, sokszor nagyon komoly mondanivalóval bír. És nekem ez akkor volt a legnagyobb segítségemre, amikor a pártállamban éltünk. Tudni kell, hogy én, amikor színészből átváltottam íróvá, rögtön az egyházi lapoknak is adtam anyagokat, parallel a világiakkal. A Kálvin Kiadónál (akkoriban Református Sajtóosztály volt a neve) publikáltam, azonban úgy alakult, hogy az első könyvem a Magvető Kiadónál jelent meg: A csokornyakkendős című novelláskönyvem, méghozzá az akkori négy éves várakoztatási szokás helyett, egy év átfutással. Az igazgató még ki is választotta tíz novellámat az akkoriban induló Rakéta regényújság részére. Ezzel azt akarom mondani, hogy dacára a megvallott hitbéli elkötelezettségemnek, teleírhattam volna a korabeli (pártállami) lapokat. Humoros, szatirikus és olykor groteszk voltam. A lojális élcet elfogadta tőlem a cenzúra egy olyan politikai környezetben, amelyben a nyílt (direkt) hatalomkritikára a leghalványabb esélyem sem mutatkozott volna.

Horányi László – A zsoltáros és a zsoldos – rendező: Kiss Domonkos Márk – fotó: Mester Ákos

A másik kitörési irány, paradox módon, a múltba burkolózás felé mutatkozott: akkoriban kezdtem el írni a történelmi regényeimet: előbb Károli Gáspárról egy regényt, de már közben, ahogy a tanulmányokat folytattam ehhez, beleakadtam Méliuszba, és tovább – Szenczi, minden. Ebből szinte egy sorozat lett. Így jöttek aztán a drámáim is. Tehát, ha úgy tetszik, a politikai determináció kialakította bennem a szatirikus énem, és a református hitbéli elhivatottságom termékeny szimbiózisát. Ezért nem emelem a hangnemeim egyikét sem fölé a másiknak – egyformán fontosak.

• Könnyebbé teszi-e a színészek számára a szöveggel való találkozást az olvasópróbán az a körülmény, hogy a szerző maga is színész?

Nos, ez összetett kérdés, mert a színész és a szöveg közötti kapcsolat kialakulásába alapvetően belejátszik a rendező. Színházi lapban nem kell bizonygatnom, mennyire fontos a darab iránt érzékeny rendező megtalálása, s különösen fontos az én, speciális esetemben, aki színészaggyal fogalmazok. Sőt, tovább megyek: ami közben felolvasom az első próbán a darabomat, én ott nem a szerző, hanem mindegyik színész vagyok. Bennem, legbelül kerül ki először a szöveg az írói oltalom alól, s szembesül a színészi énem kritikájával. Ez a kritika rideg és tárgyilagos, de nem mindig csalhatatlan.

Az eddig volt tizennégy bemutatóm hozott furcsaságokat. Volt, hogy írtam egy remek epizódot – azt hittem, ez minimum tapsos kimenetel. Hát még azt se vették észre, hogy bejött a színész. Nemhogy tapsoltak volna. A túlsó véglet az, amikor a színész érzi úgy, hogy a szövegem miatt nem tudja a szerepében kiteljesíteni önmagát, és elkezdi magánpoénokkal dúsítani a játékot. A rögöcsei csoda Csokonai színházbeli közreműködőinek első nekirugaszkodása volt ilyen. Kezdetben be sem engedtek a próbákra. Angolszász humormintára összehoztak egy jópofa első felvonást, csakhogy abból a történetem további kimenetelére nézve, semmi sem következett: mókás zsákutca volt. Belátva ezt, a rendező visszaterelte a színészeket a tradicionális komédiai pályára. Akkora siker lett, hogy elkészült a darab filmváltozata is, ugyanezekkel a szereplőkkel, s abban már egyikük sem ragaszkodott a korábbi magánötleteihez.

