Harangoktól a kürtig
A soproni kisharang négyet üt, aztán háromszor kondul a mélyhangú. Március 11-e, délután három óra. A Néprajzi Múzeumban most kezdődik a művészeti díjak átadása. Jászai Mari-díjas lett Viczián Ottó is, de ő most kétszázhúsz km-re a fővárostól, XIII. századbeli ruhában, bevetésre készen áll a soproni színház takarásában. A Bánk bán nyilvános főpróbája kezdődik éppen, ahol Ottó herceget Ottó alakítja…
– Nem is én lennék, ha személyesen át tudnám venni a díjat – mondja mosolygós beletörődéssel. Fegyelmezettsége, munkamorálja erős, önértékelése mintha sokkal szerényebb lenne. Amikor felhívták, hogy megkapta a díjat, azt hitte, tréfálnak vele. Végül Darvasi Ilona igazgatónő győzte meg: a hír igaz…
– Honnan jössz?
– Amikor kicsi voltam, a nagymamámmal sokat jártunk templomba. Tetszett nekem, hogy a papnak szép ruhája van, hogy ott áll elöl, hogy mindenki őt figyeli, hogy sokat beszélhet, hogy színészkedhet. Nem bántón mondom, a szó nemes értelmében. Én is szerettem volna pap lenni! Ám amikor ráeszméltem, hogy a papi hivatásnak egyéb velejárói is vannak, inkább valami hasonló foglalkozást kerestem… Egyértelmű volt a színművészeti egyetem, olyannyira, hogy máshová nem is jelentkeztem. Nem azért, mert ennyire bíztam magamban, hanem mert egyszerűen nem volt más ötletem. A mai napig sincs. Ha ez nem lenne, nem tudom, mit kezdenék az életemmel.
– Milyen az a színház, amiben jó részt venni?
– Az első nagy szerepem Edmond Rostand Sasfiókja volt, s ez meg is határozta a vágyaimat. Ma is az olyan darabokat szeretem, amikben beszélni lehet, nagy gonddal írott szöveget mondani. Hamletet kétszer is játszottam, Shakespeare nagyon közel áll a szívemhez, boldogan játszanám bármelyik tragédiáját, királydrámáját. A rendezők néha óvakodnak elővenni, talán félnek, hogy a közönség nem érti meg a nyelvezetét. Engem éppen az izgat, hogyan lehet megfejteni azokat a míves mondatokat. Vallom, hogy nem átírni kell Arany Jánost, hanem értelmezni…
– Kortárs szerzők?
– Velük ritkábban találkozom, ha Tennessee Williams-t és Arthur Miller-t nevezhetjük kortársnak, akkor igen, őket jó érzéssel játszom, de a „szabadszájú” színjátszás nem vonz.
Szép nyelven szép mondatokkal játszani – azt hiszem, inkább ez az én küldetésem.
– Közösségek? Kapcsolatok?
– Tizenegy évig voltam a Madách Színházban, és amikor úgy éreztem, hogy már nem érdemes tovább csinálni, akkor kerültem Sopronba. Itt új lendületet kaptam, hogy talán mégis…
Gyönyörű ez a város, az óvárosban a római romokat hosszú-hosszú ideig képes vagyok bámulni. Közben azon gondolkodom, hogy itt hús-vér emberek jártak kétezer évvel ezelőtt, két méterrel a mai föld-szint alatt…ez fantasztikus. Érdekel a történelem, a puskapor feltalálásáig minden, de leginkább az ókor. Jó elmélázni azon, hogy milyenek lehettek az emberek abban a másféle világban. Közösségben mindig egy kis szigetet alkottam, vagy mondjuk úgy: félszigetet… A színpadon imádok beszélni, az életben csak akkor, ha találok magamfajta bolondot, akit érdekel az, ami engem. Talán a színpadon egyensúlyozódik ki a magánéletem. Bár a kislányom, Réka, tanít engem: amióta ő van, sokkal jobban tudok nyitni mások felé. Más színe lett a világnak! És érzem, hogy ez egyre jobb lesz.
