Honnan az ibolyát?

A Pécsi Országos Színházi Találkozó kapcsán a fesztivál előadásainak válogatójával, Balogh Tiborral beszélgettem a válogatás folyamatáról, könyvéről, és az itt mindannyiunkat összekötő szerelemről, a színházról.

A válogatás során milyen szempontokat figyelt egy-egy előadás kiválasztásánál?

Elvártam, hogy ki tudjon zökkenteni az egyhangúságomból. Ha ez sikerül, elindulhat bennem valami: szerencsés esetben úgy épülök be az előadásba, hogy bizonyos idő után már a saját előadásomat nézem. A végén, amikor szembesülök önmagammal, összehasonlítom az élményemet azzal, amit a rendező ígért előzetesen. Nagyjából megpróbálom megtalálni azt a pontot, ahol eltérhetünk egymástól. A nézői ihlet pontja fontos. A néző akkor válik az előadás részévé, ha a rendező ötletéből föl tud építeni maga számára egy nagyszerű előadást. Az ilyen alkalmakkor mondtam: na, ezt beteszem abba a képzeletbeli kosárba, ahonnan a végén ki tudjuk válogatni azt a tizenkét előadást, amelyik Pécsre kerül. A kizökkentés tehát a kulcsszó. Ki kell, hogy mozdítson az egykedvűségünkből a produkció.

Honnan jött az ötlet, hogy erről a válogatási folyamatról, utazásról könyv készüljön?

Az évforduló hozta elő, amelyen – nem mellesleg – határpontjához érkezett a POSzT, az eddig működött menedzsmentnek lejárt a mandátuma, most egy új fejezetet kell indítani. Már a 10. évforduló alkalmával szerették volna ezt megtenni, én kaptam felkérést arra, hogy a fesztiválról szakmai beszélgetést vezessek. Elkészítettem egy gyönyörű (nekem legalábbis tetsző) kérdéssort, amelynek a logikája mentén haladva egymáshoz lehetett volna csiszolni a különféle színházi fesztiválokat. Ha valamilyen hierarchiát kialakíthatunk közöttük, megteremthető lett volna az átjárhatóság közöttük. A kérdéssoromat átadtam a Színházszövetség elnökének, ő azonban nem lelkesedett. Ha akkor végbement volna a változás, ma már másképpen működne minden, s nem következtek volna be a mostani, méltatlan események, mert már öt éve írásban dokumentáltan lenne szabályozva a fesztivál rendje.

A kiválasztott darabok alapján milyennek látja a szakmai felhozatalt, szerte az országban?

Büszke vagyok magunkra, mert szinte szó szerint megelőztük fogalmazásban a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijét: kiemelkedő előadást nem találtunk, viszont sok magas színvonalon megvalósultat igen. Benne volna a kor légkörében a míves középszer? Korábban kerestem a magyarországi okokat arra, hogy ez miért ilyen a felhozatal, de hogy ha ez nemzetközi szinten van így, akkor meglehet, a saját kisszerű okfejtésemet félretehetem. Persze, nem teljesen, de ez messze vezető, egy másik beszélgetésbe illő történet: mérhetjük-e magunkat ahhoz nyugat-európai színjátszáshoz, amelyet itthon példának tekintünk. A keletkezéstörténet eltérő volta mellett, „csak” két dologban különbözünk, a vérmérsékletünkben és a nyelvi struktúránkban: ha belegebedünk sem tudjuk felvenni a példaképeink asszociációs és játékritmusát. Nem tudunk külföldi fesztiválokat nyerni. Így milyen jogalapon mondjuk azt valami nekünk tetszőre, hogy az jó? Tulajdonképpen a magyar színházba járók 5%-ka nézi azt, amit mi jónak találunk.

Azok az előadások, amelyek nem nyerték el tetszését, milyen szempontok miatt nem kerültek bele a programba?

