Évszázadnál hosszabb éjszaka
Hubay-mű Debrecenben
A két évvel ezelőtti, nagy sikerű előadás, az Egy szerelem három éjszakája után a debreceni Csokonai Színház ismét egy jelentős Hubay-mű, az Elnémulás című dráma bemutatójával erősíti kortárs repertoárját. A debreceni bemutató Árkosi Árpád rendezésében a darab pátoszát emeli ki. A „szent színház” eszközeivel él a téralakításban, a színészvezetésben és a zenei megfogalmazásban. A Csokonai Színház három jelentős művészének – Újhelyi Kinga, Bakota Árpád és Kristán Attila -, akik maguk is kisebbségiként látták meg a napvilágot, az itt kínált szereplehetőségek feltétlenül fontos állomást jelentenek színészi pályájukon.
Képzeletbeli párbeszéd Hubay Miklós és az Elnémulás című dráma színpadi alkotói között a próbák idején Debrecenben
Dramaturg: – A színházban talán a legfontosabb tényező a pillanat. A meggyőződés, hogy a nézők tekintetének erőterében a színész által az akár végtelenné is tágulhat. A próbák is mind ezért. Haladni pontról pontra a szövegben, és beljebb-beljebb önmagunkban azokért a pillanatokért, amikor – túl a szavakon – megnyílik az a tartomány, ahol a végső mozgatók, indulatok, érzetek tanyáznak, nyelvi ösztönként és átörökített kultúraként, anyanyelvünkbe öltözötten. Minő paradoxon! Az Elnémulás mintha éppen erről szólna. Témája – a nyelvhalál – legalábbis ezt célozza. Vagy mégsem?
Két úr Friuliból: – A színdarabért jöttünk. Hol a kézirat?
Szerző: Kérdés volt ez, de számomra nyugtalanító számonkérés is. Be kell vallanom: azt a színdarabot nem fejeztem be, és ami megvolt belőle – elveszítettem… Egy rögeszmével kevesebb. Miért épp nekem kelljen szembenéznem a 20. század (s talán a következő századok) legrohadtabb tendenciájával: a kisebbségek és a védtelen etnikumok nyelvének, kultúrájának üldözésével, kiirtásával? Ahogy ma az újságírók és diplomaták fogalmaznak: az etnikai tisztogatással?
Két úr Friuliból: – Colonosban lenne a bemutató…
Szerző: – Szophoklész szülőhelyének is Kolónosz a neve. Utolsó drámájának színtere is Kolónosz. Kilencven évesen írta. Ide vezetik a vén vak Oidipuszt, hogy átessen valami fájdalom nélküli halálon, ami már szinte megdicsőülés. Az öreg drámaíró óhaja szól e műből: odahaza meghalni…
Dramaturg: – Mi volt az elveszett dráma magja?
Szerző: – Firenzében találkoztam össze Domokos Pál Péterrel. Romániából jött egy tudományos kongresszusra. Szenzációként mesélte el, hogy egy fiatal francia tudós (Jean-Luc Moreau) találkozott a kihaltnak hitt kamassz nép legutolsó képviselőjével. E találkozás különlegessége, tragikus pátosza ragadta meg drámaírói képzeletemet…
Ezt kérték számon rajtam olaszországi vendégeim, a színdarabot, amely egy nyelv végóráiról szólna friuli nyelven, amit már csak 52 ezren beszélnek, s azt is inkább csak otthon. Minthogy semmi garanciája nem volt annak, hogy Budapesten maradva hozzálátok a dráma újbóli megírásához, barátaim meghívtak Friuliba. San Vito városában bedugtak a városi könyvtár vendégszobájába, és várták, hogy elkészüljön a magyar író a drámájával, mely talán tükrözni fogja az ő sorsukat is. A nyelvismeret szűkössége rászorított, hogy pusztán a cselekményre, az akcióra koncentráljak. Ez jót tesz mindig a dráma drámaiságának.
