Elkapni a halált

Furcsán abszurd dolog nevetni a brutalitáson

Az ember mégis megteszi, mert a helyzet, amiben látja, komikus, még akkor is, amikor olyan történelmi tényekről is van szó, amelyben embereket lőnek halomra egy képzelt ideológia miatt.

A Mohácsi testvérek és Kovács Márton darabja, az e föld befogad, AVAGY SZÁMODRA HELY, pontosan ezt tudja: elgondolkodtatni, és ugyanakkor szinte már-már elbagatellizálni az eseményeket. Mégsem érezzük egyetlen másodpercre sem, hogy félvállról vennék a feladatot, vagy éppen felszínes lenne, hogy a humor, ami a darab első felében meghatározó momentuma az előadásnak, öncélú lenne. Helye van, mégpedig olyasfajta helye, hogy segít nekünk befogadni a befogadhatatlant. A mélyre hatol, elgondolkodtat és nem ereszt.

Mindennek jelentősége van, minden szimbólum. Az alkotók, ahogy az előadásbeli fotográfus, megpróbálták elkapni a pillanatot, a halál, a lélek pillanatát. A szürke alakok, szürke ruhájukban a nagy arctalan és névtelen tömeg, látszólag egyik sem több, egyik sem jobb a másiknál. Mégis mindegyiknek története, személyisége, gondolata van, melyek vagy felülírják az ideológiát, ami keretet ad a mozdulataiknak, vagy pont a képzelt norma miatt maradnak a jegyek rejtve.

Az alaphelyzet szinte hétköznapi: egy zsidó család a péntek esti sábeszre készül, amiből egy hír zökkenti ki: deportálják a magyarokat. Az apró nyelvbotlás – nyelvbotlás? – az abszurditás világába helyezi át a szituációt, és a humort meglovagolva fejtegetik a kérdést: a zsidó magyar-e? Játszanak a szavakkal, helyettesítik, de a lényeg ugyanaz.

Ebben az abszurd helyzetben rajzolódik ki egy család, Hamvaskürtiék – ami a Klein szabad magyar fordítása – tragédiája. Nem a deportálás az ő igazi drámájuk, hiszen a darab során meglepő nyugodtsággal törődnek bele a sorsukba; még csak az sem, hogy fiúk egy nyilas érzelmű lánynak, Helgának (Varga Lili) udvarol. Sokkal fájóbb, hogy Péter (Patkós Márton) megtagadja származását, sőt, nem csak származását, saját magát is. Az egész itt fordul át valamiféle identitás-keresésbe. Ám nem csupán a fiatalabb generáció küzd az elveszettség érzésével, hanem szüleik is, különösképpen az anya (Kerekes Éva), aki a motozótiszt személyében fiatalkori szerelmét véli felfedezni.

Saját magukon azonban ők sem léphetnek át, a gát, ami nem engedi őket elszakadni a múlttól és fogva tartja őket a jelenükben, saját lényükben keresendő, mint ahogyan a képletes sorompón sem mehetnek át. Aki mégis megteszi, az sem nyer feloldozást, mint ahogyan Helga mártíromsága is értelmetlen, de szükségszerű tett. Halála annak az eszmének a végét is jelenti, melyből ki kellett törnie a személyes vágyai miatt, és amely megingatta a valahova-tartozás álomképét. Mert úgy, ahogyan a darab során álomképből álomképbe sodródunk, ahogy a Mohácsi testvérek fotográfusként igyekeznek megörökíteni a halált, úgy döbbennek rá a szereplők, hogy már a kezdetektől fogva nyilvánvaló az események végkimenetele.

A többszörös lezárás is ezt jelenti: mindig van valami, ami nem engedi lezárni a múltat, a megtörtént eseményeket és továbblendít. Ennek ellenére a vége túljátszott – pontosabban túltáncolt –, az eltűnő árnyalakok gondolatiságát tapossa szét a zene nélkül is továbbtáncoló alak. A zene, a ritmus, ami az egész előadáson csupán másodpercekre hallgat el, üressé és jellegtelenné teszi az egyébként kiválóan megkomponált darab kicsengését.

Képek: poszt.hu/Kálmándy Ferenc