Élet az Üvegfigurákon túl

Színházba indultunk, de moziban ülünk: a szereplő a filmvászonról – a két műfaj váltakozását jelző ajtón át – lép elénk, itt érkezik és távozik később mindenki, összesen négy színész! Egyik oldalon tehát a mozi, a másikon a jellegzetes tűzlépcső (a West Side Storyból), s mindvégig az egész színpad fölött rengeteg színes üveghal lebeg!

Egyszer feljebb, máskor lejjebb úsznak, időnként Laura Wingfield köré építenek külön falat, burát, akváriumot. A törékeny anyag abszolút ellentéte a fémszerkezetű lépcső, ami a kitekintés, a világhoz kapcsolódás színtere. Odajár Tom (meg egyszer Jim is) levegőért, cigarettázni, filozofálni, álmodozni, máskor onnan nézik a családtagok a félholdat, hogy kívánjanak maguknak valami jót.

Czitor Attila – a család egyetlen férfitagja

Nagy dolgok nem történnek a színpadon, az biztos. Tennessee Williams nem is a cselekménydús, fergeteges komédiázás mestere, hanem a belső drámai feszültségeké, a lélektani tragikumé, a lélekboncolásé. S persze a szimbolizmusé! Egészen hétköznapi emberekről, sérült családokról, súlyos lelki válságról szól minden műve, szereplői az elfojtott szenvedélyek, vágyak, emlékek és az önámítás, hazudozás között vergődnek, a valóságból menekülnek, álomvilágban élnek.

„A kegyetlen Amerika írója” személyes tapasztalatait és családja történetének szálait is beépítette műveibe, ettől csak hitelesebb. Tény, hogy a világhírt nem az 1944-ben írt Üvegfigurák hozta meg számára, hanem A vágy villamosa, ami 1947-ben született. A két drámát azonos alapötlet köti össze: az elfojtott vágyak, feszültségek tragédiába torkollnak, a varázslat nem megváltás a valóság és az igazság helyett, ezért lesz Laura sorsa a magány, Blanche-é az őrület.

Az Üvegfigurákból Seregi Zoltán rendezett megható, értékes előadást a Békéscsabai Jókai Színház Ibsen Stúdiószínházában. A produkcióban a kiváló színészi játék mellett a film kapott főszerepet, ami nem véletlen. Egyrészt a szerző először novellaként, utána forgatókönyvnek írta meg a témát, másrészt a szép, megrendítő szöveget – színpadi fordulatok híján – Seregi Zoltán filmrészletekkel, fotók kivetítésével igyekezett látványosabbá, élvezetesebbé tenni a mai nézőnek.

Tom Wingfield családjára emlékezik, régi időkről mesél, mielőtt kilép a filmből, be a színpadra. A stúdiószínház – a kettéosztott nézőtérrel, középen a játék – nagyon meghitt, intim környezet. Zavarba ejtő a közelség, együtt ülünk, mi nézők és a színészek, szinte összezárva, egy pillanatra sem lehet lazítani egyik félnek sem. A háromtagú családdal együtt élünk, egyszerre lélegzünk.

Közel a nézőkhöz

Milyen élet vár rájuk, hármójukra a harmincas évek Amerikájában? Hogyan boldogulhatnak családfő nélkül? Normális dolog, hogy egy anya a legjobbakat akarja gyermekeinek, sikert, szerencsét kíván nekik. A valódi veszélyekre, a kilátástalanságra és arra, hogy a tényekkel szembe kellene nézni, egyedül Tom figyelmeztet; azt mondja például, hogy „Laura nem ebben a világban él”. Ez igaz, és nemcsak szerencsétlen nővérére, hanem mindhármukra, mert valamennyien a valóságtól távol, az illúziók birodalmában élnek, vagy inkább lavíroznak.
Tom a moziba, az ópiumbarlangba menekül a nyomasztó családi légkör elől, Laura testi hibája, szerényebb képességei, önmaga alulértékelése miatt az emberek elől bújik el, és az üvegfiguráinál talál menedéket. Anyjuk pedig a múltba, a nosztalgiázásba nyúl vissza, előkelőbb és gondtalanabb szeretne lenni, mint ami megadatott neki, amióta férje elhagyta őket. Fiatalkori gavallérjaival dicsekszik, egészen abszurd jelenet, amikor ábrándozik, lelkesen sorolja a hódításokkal kapcsolatos élményeit, miközben ott gubbaszt, reszket beteg lánya, akinek mindez teljességgel kimaradt az életéből, és valószínűleg sosem lesz elérhető.

