Gyula / Arad – Stoppard / Shakespeare

2019-01-11

Évadmustra

Balogh Tibor

Két gyermekded spicli és az interaktív hullák

Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabját vitte színre Tapasztó Ernő. A koprodukciós partner Gyulai Várszínház által a Shakespeare Fesztiválra megrendelt bemutatót 2018 júliusában tartották, amelyen közreműködött egy angol együttes, a Tiger Lillies is. Az Aradi Kamaraszínházban az ő zenei betétszámaikkal, nélkülük folynak az előadások, az elválásuk azonban nem végleges: az idén nyáron esedékes külföldi fellépésekre a meghívások a komplett produkciónak szólnak.

Mostanában, s alkalmasint Tapasztó Ernő rendezéseire visszaemlékezve ütött szöget a fejembe a televíziós időjósok híradásainak egy fogyatékossága: valamiért nem szokták részletezni, melyik égtáj felől tekeredik tájfunná a szél. Honnan, merre haladva, s az óra járásával egyező vagy ellentétes irányban képződik-e a légspirál? Irigylem őket, amiért megengedhetik maguknak ezt a felületességet. Én nem tehetem: Tapasztó egyedi stíluséghajlati jelenség, igényli a meghatározást. Azt gondolom, valamennyi performansza egymással szembe fúvó kultúraszelek – a délkeleti dinamika és az északnyugati racionalitás –találkozásából keletkezett, kettős betáplálású hurrikán. A hurrikán – alkotó pusztítás – terméke strukturált törmelék, esetünkben az egyedi aspektusú Hamlet-mozaik.

Az aspektus egyedi volta kiemelendő. Nem posztmodern dekonstrukciók a térbe-időbe szórt rendezői víziók: mélyárami (önkéntelen) – maszkos (alakoskodó) – transzparens (naturalista) megnyilatkozás-formák arányos szövete az előadás. Mert meghaladja a Stoppard kínálta posztmodern matériát, a tagadás tagadásának eredménye csak az állítás lehet: az adott esetben a visszaállítás, a Hamletben rejtező Shakespeare-i talányok újraélesztése.

Az eredeti közlésfikció szerint a darab két jelentéktelen figurája, a gyerekkori barátok, a kívülről érkezett Rosencrantz és Guildenstern horizontjáról kell látnunk a potenciális trónörökös, Hamlet elveszejtésére irányuló udvari ármányt, vagyis mit sem sejthetünk az újdonsült mostoha és a királyné-anya praktikáiról. Tapasztó előadásának szereplői azonban interaktív hullák: elénk lépve holtukból a temetőtérbe, magukra öltik az életükben rejtegetett énjük stigmáit is. A dán királyfit játszó, éppen pucéran csutakolt Lung László Zsolt kap a fenekére a sírbontó/sírfedő Lovas Zoltántól, ha nem tartja oda a szivacshoz engedelmesen a hátát. Aztán ez a babafürösztéssel megalázott kiskamasz lép durcásan az üvegfalú jakuzzi-koporsóban pancsoló Ophélia elé, hogy kolostorba küldje. Alexandra Gîtlan papírhajókat ringat, a királyfitól kapott emléktárgyak gyanánt. Cseppnyi hálát sem mutat azért, hogy öngyilkossága dacára megszentelt helyen, VIP körülmények között enyészhet, sőt a finálé közeledtén ki is kel sírjából, s kötélbe kapaszkodva bemutat egy menekülő táncot, ám minduntalan megcsúszik a maga összevizezte padlón. Borderline leány.

Az édesanyjával, és a vele villámfrigyre lépett Claudiusszal való találkozás megrendítő élmény Hamlet számára. Éder Enikő (Gertrud) előbb a kisgyermeket megillető helyen, a karján ringatja férjét, majd engedi bebújni a szoknyája alá, ahonnan ő valamikor bizonyára ki lett tiltva a kamaszujjai kíváncsisága miatt. Köleséri Sándor (Claudius) egészen apró termete az előadás egyik dramaturgiai motorja: nem extrém dizájn, hanem lényegalkotó paradoxonforrás. Különösképpen az, amikor a tőrhegyes Szkander-asztalnál párbajozik – Laertes helyett – Hamlettel, de képzettársításra sarkall a Gertrudon bemutatott erotikus hátmasszázs is, amely a csutakolás-jelenettel ellentétpárhuzam.

