Éld túl a dicsőséged!

Kripli Mari – Orlai Produkciós Iroda

Jászai Mari. Színházat, teret, díjat neveztek el róla. A nevét mind hallottuk már, de tudunk-e róla egyet s mást?

Például, hogy naplót vezetett, melyben összetört élet-tükrének legszemélyesebb szilánkjai mellett megörökítette korának színházát is. Hogy miután „asszonyságát elhagyta”, önmaga előtt is tagadottan szerelemre lobbant egy fiatal férfi iránt. Hogy plátói ragaszkodással csüggött kedves szerepein és nehezen viselte, ha mások játszották őket. Hogy nem kedvelte a konkurenciát. Hogy önmaga volt legjobb kritikusa – ahogyan másokat sem kímélt értékítélet dolgában. Antigoné, Kleopátra, Lady Macbeth, Elektra, Éva volt ő, megannyi karizmatikus nőalak. És most Lázár Kati bújik a bőrébe.

Jászai naplójának régi olvasójaként szerencsés prekoncepciókkal érkezem az Orlai Produkciós iroda előadására, ahol – szintén szerencsésen – küzdeni kell az ülőhelyért. Az előadás elöljáróban önmagát adja el. Jómagam arra várok választ, milyen volt Jászai Mari. Mit tudhatunk meg róla legkedvesebb szenvedélye, a színház nyelvén?

Lázár Kati fénysebességgel veszi birtokba a színpadot, a nézőtérről nem is beszélve. Rejtély, hogy az előadást félig egy széken ülve, félig egy asztal mellett állva hogyan játssza végig ilyen érdekfeszítően. Természetessége, átélése magával ragadó; ha fikarcnyit sem mozdulna, akkor is vele utaznánk az időben.

Lázár Kati

Jászai személyiségét illetően eldöntendő kérdést állít a befogadó elé: mizantróp vagy illúzióit vesztett emberismerő? Dől belőle a keserűség, ahogy mesél: az emberek, saját maga, a színház, a világ iránt. Ám Lázár Kati a siralmakat humorba csomagolva teszi emészthetővé, így megmenekülünk attól, hogy egy fénykorán túljutott csillag földet érésének feszengő tanúi legyünk. Sokkal inkább a színésznő – akármelyik színésznőről legyen is szó a kettő közül – bizalmasai, tanítványai, naplójának a lapjai vagyunk.

Egy szegfű a szerelme és még azért is megverik a kis Krippel Marit. Színház az álma a cirkusz „lábatlan nőjének”. Kezdő színészként, harmadszorra hiszi el, hogy a Nemzetibe hívják. A pesti „félisten” kollégák lábatlankodó, intrikus népségnek bizonyulnak. Lebontják a Nemzeti Színházat, mely számára a lejtő kezdetét jelképezi. „A Jóisten egyre nagyobb lyukú rostán potyogtatja az igazgatókat” – ejti különös hangsúllyal, mire nyílt színi taps a válasz. Hogy él-e az aktualizálás jogával, a produkció a közönségre bízza. Lázár Kati szerepben maradva folytatja az előadást, nem sütkérezik a pillanat csillantotta dicsfényben. „A Kormány csak akkor foglalkozik a színházzal, ha deficites” – tetézi rá, és mi nevetünk a 19. század-végi színházi helyzeteken.

Azon már kevésbé, ahogy saját haláláról filozofál, egyre gyakrabban és mélyrehatóbban. Tudatosan tekint rá, mint mindenre az életében. Elgondolkozom, mi, Nézők, merünk-e a halálunkról elmélkedni? Építtetünk-e életünkben sírboltot a rajongva szeretett Nemzeti maradványaiból? Szeretünk-e rajongva? Számot vetünk-e borzadás nélkül, tárgyilagosan saját végzetünkkel?
Jászai mindennel szembenézett élete során. Gyermekkorával, kudarcaival, szerelmeivel, sikereivel, mellőzöttségével, elmúlásával.

„Éld túl a dicsőséged!” – üzeni rivális utódjának súlyos útravalóként. „Éld túl a dicsőséged!” – üzeni a világnak a színésznő, aki belehal abba, hogy túléli önnön dicsőségét.

A fotókat Takács Attila készítette