Dramaturg: – Három személy a siralomházban. Egy nép utolsó képviselője egy várandós anya, kivégzésére várva születendő gyermekének idézi fel a vele együtt pusztulásra ítélt szavakat, dallamokat. A rabtartó, ugyanebből a népből, a renegát, a gyilkoló gépezet janicsárja, aki leplezni igyekszik, hogy ez az ő anyanyelve is. Egy pap, aki könyvből tanulta ezt az egzotikus nyelvet, s akinek immár önként vállalt felelősséggel mentenie kellene a szavakat, lelkeket. Ez valóban egy végső sűrítettségű drámai alaphelyzet.
Szerző: – A hosszú nyárvégi napokon estefelé mindent beborít a hársak sűrű, mézédes illata. Egész Friuli tele van hársfákkal. A szomszédos kisvárosból, Avianóból szálltak fel a NATO bombázórajai, mentek keletre Szerbia felé.
Dramaturg: – Ezt a helynevet én is megtanultam mint sorállományú katonai légiirányító. Valaha ezt a támaszpontot jelölték ki a repülők számára, hogy a Varsói Szerződés tagállamát, minket, Magyarországot támadják. Ha jön a harmadik világháború…
Szerző: – A környéken a földrajzi nevek még ezeregy-kétszáz év után is őrzik kalandozásaink emlékét (Strada Ungarorum). És a világháborús temetők, az odavezényelt százezer magyar baka, huszár, tüzér tetemét. A doberdói tető, melyről a talán legutolsó magyar népdal szólt, szintén ebben a tartományban van.
Dramaturg: – Száz év, ami még biztosan belátható mindenki számára, hisz kinek nincs olyan felmenője, aki ne járta volna meg a poklokat az első vagy a második világháborúban? S ez a legutóbbi háború említetlen. Vagy említhetetlen? A délszláv… Úgy zajlott le, hogy itthon nem vált a közbeszéd tárgyává, pedig a Délvidék félmilliós magyarsága közvetlenül szenvedte, szenvedi csendesen, azóta is. Mi ez a szájzár? És hol bujkál bennünk a dráma, ami elnémulással fenyeget?
Szerző: – …Állunk Nagyváradon, az Úri utcán anyámmal, a Fehérpapok templomával szemben, és némán nézzük, hogyan költöztetik kifelé a gimnázium szertárát, könyvtárát. Hogyan is fogok én tovább tanulni magyarul a szülővárosomban?
Erősebben szorítottam anyám kezét…
Azóta közbejött szinte az egész 20. század, mindvégig felmerülő hasonló kérdéseivel, végeérhetetlen magyarázkodásokba vesző kataklizmáival.
Dramaturg: – Van történet a politikán túl is, a családi, a személyes. De van-e, lehet-e még személyesség a 21. század globális világában?
Szerző: – Játszódhatik ez a régi-új darab bárhol a földgolyón – sajnos. Mindenütt, ahol egy nép lába alatt a multik olajat vagy uránt sejtenek, ahol kivágják az őserdőket, s ahol a mészárszékben éppen most mérik ki az utolsó bölények, az utolsó delfinek és angyalok húsát.
Dramaturg: – Mégsem csupán a nyelvről, egy nyelv haláláról szól tehát az Elnémulás?
Rendező: – A cella, ahol vagyunk, és ahol a színészekkel együtt átéljük a végső idők drámáját, kívül esik azon a helyen, amit hagyományosan siralomháznak neveznek. Aleluja, a főhős játék- és létezéstere egy olyan ravatal, mely mint egy belső tartomány nyílik meg mindannak, ami régen volt, amit kultúrának, morálnak, embernek gondolunk. Mindhárom színészünk, aki játszik a darabban, nyelvi kisebbségiként látta meg a napvilágot.
Dramaturg: – Igen, a többlet… Bizonyára segít. Egy nyelven – több hazában…
A képzeletbeli beszélgetéshez a szerző, Hubay Miklós 85. születésnapjára megjelent szövegét használtuk fel, mely megtalálható az életműkiadásban is, Az Elnémulás margójára címmel.
Összeállította:
Szász Zsolt