Hogy sikerült A La Mancha lovagja Sopronban?

Felhívtam a Magyar Teátrum szerkesztőjét, hogy megbeszéljük, miről írok a márciusi számban. – Engem, mint olvasót az érdekelne, hogy sikerült a La Mancha lovagja Sopronban? Erről írj! – mondta.

Bajban voltam. Ha kritikát szeretne, rosszat nem írhatok, hiszen a soproni színházban élek, ha meg dicsérem őket, és csak jót írok, akkor az elfogultság vádja érhet. Úgy érzem magam, mintha egy rokonom boncolására kértek volna fel. Persze ez rossz hasonlat, hiszen a La Mancha lovagja nem egy halott musical. Mindig élt és élni fog, már csak a mondani valójánál fogva is. De kinek mit mond? Értik-e a nézők az előadás üzenetét? Megváltoztatja-e, jobbá teszi-e a nézőket, amikor elhagyják a színház épületét? Én háromszor láttam. Először a bemutatón. Bár mindenki izgult, egy koncentrált, szép és jó, előadás részesei voltunk. A bemutató, az „első” igazi találkozás a közönséggel, mindig izgalmas a színész számára, de még hiányzik belőle a felszabadult játék öröme. Ezt soha, senki nem várhatja el egy bemutatótól. Az előadást játszani kell, hogy megérjen, hogy a jól bepróbált jelenetek ritmusát és elevenségét a közönség jelenléte és reakciója egészítse ki. Nagyon jó dramaturgiai megoldásnak tartom, hogy a börtönbe érkező Cervantes bevonja színjátékába a rabokat, együtt játszva el fő művének, a Don Quijote-nak történetét. Ezáltal minden jelzés értékűvé válik: Don Quijote lovaglása, vagy például a szélmalomharc. Ez egyfajta játék a játékban, ami később egyre komolyabbá válik, és elmosódik a határ a valóság és a játék között. A díszlet nagyon jól szolgálja a néhol nyomasztó börtön hangulatát, néhol meg a meséhez táguló tér hatását. A világítás is dicséretes. A nézőtér mennyezetére vetülő rács árnyéka a nézőket a játék részesévé teszi. És ne feledkezzünk meg a „tömegről”. Vagyis azokról az ifjú színészkollégákról, valamint Nagy Gáborról és Benkő Péterről, akik alázattal, odaadással „szolgálják” a musicalben nagyobb szerepet játszó kollégáikat. Amikor másodjára ültem be a nézőtérre, már egy érettebb, kifinomultabb, magabiztosabb előadást láttam. Ám az egyik jelenetben Hűvösvölgyi Ildikót, aki a házvezetőnőt játssza, véletlenül szemen ütötték. Tömegjelenetben elég, ha csak pár centivel áll arrébb a színész a bepróbáltnál, máris megtörténik a baj. Hűvösvölgyi tovább játszott, de az előadás végére annyira bedagadt és begyulladt a szeme, hogy alig látott. Sajnos hasonló balesetek gyakran történnek a színházban.

Diákbérletben láttam harmadszor az előadást. Lepillantva a fiatalokra a páholyból, azt vettem észre, hogy néhány mobiltelefon gyullad ki a nézőtéren, mint megannyi szentjánosbogár. Sms-eztek. Vagy élményeiket osztották meg távollévő barátaikkal, vagy valami fontosabb volt számukra, mint a búsképű lovag története. Nem tudom, csak azt, hogy a színház és a pedagógusok nehezen tudják a feladatukat elvégezni a nevelés terén, ha a szülők nem partnerek ebben. A pedagógus és a színház nem végez el mindent helyettük. Nekik is tenni kéne valamit. Például azt, hogy a gyermekükkel együtt jönnek a színházba, egy közös családi program keretében, és utána megvitatják azt, amit láttak. És nem sms-ben!

„Hogy sikerült a La Mancha lovagja?!” Jól! De ez az én szubjektív véleményem.

Szaan