– Több nyelven is hallottalak már beszélni…
– A nyelvtanulás számomra pihentető szórakozás. Az iskolában németül tanultam, én gyönyörűnek találom ezt a nyelvet. Főiskolásként dolgoztam a Szekszárdi Német Színházban, ennek hozadékaként több nyáron keresztül játszottam Berlinben az Ármány és szerelemben. Egészen különleges élmény, ha az ember nem a saját anyanyelvén játszik, én nagyon élveztem.
– Japán, arab, orosz nyelv…
– Japán…Először a filmek hangulata fogott meg: elszánt harcosok, a kezükben zászlók, s a zászlókon a jelek! Tudnom kellett, mit jelentenek, elkezdtem hát tanulni a nyelvet. Aztán szerettem volna megismerni a Koránt. Egy arab orvostanhallgató tanított, de sokkal több volt ez, mint nyelvlecke: a sokszor félreértelmezett arab kultúrát is közelebb hozta. Majd jött az orosz nyelv… Írországba mindig vágytam, eljegyzésem is volt egy ír kocsmában, az azon a tájon ismert, különleges Claddagh-gyűrűvel, amely több szimbólumot ötvöz, és a forgatásával is más-más üzenetet közvetíthetünk: ha jobb kezünkön viseljük, a szívvel felfelé, azt jelezzük, szabad a szívünk, ha befordítjuk, akkor éppen elfoglalták… Bal gyűrűsujjunkra áthelyezve a szerelmünk további stációit árulhatjuk el. Egy ír halászfaluból származik ez az ékszer, amely az összetartozás szimbólumait egyesíti.
– Ha sem pénz, sem idő nem szabna gátat, most hova mennél?
– Japánba mindenképpen, de bejárnám az összes arab országot. Elmennék a Tigris és az Eufrátesz közé…Nem szívlelem a hideget és a havat, de Alaszkában megnézném, milyen az, amikor nincs más, csak hó és jég mindenütt…
– Színházi emberek?
– Huszti Pétert nagyon szeretem nézni a színpadon, azt hiszem, a legtöbbet tőle tanultam. Őt mondhatnám példaképemnek, bár ezt neki sosem mondtam. Kerényi Imre és Koltai János is meghatározók a pályámon. Piros Ildikóval azt számolgattuk a múltkor, hányszor szült meg engem színpadon…
– Színházon túl?
– Nagy Sándor! Van benne valami, ami belőlem hiányzik. Amikor ott állt India határánál, és már kilenc éve mást sem csináltak, csak mentek és harcoltak, az emberei kérték, hogy forduljanak vissza, de ő azt mondta: továbbmegyünk, mert tovább kell menni. Én sohasem fogok hadseregeket vezetni, de lenyűgöz ez a tulajdonság, hogy valaki képes az álmaiért így küzdeni.
– Megint a történelemnél vagyunk…
– De csak azért, mert többet olvastam gyerekkoromban, mint amennyit az utcán szaladgáltam…
– A tájbuszon egy vaskos könyv volt a kezedben…
– Igen, a keresztes hadjáratok története…
– …
– Jó, jó, de az már legalább nem az ókor!
– Apropó: írók, könyvek?
– Rostandtól a Cyrano is, lenyűgöz a nyelvezete. James Jones-tól a Most és mindörökkét évente újraolvasom. És persze Gárdonyi. Tőle minden, de legkedvesebb a Láthatatlan ember.
– Az Ida regényével a napokban egy délután végeztél…
– Igen… Azt mondja benne Prewit, hogy azért kell abbahagynia a kürtölést, mert a világon a kürtölést szereti a legjobban csinálni. Vannak kürtösök, akiknek a kürtölés nem olyan fontos, tehát ők bármilyen körülmények között kürtölhetnek, de az a kürtös, akinek a kürtölés az élete, az nem tud akármilyen körülmények között kürtölni. Gondoltam erre én is valamikor, hogy talán abba kéne hagyni…de már csakazértis végigcsinálom, mint Nagy Sándor. Ha belehalok is.
Topolcsányi Laura