Huncut hecc
Trill Zsolt – Scapin
„Az volna a jó, ha időnként egy jóízűt nevetnénk saját pitiánerségeinken. Mert az oldaná iszonyú görcseinket. Talán a színházban ez még sikerülhet.”
A tüzes angyal című Prokofjev-operában a cselekmények mozgatója volt a Trill Zsolt által alakított néma szereplő. Akkor azt mondta, beszélgessünk majd, ha prózát rendezPurcărete.
– Itt az alkalom…
– Mit mondhattam volna én egy operáról?! Az a munka is nagy élmény volt, és most is rettenetesen örülök, mert Purcărete olyan rendező, aki már sok mindenen túl van. Nincsenek benne görcsök. Nem akar mindenáron eredeti lenni, mert ő már valamilyen: Purcărete.
– Mitől különleges?
– Ő is, mint minden nagy rendező, egységben, összefüggéseiben látja a világot, így a színpadi világot is. A teret, a mozgást, a szöveget, a zenét egyszerre látja, hallja, érzi. Ezek az elemek – vagy minek is mondjam őket? – mindig erősítik egymást, az egészet. Hogy mikor melyik milyen mértékben van jelen, az pusztán arány és stílusérzék kérdése. Ez taníthatatlan és tanulhatatlan. A színész számára ilyenkor az a feladat, hogy minden színpadi pillanatban meg kell teremtenie ezt az egységet. Ehhez meg kell érezni, érteni, rá kell hagyatkozni a rendező elképzeléseire, de mindenekelőtt fel kell nőni a feladathoz. Ez engem nagyon inspirál. Rutinból, a szokott színészi eszközökkel nem lehet új világot teremteni…
– Olyan egyszerűen hangzik…
– Mert az is. A jó megoldás mindig kézenfekvő – ha már megszületett. De milyen hosszú az út odáig! Nagyon sokszor csak akkor esik le a tantusz, csak akkor nyílik meg előttünk, színészek előtt a mű, amikor már javában játsszuk. Az ember ilyenkor hajlamos azt hinni, hogy ő maga fedezte fel a titkot, a lényeget… Pedig dehogy! Rá kell jönnöm, hogy a próbák hosszú hetei alatt egy olyan nagyformátumú rendező, mint amilyen Purcărete, végig tudta azt a titkot, és azon „mesterkedett”, hogy valahogyan ráállítson minket a felismeréshez vezető útra.
– „… az ég elég szép tehetséggel áldott meg, hogy száguldjak a csillogó szellemi játékok, a zseniális könnyed tréfák univerzumában… nemigen akad ember, aki nálam mesteribben tudna bonyodalmakat szőni… A középszerű tudatlanul szemfényvesztésnek nevezi ezt, én viszont művészetnek” – mondja Scapin, a művész.
– Sőt! Scapin maga Molière. Purcărete újra és újra elmondta a próbák során, hogy Molière számára maga Molière volt a kiindulópont egy ilyen figura megteremtéséhez. Az élet nagy harcain, megpróbáltatásain, színházi sikerein és bukásain már túljutott Molière utolsó darabjainak egyike a Scapin. Így aztán beleírta ebbe a figurába minden fájdalmát, kiábrándultságát is. Scapin egy idős pacák, aki már-már bölcs, nem akar semmit az élettől, és ez az ő utolsó nagy fellángolása, utolsó nagy dobása. Bonyolítja a szálakat, élvezi is, hogy ez még megy neki, de túl van ő már ezen. Fontosabb, hogy ott van neki a zongora. Vagyis a művészet.
– Búskomor gondolatok. De hát az, aki átlátja a dolgokat, mint Scapin, mitől is volna vidám.
– Hát ez az. De a saját hibáit is látja, és van benne egy jó adag önirónia. Ezt jó látni, mert az önirónia nagyon hiányzik belőlünk. Molière megmutatja azt is, amit a többiek – mi mindannyian! – nem veszünk észre, vagyis hogy az életben csak pattogunk, s hogy ettől bizony nagyon nevetségesek vagyunk.
– Jó az nekünk, ha így látjuk magunkat?
– Az volna a jó, ha időnként egy jóízűt nevetnénk saját pitiánerségeinken. Mert az oldaná iszonyú görcseinket. Talán a színházban ez még sikerülhet. Purcărete rendezéseiben van valami ördögi, amit a Scapin esetében inkább huncutságnak kellene mondani. Ez kell ahhoz, hogy ne csak ép ésszel átvészeljük az életet, hanem élvezzük is egy kicsit. Finoman, de azért határozottan ezekkel az eszközökkelhecceli Purcărete a világot.
Kornya István