Elhunyt Iglódi István
A szolnoki Szigligeti Színház december 3-án délelőtt tájékoztatott, hogy hajnalban, életének 66. évében elhunyt Iglódi István Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a pesti Magyar Színház (volt Nemzeti Színház) igazgató-főrendezője, a Nemzeti Színház örökös tagja. A ma megjelenő Magyar Teátrum 4. oldalán olvasható interjú, az egyik utolsó sajtóbeszélgetés a kitűnő művésszel, aki szinte élete utolsó napjáig dolgozott.
Drága Színházszerető Közönség, Barátaink!
Iglódi István Tanár Úr elment. Ma hajnalban.
Az élet, a Sors, a Gondviselés útjai kiszámíthatatlanok, meg kell hajtanunk a fejünket a hatalmas akarat előtt.
A Tanár Úr egy előadást hagyott ránk. A színészek játékában, a munkatársak munkájában él tovább. Igyekszünk méltók lenni örökségéhez, dolgozunk tovább a közönség örömére. István is így akarta. A színész sorsa ez: akkor is komédiáznia kell, amikor gyászolnia kellene.
István lelke immár Istennél van. És a Mi lelkünk mélyén.
Nyugodjon békében.
Balázs Péter igazgató
Bor Zoltán produkciós igazgató, Kiss József művészeti vezető
A Szigligeti Színház társulata és munkatársai
A színházrendezés nem keresztrejtvényfejtés
Beszélgetés Iglódi Istvánnal a szolnoki Vízkereszt, vagy amit akartok című darab rendezéséről
– Hányadszor vágtál neki a Vízkereszt, vagy amit akartok című darab rendezésének?
– Sokadik alkalommal. De mindig másképp. Nem számoltam össze, de azt tudom, hogy az első Vízkeresztet a szentendrei szabadtéri játékokon rendeztem 1972-ben. Ez volt az az előadás, melyben Béres Ilona, Lukács Sándor, Reviczky Gábor, Őze Lajos, Zala Márk játszottak. Fantasztikus élmény volt, ezek a művészek a Vígből, a Madáchból a 25. színházig, mind máshonnan jöttek. Ez egy „népfrontos” előadás volt.
– Igazán tehetséges emberek hamar megtalálják a közös stílust.
– A társulati lét a színház egyik alapja, és ahol a társulat megszűnik, ott előbb-utóbb elkezd meghalni egy bizonyos típusú színészet. Nagyon jó társulatban lenni, különösen, ha azt még irányítják is. Nyáron nagyon jó olyan emberekkel együtt dolgozni, akik amúgy máshol vannak szerződésben. Frissítő injekciót kap az ember. A kettő nem zárja ki egymást.
– Ez a felfrissülés számodra a színművészeti egyetemen is megadatott?
– Most bocsátottak el az egyetemről ezelőtt egy évvel. Az utolsó néhány évben már nem élveztem.
– Más idők járnak mostanában… Hogy érzed magad itt Szolnokon?
– Jól érzem magam, nagyon. Lelkes együttes, ifjú együttes. Nagyon akarnak és akartak.
– Látható, hogy nem ragaszkodsz olyan megoldásokhoz, melyeket már kipróbáltál korábban a színpadon. Új színész, új inspiráció?
– Ez egy jó produkciót meghatároz. Egy új színésznek nyilvánvalóan nem adhatom ugyanazt az instrukciót, mint annak, aki annakidején játszotta. A színházrendezés nem lenne így művészet, hanem valami olyasmi, mint a keresztrejtvényfejtés. Van egy megoldás, az egyszer kijött, és mindig érvényes. A színházban az az izgalmas, hogy egy megoldás sose érvényes örökké.
– Pláne egy ilyen darabnál, mely a titkokról, a változásról szól.
– Igen. Ezt élvezi az ember. Változik az idő. A Vízkereszt ezekre az előadókra másképp hat. Hogy ki, hogyan éli át Viola kínjait? Itt egy egészen ifjú színésznő – Molnár Nikolett – csinálja, akivel sokat beszélgetek erről, és nagyon érdekes, hogy a Viola problémái neki nem jelentettek problémát. Ez az életkora eredménye. Számomra nagyon izgalmas volt, hogy a mai fiatalság számára bizonyos problémák már nem problémák. Ez a dolga a színháznak, hogy bizonyos magatartás elé tart tükröt, amiről azt hiszed, hogy nem bűn, az mégis bűn. Amiről te azt hiszed, hogy nem erény, az lehet, hogy erény? Hogy máshonnan is nézd a világot.
– Mi a különleges itt Szolnokon? Állandó ez, vagy változó?
– Nehéz erre válaszolni, mert én itt mindig jól éreztem magam. Két nap alatt megéreztem – mostanában több vidéki színházban is dolgoztam -, hogy itt nyugalom van, miközben nagyon erős a munkatempó. És mégis nyugalom van. Ami manapság a színházi életben elég ritka. Megbecsülendő.
– Rendezés közben foglalkoztat, hogy a színházban, ahol igazgató vagy, változások lesznek?
– Nem zavar. Én ezeket a változásokat várom. Talán én várom leginkább. Az én megbízatásom a múlt év novemberében lejárt. Azóta a helyzetem rébuszokban nyilvánul meg, hogy amíg az új igazgató jön, addig csináljam. De nem lehet műsort csinálni négy hónapra, még egy évadra sem. Műsort öt évre lehet csinálni. Az új igazgató kinevezése ezt a bizonytalanságot szüntetné meg, amennyiben ez a kinevezés jó lesz. Ez a kinevezés lehet rossz is. De ez engem nem zavar az itteni munkámban.
– Mi a legfőbb eredmény, amit elértél a Pesti Magyar Színházban?
– Talán kettőt. Az egyik szomorú dolog, de becsülettel tudtuk eltemetni azokat az idős kollégáinkat, akik eltávoztak közülünk, és nyugodt lélekkel elmondhatom, hogy az utolsó pillanatig, amíg színpadra bírtak menni, megadtuk nekik a lehetőséget arra, hogy a színpadi létükben boldogok legyenek. A másik eredménynek azt érzem, hogy csendesen, mondhatnám, majdnem fű alatt felépült egy nagyon erős, fiatal együttes, akik között kiemelkedő emberek is vannak. Azért mondom, hogy fű alatt, mert ezekről az emberekről csak azok tudnak, akik eljönnek, és megnézik a mi előadásainkat. A színháznak megszűnt a bojkottja, ami egykor kőkeményen fennállt. A sajtó talán még ma is mostohán bánik a színházzal. Az a fiatal színész, aki vállalja, hogy nálunk dolgozik, boldog az előadásokon, de nem boldog attól, hogy a munkája, s az eredményei nem kapnak olyan visszhangot, melyet megérdemelne.
(Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok, Szigligeti Színház Szolnok. Főbb szerepekben: Huszárik Kata, Molnár Nikolett, Barabás Botond, ifj. Jászai László, Molnár László, Mészáros István, Karczag Ferenc, Gombos Judit, Dósa Mátyás)
Kiss József