Hosszú út az éjszakába
Zsótér Sándor első O’Neill rendezése
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – írja Tolsztoj az Anna Kareninában. Eugene O’Neill Hosszú út az éjszakába című drámájában, amelyet Zsótér Sándor rendezésében mutattak be a kecskeméti Katona József Színházban. Egy átlagosnak tűnő amerikai család idillinek látszó életébe csöppenünk. Aztán egy vitából vádaskodás lesz, abból veszekedés, majd vad gyűlölködés.
– Az első O’Neill-rendezése. Miért a Hosszú út az éjszakába mellett döntött?– kérdeztük Zsótér Sándortól.
– Tavaly Kecskeméten rendeztem Brecht Angliai második Edward élete című drámáját, és szerettem volna újra együtt dolgozni Porogi Ádámmal, Orth Petivel, Trokán Nórával, Kertész Katával. Kifejezetten miattuk választottam.
– O’Neill a saját családját tette színpadra ebben a darabban. Mi teszi őket érdekessé?
– Nem tudok rá válaszolni. Szerintem bármelyik ember élete érdekes. Nincs olyan család, amelyikben ne történt volna betegség, szomorúság, szegénység, szerencse. Ha lefegyverzően őszintén beszélnének az életükről, egy sem lenne, amelyiket érdektelennek gondolnánk.
Kőszegi Ákos, Trokán Nóra
– Általában a boldogtalan családról szóló amerikai drámák közé sorolják a Hosszú út-at. Tévedés lenne?
– Kategorizálás. Olyan, mint stigmatizálni egy gyereket azzal, hogy hátrányos helyzetűnek nyilvánítják. Igen és nem. Tyroneék nem boldogtalan család. Olyan, mint bármelyik. Azzal terhelve, hogy az egyik családtag talán gyógyíthatatlan beteg, akinek dönteni kell, hogy meg akar-e gyógyulni. Nincs sok esélye, de nincs minden veszve. Az anya morfinista. Nem idegen helyzet ez sem: akinek van gyereke, vagy fiatalokkal foglalkozik, az óhatatlanul találkozik a kábítószer-fogyasztás valamilyen formájával. Nem dughatja homokba a fejét, el kell dönteni, hogy lehet ezzel együttműködni/létezni/tudomásul venni/segíteni/nem segíteni. Ezek hétköznapi ügyek. Az élet egyszerű dolgokból áll… meg persze költészetből, szerelemből, meg egy csomó másból. De az egyszerű dolgok is része az életünknek, és sok súrlódást okoznak. Akkor is, ha a családtagok, ahogy ebben a darabban is, nagyon szeretik egymást.
– Ez egy boldog család?
– Ezt nem tudjuk. A boldogságnak sok formája van. Ha valakit mély szeretet kapcsol az apjához vagy az anyjához, az nem zárja ki, hogy sok a súrlódás köztük.
– Milyen munka zajlott a darabválasztás és az első próba között?
– Speciális helyzet volt, mert engedélyt kértem a színháztól, hogy lefordíthassuk a darabot Ambrus Máriával, a díszlettervezőmmel.
Orth Péter, Porogi Ádám
– Mindig újra kell fordítani? Az értelmezési folyamat része?
– Egyrészt. Másrészt azt gondolom, hogy 40 évenként változik annyit a nyelv, hogy érdemes új fordítást készíteni. És ez most kegyetlenül nehéz volt. Végigrágcsáltunk mindent ötször. A színészek szájára akartam tenni a szöveget. Van, ami sikerült, van, ami kevésbé, volt, amit nagyon megszerettem – ettől aztán rettentő lassan haladtam.
– Érték közben meglepetések?
– Először nem értettem, miért szedik elő ugyanazt a problémát újra meg újra. Aztán rájöttem, hogy tényleg így zajlik a dolog: húszszor elmondjuk ugyanazt az anyánknak, százszor a gyerekünknek. Újra és újra előrángatjuk ugyanazt.
– A napokban az augsburgi Brecht Fesztiválon mutatták be az Angliai második Edward életét, amelyet a tavalyi évadban rendezett Kecskeméten. Itt a Kamaraszínházban játszották, kint a legnagyobb városi színpadot kapták meg. Sokat kellett változtatni az előadáson?
– Rosszul voltam attól a gigaszínháztól… Ha lett volna egy egész napom, mint ahogy nem volt, biztos, hogy ráveszek mindenkit, hogy valami egészen új dolgot csináljunk. De ezt egy német színházban, az ő szakszervezeti rendszerükkel, ilyen rövid idő alatt, lehetetlen volt megtenni. Kecske meg káposzta helyzet volt. A kecske is jól lakott, a káposzta is megmaradt, én meg szomorkodtam.
Rákász Judit