A József Attila-díjam átadásának Pesti vigadóbeli bankettjén a legtöbb gratulációt az ugyancsak ott kitüntetett színész-kollégáktól kaptam. A színészt üdvözölték az íróban, aki hivatásos betűvetőként jól ismeri a színpadi párbeszéd és a cselekményszövés belső törvényeit. Tudom persze, hogy a komédia látszatra fesztelen, és akár a társszerzőség határáig menő szellemi flörtre, szabadságkalandra is csábíthatja a rutintalan színészeket, a Vigadóban azonban nem ők voltak jelen. Azok a színész-kollégák gratuláltak leginkább, akik változatlanul maguk közül valónak tudnak. És ez azért esett jól, mert – hogy mondjam – soha nem volt a drámáim kapcsán olyan, hogy valamelyik színész azt mondta volna nekem: Miklóskám, hát ezt a szöveget én nem tudom elmondani: nem lehetne másként megírni? Szeretik a szövegeimet, pedig írok olykor nagyon nehezen mondhatókat is, vereteseket – különösen a történelmi drámáimba. Na, nem túlontúl archaikusan, csak annyira, hogy kiérződjék a szavakból a helyszín és a kor. Az ilyen archaizmusnak van keletje, ezt szeretik.

Horányi László és Ivaskovits Viktor – A zsoltáros és a zsoldos – rendező: Kiss Domonkos Márk – fotó: Mester Ákos

És nem csak a díjátadási köszöntők! Itt következik megemlítenem, hogy egy nagyon jó csapattal találtunk egymásra. A Magyar Drámák Színháza – kedves kollégám és barátom, Benedek Gyula vezetésével – immár a második darabomat viszi sikerre. Négy évvel ezelőtt bemutatták A nagyrahivatott című Bakócz-drámámat; azóta itt, országon belül, de kívül is, a Partiumban, és másutt játsszák, töretlen sikerrel. Tavaly október végétől pedig A zsoltáros és a zsoldos fut. Ez a darabom már három bemutatót megért. A mostanit még nem láttam, csak a hírét hallom örömmel: már tizennégy lekötött előadásáról számolt be nemrégiben Gyuszi barátom. Úgy tetszik, szerencsés a találkozásunk. Az előadásaim alkotói érzik a mondandómat, s tehetségük van megtalálni rá a fogékony közönséget. A színházigazgatás művészetéhez az utóbbi is hozzátartozik.

Pályakezdőként Veszprémbe kerültem, ahol a helyi lap tudósítója fél oldalas cikkben, az Ady-arcú színészként mutatott be a közönségnek. Korban túléltem a nagyszerű költőt, tehát a mai arcom és az övé között oktalanság a hasonlatosságot keresni, a fiatalságomban azonban volt alapja ennek. Sulyok Mária mellett, a másik tanárom, Básti Lajos azt mondta, egy Ady-műsorral bejárhatnám az országot, imázst teremthetnék magamnak. Mások szerint, ha Adyról film készül, annak a főszereplője csak én lehettem volna. Isten kezét látom abban, hogy nem készült Ady-film: könnyebb szívvel hagytam ott a színpadot azért, hogy utóbb a szövegeim által térjek vissza oda.

Horányi László, Tarpai Viktória és Stubnya Béla – A nagyrahivatott – rendező: Árkosi Árpád – fotó: Mester Ákos

És isten kezét látom abban is, hogy most összeakadtam ezzel a társasággal, Benedek Gyusziékkal. Ők aztán tényleg érzik-tudják, milyenek a darabjaim. Miért fontos ez? Mert íróként soha nem törekedtem olyan szekérre felülni, ami nem az enyém. Nem akartam másokat kiszorítani, mások holdudvarába tartozni, mások tollával ékeskedni vagy egyszerűen, valamilyen brancshoz csapódni, oda befogadásért esedezni. Gyusziék úgy toppantak elém, mint akik direkt értem jöttek: a stílusomért, a dialógusaimért, a témáimért. Először egy alkalomról volt szó, ma azt mondhatom: van egy csapatom, amely a műveimet játssza.  És látod? A Jóisten ebben is kegyes volt hozzám, hogy kaptam egy ilyen csapatot, és velük megadatik a Kálvin-regényemből kiemelve keletkezett drámát megvalósítani. Nem 3-4 szereplővel, szobaszínházi környezetben – hanem a főhős formátumához méltó, valódi színházi térben, egy társulat teljes művészi fegyverzetével.

Címlapfotó: Vígh László Miklós