Előadásmentő Jáger András

Hősies beugrással mentette meg Jáger András a Győri Nemzeti Színház Aranycsapat című előadását. A főszereplő Áts Gyula betegsége miatt alig két óra felkészüléssel kellett eljátszania Stopli bácsi szerepét. Az előadásmentés sikeres volt, a hálás közönség vastapssal köszönte meg Jáger Andrásnak a bravúros beugrást, aki a bravúr másnapján nyilatkozott lapunknak.

– Valamiért a beugrás engem mindig megtalál. Már egészen kezdő koromban is többször megtörtént.

– Hogy tudsz ilyen gyorsan szöveget tanulni, szivacs az agyad?

– Furcsa egy képesség ez, egyáltalán nem tudok megtanulni neveket és számokat, a szövegmemóriám pedig mindig jól működött. Középiskolás koromban buliból versenyeztünk, sőt fogadtunk, hogy adott idő alatt mennyi szöveget tudok megtanulni.

– Most alig két órád volt belépni egy főszerepbe, ez rekordnak számít?

– Nem volt időm megijedni. Az volt a szerencsém, hogy mozgásban Stopli bácsi szerepe nem olyan sok, inkább a színpadi jelenlétre kellett koncentrálni. Az, hogy bemegyek és felolvasom, nem lett volna a nézőnek túl kellemes, igyekeztem valamit játszani is.

– Mi volt a legrázósabb emlékeid szerint?

– Egyszer volt egy negyven perces, úgy értve, hogy az értesítéstől a színpadra lépésig. Bigali elvtársat játszottam a szintén Fenyő musical, Made in Hungáriában.  Itt még az is megesett, hogy egyszerre két szerepet csináltam meg összevonva. Misztikus-borzasztó volt, de végkicsengésében mégis sikeres beugrás.

– Ha megkérnek egy ilyen segítségre, első pillanatban mit érzel?

– Az érzés a hasamban jelentkezik, gyomorideg, de adrenalin is, engem nagyon tudnak spannolni az ilyen helyzetek. Nem vagyok extrém sportoló, sőt irtózom is a veszélyes dolgoktól. Ez mégis hasonlóan működik.

– Ki tud egy ilyen helyzetben segíteni?

– Mindenki. A súgó, az asszisztens, aki kézen fogva végigszaladja az emberrel a járásokat, a partnerek, akiknek sokkal jobban kell koncentrálni ilyenkor. Olyan is megesett, hogy másik színházból hívtak fel egy szereppel, amit korábban játszottam már. A Miskolci Színházba kellett mennem a Charley nénjében Charley szerepére. Ugyanaz a rendezés volt, csak éppen én tíz évvel korábban játszottam, itt egy DVD volt a segítségemre és egy szállodai szoba, ahová bezárkóztam egy éjszakára, ami után csodával határos módon visszajött a dolog.  Sikerült, de azt gondoltam, hogy lehet, hogy én nem is vagyok normális.

– Olyan ez, mint amikor az egyetemista vizsgán olyat is tud, amit sose tanult meg?

– Nagyon hasonlít. Van, aki vizsgahelyzetben leblokkol, más pedig épp akkor tud teljesíteni.

– Az Aranycsapat történetének a vége lélekbe markoló. Az arcodon végigfutó könnyek a meghatottság vagy a megkönnyebbülés árulkodó jelei voltak?

– Azóta eltelt egy nap, de még most is lúdbőrözök attól az érzéstől, ami átfutott rajtam. Egyáltalán nem gerjesztettem magamban, nem volt lámpába nézés, semmi technika. Sokat néztem a próbák folyamán a jelenetet, nézőként is nagy hatással volt rám, az elmúlás gondolata megérint. Magától kezdett működni és csak jöttek a könnyek. Nagyon nagy érzés volt.

– Több alkalommal is meg kell ismételni a beugrást, melyik a nehezebb, az első vagy a második?

– A második sokkal nehezebb. Ilyenkor az ember elkezd kombinálni, hogy még ezt is azt is lehetne. Bár eddigre pedig elmúlik az a nagyon erős stressz, ami az első alkalomnál még ott volt. Beugráskor mindenki nagyon szereti az embert, ünnepelnek, hisz megmentetted az előadást. De közben mindig ott van az is, hogy ez valakinek – aki helyett te játszottál – rossz, mert beteg, vagy valami baj történt vele. Ettől van egy furcsa kettős érzés az emberben. A nagy öröm mellett ott van egy kis felhő.

– Helyetted ugrott már be valaki?

– Igen. Nem beteg voltam, hanem egyeztetési probléma merült fel, két előadást csinált meg helyettem más, de mivel előre tudtuk, volt lehetőségem segíteni neki. Nem egészséges dolog ez, nagyon izgulsz, hogy a másik jó legyen, és persze ott a színészi hiúság is, mi lesz, ha nálad jobban csinálja. Sokszor nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. A bungee jumping is izgalmas dolog, de minden nap azért nem szeretnénk csinálni.

Pottyondy Nóra

Fotó: Fehér Alexandra