Kara Tünde Laura szerepében

Szívszorító pillanatok, amikor Amanda fiát kerítőként használva kierőszakolja, hogy férfi, kérő jöjjön a házhoz. Jót akar, mégis óriási megaláztatást zúdít ezzel mindkét gyermekére, de főleg Laurára. Tom szemvillanásaiban testvére felé szánalom, együttérzés, szeretet sugárzik, anyjával szemben értetlenség, gyűlölet. A meghívott vendégről, Jim O’Connorról kiderül, hogy a lány gimnazistaként szerelmes volt ebbe a fiúba. A látogatáskor képes Laurát kimozdítani a saját maga által épített barikádok mögül, megható jelenet, amikor a lány enged a csábításnak, de a boldogság olyan nagyon rövid ideig tart, hiszen Jim hamar bevallja, menyasszonya van. Laura visszazuhan beteges magányába, kettesben marad anya és lánya, és értjük, nem is változik ez meg soha, ez a sorsuk: magány és reménytelenség. Tom viszont – apjához hasonlóan – kitör ebből a nyomasztó környezetből és elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. Legalább neki van mersze, bátorsága. A bevezetőben és a visszaemlékezésben viszont látjuk, mekkora bűntudat, lelkiismeret-furdalás kínozza amiatt, hogy elhagyta anyját és főleg „a beteg testvérkét”.

Kara Tünde és Tege Antal

Tömény szomorúság, fullasztó légkör, kilátástalanság, itt semmi jóra nem számíthat az ember; aki marad, belepusztul, aki élni akar, annak menekülnie kell. Ez a világirodalmi remekmű a káprázatos hang- és fénytechnikát felvonultató musicalak és bulvár darabok világában nem kasszasiker, inkább az érzékeny, figyelmes néző tudja értékelni a művészek teljesítményét, átélt alakítását.

Az előadásban mindenki a maximumot adja, nem is lehet másként, minden mozdulat, rezzenés, szó karnyújtásnyira a nézőtől. S a történéseket, cselekményeket, komikumot, blickfangot színészi erővel, kisugárzással kell pótolni. Seregi Zoltán a szerzőhöz hű, árnyalt, finom, elegáns előadást rendezett. Külön dicséretes, hogy nem hangsúlyozott naturalista, beteges elemeket. Aki szereti a lelkiző játékot és élvezi a színészek odaadó szerepformálását, szép estére számíthat.

Kovács Edit Domján Edit-díjas, és Czitor Attila 

Amanda Wingfield, az anya szerepét Kovács Edit (Domján Edit-díjas) alakítja hatásosan, hitelesen, az ellentmondásos jegyeket a figurában elidegenítő erővel. Mély együttérzést, igazi szeretetet vált ki a nyomorék lányt, Laurát nagyszerűen, teljes azonosulással életre keltő Jászai-díjas Kara Tünde megrázó, szívszorító játéka. Talán a szerző részéről Tom figurája a legjobban kimunkált, ez a szerep ad legtöbb lehetőséget a változatos színészi alakításra (filmes és színházi szerep egyszerre, narrátor, állja az anya szekatúráját, nagyon kötődik testvéréhez, szereti, sajnálja, álmai, tervei vannak, amiket meg akar valósítani, van ereje, hogy kitörjön a csapdából). Mindez persze nem véletlen, hiszen Tom számos vonása közös, sőt azonos a szerzővel (írói pálya, élet az amerikai Délen, beteg nővér, a családi problémák feldolgozása vagy éppen annak hiánya). Czitor Attila mélyen átélt, meggyőző alakítást nyújt ebben a bonyolult, összetett szerepben. Jim O’Connorként Tege Antal markáns, dinamikus figura, lírai és humoros egyszerre, a maximumot hozza ki a megrajzolt alakból, felgyorsítja az előadás menetét. Az egyetlen jellem, aki próbál pici vidámságot hozni a színpadra, de sajnos nem sok időt, esélyt kap.

Vesztergombi Anikó tetszetős ruhái a 20-as, 30-as évek Amerikájából viselőiket jellemzik: Amanda mutatós, nőis, Laura szürke egérke, a férfiak elegánsak.

Üvegfigurák a fejünk fölött: költői szimbolika. Csillognak, villognak, de nagyon törékenyek, sérülékenyek, kiszolgáltatottak, mint amilyenek a szereplők a színpadon. Próbálnak-e bármit tenni, kitörni, harcolni? Inkább csak Amanda tervez, diktál, Laura engedelmeskedik, vagy már azt sem, feladta. Valahogyan mégis át kellene vészelni, túlélni ezeket a keserű állapotokat. Tom legalább dühkitöréseiben meg „a moziban” kiadja a gőzt. Végül lelép, az egyetlen, aki keresi a kiutat.

A színháznak, mozinak vége, én meg egyfolytában gondolkodom. Álmodozók, gyengék, betegek ezek a Wingfieldék az egészséges többséggel, külvilággal szemben? De hát ki meri állítani, hogy a külvilág egészséges? Senki, szerintem jobb óvatosnak lenni az ilyen kijelentéssel. Maradjunk talán abban, hogy a külvilág, a valóság egyszerűen más, nagyon különbözik ennek a három embernek az önmaga által felépített álomvilágától! Meg azt is el tudom képzelni, hogy éppen a nem teljesen egészséges, nem egészen normális külvilág betegítheti meg az embereket: főleg az érzékenyebbeket, sérülékenyebbeket, törékenyebbeket…

Niedzielsky Katalin

Fotó: ATEAM / Ignácz Bence