Ez egy rafinált dolog. Ami nekem csakugyan nem tetszett, az nincs itt. Az viszont, hogy a partnerem nevéhez kötötték papíron valamelyik eladás beválogatását, nem automatikusan az én nem-tetszésemet fejezi ki. Példának okáért az Örkény Színház Számodra hely c. Mohácsi-rendezését habozás nélkül meghívtam volna, ha egyszemélyi válogató vagyok, mert tudom, van egy olyan, alapalkatában szkeptikus értelmiségi réteg, amelyet érzelmeiben tudott mozgósítani. Ha képes valami ilyen megrendülést kiváltani, akkor annak igenis itt van a helye.  Végül azért nem javasoltam, mert feltett szándékom volt, hogy két zenés darabot mindenképpen mutassunk be. Sok mindent láttunk, ami nem felelt meg. Végül is találtam egy operettet, a debreceniek Marica grófnő című előadását. Megkérdeztem őket, tekinthető-e az évadban új rendezésnek az Operettszínházzal koprodukcióban létrehozott előadás? Kórusban igent feleltek, de kinyomoztam, hogy szó sincs eredeti alkotásról, csak beállás történt (debreceniek léptek be a budapesti rendezésbe), tehát a meghívástól el kellett állnunk. Én az összehasonlíthatósághoz akartam ragaszkodni: milyen zene a Kálmán Imréé, Milyen a Kovács Mártoné? Mi a különbség az öröm könnye és keserűség könnye között?  Mi az operettben a librettó valósághoz való viszonya, és mi a Mohácsi testvérek darabjában a cselekményének a történelemhez való viszonya? Miben különbözik egymástól a két mesedramaturgia? Az egyik oldalon, a célirányos álomvilágba ringatás, a másikon – a drámafeszesség érdekében – az olyan sűrítés, amellyel egy történelmi pillanathoz hozzárendelik a teljes vészkorszak atmoszféráját, a dokumentarizmus szándékát sugallva.

Balogh Tibor

A Bánk bán esetében is izgalmas ez a szituáció. Amikor dramaturgként a Kecskeméti Színházhoz kerültem, ez volt az első munkám. Olyan emberként, aki az utolsó szótagig belemerült akkor a szövegbe, azt lehetne gondolni, Urbán András 100 percesre kurtított rendezése simán kiveri a biztosítékomat. Épp ellenkezőleg. Az lepett meg, hogy szerkezetig ez a redukált előadás milyen pontosan követi Katona József elgondolását, s a húzások dacára mennyire szöveghű. Emiatt gondoltuk együtt Perényi Balázzsal, hogy ennek itt van a helye. Azért nem közös az ajánlásunk, mert én gondolok azokra a nézőkre, akik a hazafiság fogalmát a mai hazán belül, a saját földrajzi környezetünkre vonatkoztatottan értelmezik. A vajdasági kontextus taszító lehet számukra. Lelkiekben mindmáig élesre töltött fegyverek árnyékában, esetleg csak a dédi lekvárja lehet az összetartozás szimbóluma. Újvidéken pozitívan hatott az előadás, az itteni fogadtatást illetően támadtak félelmeim, amikor ettől a színháztól nem ezt a darabot javasoltam.

Milyen elvárásokkal néz a mostani POSzT elébe?

Nem öröm számomra, ahogyan ez a bojkott megtörtént. Borítékolható, hogy lesznek, akik rossz szájízzel vesznek részt. Azok a színészek, akik részt vettek és szavaztak ezen a társulati gyűlésen, nem hiszem, hogy úgy gondolják, hogy ennek így kell meglennie. A színész imád versenyezni. Ezért vannak a díjak, fesztiválok is. Minden a színészért van, ezzel pedig tisztában kellene lennie a rendezőnek, igazgatónak és a kritikusoknak is. Valamennyien a színész sikeréért vagyunk. A bojkottal kiemelkedő színészeket fosztottak meg a lehetőségtől. Egy pillanatig nem mondom azt, hogy a tiltakozásnak vagy vitának ne lehetne itt a helye és az ideje. De ezek nagyon régre visszamenő problémák, ürügyek felturbózása révén nem orvosolhatók.

Függetlenül ezektől az eseményektől, miért lenne érdemes részt venni ezen a POSzT-on?

Az a „baj”, hogy sikerült megteremteni a bőség zavarát. Szívesen vennénk részt egy időben három előadáson, de nem jön össze. Az OFF program esetében is elértük, hogy színházi előadások kerülhessen be. Nagyobb a kínálat, megnyíltak azok a csatornák, amelyekről nem lehetett idáig beszivárogni a POSzT áramába. Sok olyan van ezekben a programokban, amit majdnem beválogattunk a versenyprogramba is. Ha valamiért, akkor a látómező tágításáért érdemes megnézni a fesztivált. Ebben az irányban érzem a POSzT folytathatóságát is.