Éder Enikő Gertudja fenséggel nimfomániás. A fia szándéka-útjai kifürkészésére szerződtetett spicliknek – kézcsók-gesztussal – ujjszopogatást engedélyez, mintegy a szolgálatuk fizetségének előlegeként. Édesmindegy számára, melyikük kicsoda. Megszólításkor, a nevük felcserélésével indítja el a szerencsejáték-függő férfipárt az önazonosságvesztés útján. Tege Antal (Rosencrantz) és Gulyás Attila (Guildenstern) – ez a legnagyobb kihívások-próbatételek egyike, ami színésztől elvárható – éberen őrzik főszerepükben a besúgóság természetének megfelelő jelentéktelenséget. Luke Rhinehart könyve – A kockavető – fülszövege szinte lefedi a személyiségüket. „Az élet az unalom tengerén elszórt eksztázisszigetekből áll, és harminc fölött már ritkán látni a szárazföldet – állapítja meg, az elismert pszichiáter, aki egy nap rádöbben, mennyire a rutinszerű hétköznapok, a gépiesen játszott szerepek kényszerzubbonyában él. Unja önmagát, és unja az életét. Dr. Rhinehart ezért elhatározza, hogy kiszabadul a megszokások börtönéből, és a véletlenre bízza a sorsát. Pontosabban, a dobókockára. Különféle opciókat gyárt magának, miként cselekedjen, milyen szerepeket játsszon, és a Nagy Dobás Napjától kezdve nincs számára visszaút: a kocka egyre jobban hatalmába keríti, s kezdetét veszi életének kiszámíthatatlan, szeszély diktálta zűrzavara.” Bulizni hívták őket az Udvarba, de a valaha tök normális haverjuk becsavarodott, és hirtelen felindulásból eltette láb alól a kamarást. Aztán a visszatérő unalom tengerén megtudják a Színésztől, hogy a kivégzésükre utaznak.

Előbb azonban Rosencrantz elnyeri a pénze-fogyott Színésztől a társulat jelzálogvámpírját. A jelzálogvámpír Iulia Pop, médium: mozdulatai színpadra szólítják a zenét. A Tiger Lillies a dark cabaret műfajában alkot: komor derű, gyászkacaj – fordítsuk, ahogy tetszik. Zenéjükre, a médium előhívja a férfiból a férfit, hogy teljék a kedve, majd kikacagja benne a nőfélő macsót. Iulia Pop és a Tiger Lillies az előadás másik dramaturgiai motorja.

A darab szerzője 1937-ben született Csehszlovákiában. 1939-ben családjával a német megszállás elől Szingapúrba menekült, majd Angliába költöztek. Középiskolai tanulmányait tizenhét évesen abbahagyta és újságíróként dolgozott. 1964-ben a Ford-alapítványtól féléves berlini ösztöndíjat kapott, ezalatt írt egy egyfelvonásos verses komédiát, Rosencrantz és Guildenstern találkozik Lear királlyal címen. Később a darabot kibővítette, áttette prózába: ez a Rosencrantz és Guildenstern halott. 1967. április 11-én a londoni National Theatre-ben átütő sikert aratott, több díjat is nyert, Stoppard egycsapásra világhírű lett, a ’68-as zendülő generáció előhírnöke. Trendi a világbékétől és a polgári komforttól megcsömörlött fiatalok lázadása az unalom ellen, a tanulatlanságra épített filozófia, a véletlen kultusza. Többet írt, mint amennyit olvasott. Meglehet, esetében a hevenyészett műveltség a posztmodern vízió alapja, ez azonban a darab megrendezhetősége szempontjából érdektelen. A rendező, és a munkáját segítő dramaturgok – Nótáros Lajos és Fekete Réka – feldúlták Stoppard filozófiai közhelyspájzát, s kitakarították onnan az állott mondatokat. Okkal, hiszen a bölcseleti-lélektani téziseit ma a hazai valóságshow-k szereplői pufogtatják; messze alkalmatlanok arra, hogy a kulturális elit csemegéi lehessenek, vagy szellemi morzsák a szélesebb, de show-hatlan (vö.: vízhatlan) közönségnek.

Tapasztó képzelete koordináltan csapong. Sorvezetője a királyi udvarba érkező színtársulat, amely a legendás Egérfogó-jelenetet egészen a besúgók haláláig terjeszti ki, s a történet számukra való megértéséhez teszi interaktívvá a holtakat. Infantilis szerelmesek, kerge anya kapuzárás előtti pánikban, gátlástalanul nyomuló, trónbitorló aprózsarnok és a szerencsejáték-veszteségét hölgyajándékkal kiegyenlítő Színész. Megannyi kacagtató, bohózati vagy karikatúra figura, ám – ez a paradoxon (!) – a társadalmi maszkjuk mögül előbukkan az emberségük is. Gertrudé, amikor a méregpohár kihörpintésekor lehull szeméről a kéj hályoga, és eltölti szívét a fiáért való aggodalom. Ophélia, a holtában pancsoló kislány – román színésznő játssza – édesdeden gügyögi a magyart, ám elillan lelkünk leereszkedő mosolya, amint a százszorszépről (tiszta angolsággal), az apja elvesztése miatti fájdalmát mondja el, s kapcsolja bánatát a szintúgy az apja halálán búsongó Hamletéhez. Megyeri Zoltán, a Színész nyeglén passzolja oda Rosencrantznak a jelzálogvámpírt, de az önérzetébe gázol Rosencrantz, amikor kétségbe vonja, hogy a halál hitelesen (hihetően) eljátszható. És eljátssza. Belerendül a közönség (amint annak a színházban történnie kell). Az elgyöngülés tárja fel természetünkben a szépet. Az ember pechje, hogy többnyire csak a véghelyzetében ismeri fel: a felnőttségében is lehet szép, nem-unalmas valami.

A paradoxonok sűrűjében – szentimentális poézis.