Emberpástétom

Shakespeare Titus Andronicusa Veszprémben

A bunyókrónikák rendre úgy kezdődnek, hogy a győztes fél visszaütött. Nincs ez másként abban a Shakespeare-nek tulajdonított bosszúdrámában sem, amely Szalma Tamás címszereplésével, a veszprémi Latinovits-Bujtor Játékszínben pereg.

A színész Kéri Kitty rendezői színháza. Magára vállalta a látvány és a szöveggondozás (dramaturgia) feladatát, csak a mozgás terén kért segítséget, ebben partnere Frank Róbert. Tiszteletet parancsoló az elvégzett munka. A Titus Andronicus temérdek szereplős áltörténelmi dráma, amit az eljátszhatóság érdekében, bizonyos logikai rendben végzett összevonásokkal kellett létszámtakarékossá tenni. A kínálkozó logikai rend alapja a történelmi bosszúkényszer: hadd játssza ugyanaz a személy a bajkeverőt és az áldozatot. Ha Titus Andronicus a nyomuló gótok feltartóztatásával szerzett dicsőséget Rómának és önmagának hadvezéri fénykorában, akkor másodszerepként legyen katona abban a gót ármádiában, amelyet fia hív segítségül a birodalom rendjének helyreállításához a darab végkifejletében. És így tovább…

Szalma Tamás

Titus Andronicus, a nagy római hadvezér győztesen tér haza a gótokkal vívott háborúból. A győzelmi rítusnak megfelelően feláldozza a gót királynő, Tamora legidősebb fiát. A királynő bosszút esküszik. Mivel Titus lánya, Lavinia megtagadja az új császárral, Saturninusszal való házasságkötést, váratlanul Tamora válik a Római Birodalom császárnéjává. A nagy eseményt követően szeretőjével, Aaronnal szövetkezve igyekszenek beteljesíteni az Andronicus család ellen esküdött bosszút. Ám amikor az Andronicusok rájönnek, hogy nem a végzet, hanem egy alaposan kitervelt, őrült cselszövés áldozatai, véghezviszik a kegyetlen visszacsapást.

Szalma Tamás hatalmas utat jár be. Titusa katona. Katonához szabott az esze, harcon kívül inkább ostoba, mégsem mondhatjuk, hogy hiányzik a sorsa tragikuma. Ünnepelt obsitosként császárrá választathatná magát, ám egy veszett-fejsze eszme, a Római Birodalom egysége reményében lemond a trónról, sőt vak elhivatottságában a saját fia megölésére vetemedik. Utóbbival megbontja a családja egységét, előbbivel bukópályára állítja az impériumot. A világ azonban az ő tetteitől függetlenül halad – a népvándorlás menetében a hunok nyomják a rómaiak felé a gótokat –, és abban a közegben, amelyben a becsületet, a törvények tiszteletben tartását senki nem veszi komolyan, a helytállás már anakronisztikus. Leánya megbecstelenítése világosítja meg.

Vagy nem? Eléggé életszerű, hogy civil tétlenségében a katonahős megzakkan. Szalma alakításának erénye, hogy felismerései láncolatában szinte a kezdettől fogva ciklikusan váltakozik a tévképzet és a megvilágosodás. Amikor bensőjében lelepleződik a tőrbecsalás, a tudat kettős játéka csupán felerősödik, nem vadonatúj elemként bukkan elő. Éppen ezért, majd szinte gyöngéden poétikus lesz az a brutalitás, amivel a római trónt bitorló gót királynőnek, a saját aberrált fiait pástétomként szolgálja fel.

Király Attila és Palásthy Bea

Palásthy Bea, Tamoraként racionálisabb hibbantságot mutat. A rituálisan feláldozott fiáért való bosszúfogadalom szilárd valóságalap, ami azonban arra ráépül, az a hatalomkéjben való, önfigyelem nélküli száguldás. Már a fia életéért való könyörgése sem a legmélyebbről fakad: ha megesne rajta Titus Andronicus szíve, táptalaj nélkül maradna a bosszúszenvedély. A menyasszonya által kikosarazott Saturninust szempillantás alatt megához vonzza, és papucscsászárrá teszi, ami közben mór szeretőjével, Aaronnal szövetkezve hajtja végre rémtetteit. Sorsa beteljesülését ugyanolyan mértéktartó jajveszékeléssel fogadja, mint a fia elvesztését. 

Kéri Kitty legjelentékenyebb szerepösszevonása, hogy egyazon színész játssza a férjet (Saturnius) és a szeretőt (Aaron), így bennük Palásthy Bea egy teljes férfit birtokol. Király Attila mór hevű Jago, és római vakságú Othello. Aaronja zsigerien elvetemült, a gyilkos ösztönei vezérlik, és emberarcot is csak akkor mutat, amikor a fehér császárnőtől született néger fia életéért küzd, azt remélve, hogy majd kinevelheti belőle a szörnyetegsége méltó folytatóját.

Módri Györgyi, Máthé P. Gábor, Király Attila és Jaskó Bálint

Nem kell bevárnunk a néger-fehér aprórém felcseperedését. A nagy emberpástétom-lakoma végén meghal mindenki, akinek addig nem sikerült. Miért éljen a megbecstelenített-megcsonkított leány – Terescsik Eszter finoman megmunkált alakítása –, miért éljen a bosszúját elvégző obsitos?  A tömeghalál csöppet sem kinevetni való a szinte eszköztelenül berendezett veszprémi színpadon. Metaforikus horror. Amennyire tragikus, annyira komikus, ám a megemeltsége okán, időszerűen végzetsejtelmű. A háttérben a vetítővászon, amelyen az örök unoka távkapcsolóval a kezében szörföz a múltban.

Terescsik Eszter, Máthé P. Gábor, Szalma Tamás és Jaskó Bálint

Amikor első magyar színpadra állítására sor került, interjúkban faggatták a rendezőt, Sík Ferencet, mit látott a Titus Andronicusban, mi a célja vele. „ … Izgalmas és aktuális, rejtélyekkel, titkokkal és áthangzásokkal teli nagyszerű mű — nyilatkozta. — Minden borzalma, túlzása valamilyen mondandó érdekében szerveződik. Utal századunk emberének megfélemlítésére, a terrorizmusra, de arra is, hogy elég egyetlen mozdulat, és többé megállíthatatlanok az események”. Sík egy világképet kívánt felvázolni, mint a nagy kortárs, Peter Brook színháztörténeti rendezésével az ötvenes évek közepén. Nos, itt tartunk ma is.

Fotó: Veszprémi Petőfi Színház