„Fordulj a fal felé, hunyd be a szemed, és ott van a világ”

Az utóbbi 35 év legnagyobb sikerű debreceni operaelőadása a Turandot – állítják a sok telet-nyarat megélt debreceniek.

Zsúfolt házak előtt megy, csak a nagyképű pesti kritikusok fanyalognak – vélekedik egy blog-bejegyzés szerzője. A másik szerint, a Turandot a debreceni színház egyik legszebb és legjobban felépített előadása volt a közelmúltban, gondosan kidolgozott, modern elemekkel felépített díszlettel. Az összkép, és a közönség visszajelzése alapján egyértelmű sikert aratott, nem hiába beszélnek még most is róla a helyiek. A közönség ünnepelt 2009 tavaszán, s erre jó alkalma nyílik idén februárban is, amikor a színház beváltja ígéretét, s visszaemeli repertoárjába Puccini remekét.

 

– Milyen logika mentén történt a darabválasztás? – kérdeztem az opera rendezőjét, Vidnyánszky Attilát?

– Eredetileg az első debreceni évemre terveztem a bemutatását, most azt mondom: a fejlődésben el kellett érkeznünk idáig. A zenekar is erősödött három év alatt, a színjátszás szempontjából szintúgy sokat tapasztaltak a kórustagok. Örülök, hogy volt türelmem kivárni az alkalmas pillanatot.

– Eddigi operarendezői pályája ismerői úgy vélekednek, Ön egy állandónak mondható gondolatvilághoz, a maga értékrendszeréhez keres – darabról darabra haladva – új és új kifejezési eszközöket. Így érzi?

– Talán van abban valami törvényszerű, hogy az opera bűvkörébe kerültem. Az igazán nagy művek szinte kivétel nélkül kínálják, hogy továbbgondoljam, amit az esendő ember labirintusfüggőségéről, a felsőbb történelmi és szellemi hatalmak beavatkozásairól, egymással való ütközeteiről, a munkálkodásom kezdetétől fogva elmondani igyekszem. A labirintus örök. A kivételes képességekkel született hősök szembeszállnak azzal, amiről mi – az ő szemlélőik – tudjuk: fátum, kikerülhetetlen végzet. A túlélési ösztön, a menekülésvágy ereje vonz: azt gondolom, a halál eltökélt választása is lehet győzelem a packázó labirintustervezők felett. Az útvesztők – a maguk természete szerint – változatosak. A mindenkori darab miliője kínálja az újabb kifejezőeszközöket.

Turandot egy sérelmet cipel. A színpadi történés szempontjából én adottságként kezelem, hogy élt egy valahányadik ízigleni ősanyja, aki a leigázó tatárok szeméremáldozata lett, azaz akarata ellenére vált egy férfi rabjává. A hősnő bensőjét, ugyanakkor nem csak a sérelme tölti ki: a természete szerint uralkodni vágyó, szuverén, hatalmas lelkű lény. A csuklójához erősített koporsót vonszol maga után, az egész előadáson át. Ez egyszerre az ő ősanyjának a koporsója, és a saját bezártságának a szimbóluma, a kitörésre való képtelenségének a jele.

Hová is mozdulhatna? A kínálkozó vezérfonal-tartalom számomra a tao-út. A mi közelítésünk a taohoz rendkívül felszínes, és szentimentálisan romantikus. Nincs időnk elmélyedni benne, ezért belelátunk, belehiszünk bármit a rendszerébe, a vágyaink szerint. A rendezés sem indulhat el homlokegyenest ellenkező úton. Igyekeztem a legtöbbet felölelni, ami megítélésem szerint az európai ember agyával még követhető. Jobban lejjebb hatolni, már önveszélyes lett volna művészileg. A tao egyik izgalmas gondolata, hogy „fordulj a fal felé, hunyd be a szemed, és ott van a világ”.

Arra törekedtem, hogy illeszkedjék Turandot-rendezésem abba a vonulatba, amelyet ideérkezésem óta formálok: tisztelettel, alázattal nekiveselkedve – a mű lényegét meg nem hamisítva – igyekszem felszínre hozni a szerző gondolatvilágát, de továbbfűzni is, és összeegyeztetni azzal, ami bennünket a jelenben foglalkoztat. Nem ürügyként akartam használni, tehát az anyagot, hanem megszólaltatni a benne rejlő tartalmakat.

b-r