VARGA BIANKA írása
Az Erkel Ferenc Művelődési Központ színházelőterében ácsorogva, már az előadás megkezdése előtt dobszót hallunk. Mintha katonai sorozásra várnánk, mégis magabiztosan indulunk el a nézőtér felé. Benn azonban hamarosan leszűrhetjük, hogy a dobpergés előjel volt: sehol a színpadon, amire számítottunk, a mátraszentannai falucska: helyette egy sokkal nehezebben definiálható, posztapokaliptikus világba telepítette a Figura Stúdió Színház Tóték-előadása szereplőit Florin Vidamski rendező: a földi élet maradványainak jeleként, csupán a színpad fölött burjánzik valami pasztellszínű, indás-műanyagnövényzet. Elég nyomasztó Cristina Milea színesnek tettetett színpadképe, nem is beszélve arról, hogy a Tót család burleszk megjelenése szintén nem erősíti a nézőben a világ iránti bizalmat.
Először a postást alakító Dávid A. Péterrel találkozunk, aki, mint a darab hopmestere, bemutatja az előadás technikai hátterét, majd megismerteti velünk a Tót családot. Izgalmas karakter, folyamatosan oda-vissza lépked a postás szerepéből a konferansziéiba, valami mégis hiányzik belőle. Postásként kifejezetten mulattató a hebehurgyasága, és a manipuláció mögé rendelt, a szimmetriához patetikusan ragaszkodó jóindulata. Udvarmesterként az elején nagyon lendületes, és részletesen leírja azt, amit látunk, ám azon pillanatokban, amelyekben tényleg szükséges lenne segítőkész jelenléte, távol marad. Ilyen eset például Tóték házának a leírása, ahol a helyiségeket led-fénycsövek hasítják ki a térből, a bútorzat pedig szinte semmi, egy asztal és néhány szék. Tud bosszút állni önmagáért ez a redukció: amikor az őrnagy (Faragó Zénó) lakhelyfoglalási akciót hallucinálva szétrúgja a berendezést, azt számunkra tét nélkül teszi, hiszen nyomban lelepleződik a kimódoltság: a görgős asztalt elég visszatolni a színpad közepére, mintha már akkor a hibbant parancsnok fogadására számítottak volna Tóték, amikor a bútort vették.
A Tót családdal nem nehéz szimpatizálni. Hasonlóan a postáshoz, ők is esetlennek tűnnek a folyamatos kétségektől, amit fiuk, Tót Gyula (Fodor Alain Leonard) hiánya okoz. Tót Lajos köztiszteletben álló tűzoltó, akit fiával ellentétben nem soroztak be. Habár eredetileg egy határozott családfő és csak az őrnagy hóbortjait kiszolgálva, végkimerültségében alázkodik meg, Kolozsi Borsos Gábor alakításában mégis egy leszázalékolt, eléggé álomkóros figurát látunk, akinek mintha nem találtak volna okot arra, miért nem kellett a történetben fegyvert fognia. (Kimaradt az előadásból a vasúttól történt menesztésének oka.) Ettől függetlenül az előadás végére megembereli magát, és maradék erejét összegyűjtve, határozottságot színlelve előlép és a lehető legcammogósabban kíséri ki az őrnagyot vesztőhelyére, az udvarra.
A Tót család nőtagjaira nehezedik az a felelősség, hogy a férfiakban tartsák a lelket. Mariska (Bartha Boróka) fő motivációja például az, hogy a fiát biztonságban tudja, így mindent megtesz az őrnagy úr jó közérzetéért. Egy, a céljai által erősen determinált nőről van szó, aki még a férje szemhéjait is képes kifeszíteni, egészen addig, míg elő nem húzzák a gigantikus árnyékszéket, ahova Tót Lajos bezárkózik. Ágika (Szilágyi Míra) egy gyorsan megnyúlt, szorgos kamaszlány, aki, bár vonzódik az őrnagyhoz, története mégis, csak egy villanásnyi vetkőzésig válik az előadás szempontjából hangsúlyossá.
Az őrnagy esetében Faragó Zénó tagadhatatlanul hitelesen hozza a mentálisan darabokra tört katonát. Kirohanásai, bukfencei, vagy épp ahogyan meredten néz a kísértetiesen nyugodt világra maga körül, sejthetővé teszik, hogy, bár még nem klinikai eset, de már jól láthatóan ideje lenne szakértőhöz fordulnia. Az őt, illetve őket környező tér azonban lehet, hogy kissé idegennek hat az örkényitől, emiatt kétségeket ébreszthet a nézőben, de a melankolikus abszurditás nem vitatható el az előadástól. Nem a mozdulatlanságban gyökerező tragédiát akarja hangsúlyozni, hanem azt a pörgésbe belefáradt, zsibbadt állapotot, amit az őrnagy provokál ki a többiekből.
A transzformáció adta folyamatos kihívásokkal az előadás során Dávid A. Péter mellett Moșu Norbert-László is szembekerül, hisz ő négy különböző Örkény-figurát is megtestesít. Először ő az illemhelyet takarító szakember, majd előttünk változik át Gizi Gézánévá, akinek az őrnagy iránti rajongása sokkal szembetűnőbb Ágikáénál. Emellett Tomaji plébános és Cipriani professzor is általa jelennek meg. Ezek a karakterek nagyon jól elkülöníthetőek, mivel mindegyik esetben egy új és szórakoztató egyéniség lép színre, annak ellenére, hogy a színésznek kevés ideje van az áthangolódásra.
A rendezés hiperbola, jól láthatóan új pályára akarja állítani általa a Tóték-játszást. Halmozott jelzés erre a látvány: az eszközök túlméretezettek, mintha nem is az emberek termetéhez lettek volna szabva. A szereplők kinagyítják a saját lényegüket, nehogy eltörpüljenek a színpadon a sok doboz és a hatalmas margóvágó között. Több helyen disszonánsnak tűnhet az előadás. Talán a vetítő is indokolatlanul tűnik fel, mert nem az értelmezést segíti, hanem eltereli a figyelmünket az adott jelenetről. A szünet helyén pedig a részvételi színház szándéka vetődik fel, a színészek dobozolásra invitálják a közönség vállalkozó szellemű tagjait. Mindezzel együtt lehet, hogy ha a tovább-kísérletezés helyett megmaradnak az apokaliptikus világ gondolatkörénél, a komikum fölé domborodott volna az abszurd történelembe vetett ember tragédiája is.
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Kiss Zoltán készítette.
