A terembe lépve a néző már az első pillanattól kezdve érzi, hogy a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember tragédiája előadása nem a megszokott értelmezést és élményt fogja nyújtani. A Gyulai Várszínház Erdélyi Hetének programjában, a Vígadóban kapott helyet a zseniális és bátor „színházi laboratórium”. Madách Imre műve Visky András dramaturgiai munkájának segítségével, Silviu Purcărete rendezésében elevenedik meg. Dragoș Buhagiar ítélőszéket idéző, világos, fa díszletének nemcsak a játéktér, hanem a nézőtér is szerves részét képezi. Nagyszínpadi forgatag helyett stúdióelőadást kapunk, a játék minden irányba történik, így a különböző oldalon és eltérő magasságban ülők az előadás más-más elemeit látják hangsúlyosnak. A szemfüles publikum már kezdés előtt észreveheti a plafonról damillal belengetett almákat, amelyek az asztalon fekvő kígyóval együtt megalapozzák a bibliai nyitányt. BOTH GRÉTA írása
A kezdet kezdetével, a teremtés mozzanatával indít az előadás. A szereplők fehérre mázolt arccal, sapkában, kabátban, felismerhetetlen, homogén masszaként másznak elő, de a jól ismert szövegre nem Isten, hanem Lucifer emeli ki a tömegből Ádámot és Évát. Az Úr Éder Enikő hangján, a színen kívülről, fura, már-már hátborzongatóan töredezett, torz beszédben nyilvánul meg, mely a beharangozó szövege szerint Gyermeket idéz. A paradicsomi nyugalmat állathangok, testszínű, meztelenséget szimbolizáló alsónemű és a szinte semmiből asztalon termő ételek próbálják lefesteni. Lucifer kísértése az ölelkező Ádám és Éva közül kúszik elő. A kígyó zseblámpával faggatja őket, mígnem elérkezik a végzetes pillanat. Éva felveszi a vörös magassarkút, leszakítja a tiltott gyümölcsöt, annak megízlelése után pedig már nincs visszaút.
Tokai Andrea, Balázs Attila és Bandi András Zsolt öltönyben, maffiózónak öltözve, megháromszorozott Luciferként kísértenek. Kloroformmal átitatott kendővel álmot bocsátanak, majd a mit sem sejtők fejére arcuk negatívját ábrázoló maszkot húznak. A történeti színek – a hetedik és kilencedik prágai képek kihagyásával – a mű eredeti sorrendjében követik egymást, bár az egy óra ötven perces előadásban a madáchi szövegnek alig egyharmada hangzik el. Az egyes színek megnevezését késleltetve, rövid, atmoszféra-teremtő helyzetek után Luciferék suttogják cinkosan a nézők felé. A használt eszköztár sokszínű, egyszerre nyúl korhű elemekhez és az abszurditás felé irányuló kellékekhez. Már az elején, az egyiptomi színben behozott makettasztalon lévő homokpiramissal megteremtik a befogadáshoz szükséges viszonyítási alapot. A római színben permetezővel teszik ártalmatlanná a szenvedő pestisest, a falanszterben pendrive-on tárolják az Odüsszeiát, az űrbéli képben az Ádámot játszó színész szkafanderben emelkedik fel, míg Luciferék Pac-Man-t játszanak, vagy éppen pornót néznek.
Az Ördög Ádám folyamatos elkeseredésében már előre érzi győzelmét. Az eszkimó-világ színében látott elkorcsosult, fókát vadászó emberek és a termetes férfi által megjelenített nő vezetnek el az álom végéhez, melyből Ádám zihálva ébred. Lucifer szivarra gyújt, a sziklaszirtet szimbolizáló sámlit hanyagul löki a férfi útjába. A lehetőség az önálló döntésre adott, a várandós Éva azonban néhány mondattal megakadályozza az öngyilkosságot. A színre férfiak, majd terhes, liliomot tartó nők özönlenek, mindenki némán táncol. Lucifer elbukott.
A hármas szereposztású Sátánt leszámítva, a szereplők folyamatosan változnak. A maszkos játék lehetővé teszi, hogy Ádám kinézetben is máshogy jelenjen meg, ha kell, daliás, ha kell, esendő. Az éppen álarcot viselő nem beszél. Pantomimszerű mozgásban kell összhangot teremtenie a valamelyik járásban álló, mikrofonba beszélő, őt megszólaltató partnerrel. Az egyes jelenetekből aligha lehet egyéneket kiemelni, a precíz ritmus megtartása érdekében mindenki egyaránt fontos. A dinamika mellett hangzásban is kifogástalan a temesváriak játéka, a párizsi színben a La Marseillaise több szólamban zengi be a teret és a sokadik ismétlésnél sem válik unalmassá. Az előadásról – akár a teremtésről – elmondható: „A gép forog, az alkotó pihen.”
Purcărete rendezése kísérleti színház. Tisztelettel, mondanivalóval fordul a 19. századi mű felé, a kis tér és a közelség miatt a nézőnek lehetősége sincs a kimaradásra. Az ember gyarló. A maszkok mögött akárki lehet Ádám és Éva, vagyis mind ők vagyunk, amit látunk rólunk szól. A történetet nézve mi is eljátszhatunk az újrakezdés gondolatával, és csak reméljük, hogy Madách Imre eszkimó-vízióját soha nem fogjuk megélni.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
