EGYETLEN a színpadon: Máthé Annamária

Élmény-cserépkoncert

Szüntelen serülőkor az élet, csak a zendülésünk utóbb bölcsességgé fárad. Ilyesmit táncol és beszél el nekünk önmagáról, a maga látta világról a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház színésze.

Együtt várakozik velünk az előadása kezdetére, meghúzódva egy széken a nézőtéri árnyékban, mikrofonként igazgatva tenyerében egy ásványvizes palackot. Aztán sötétre vált az árnyék, az arcára fénycsóva vetül, a színre lép, s nekiszalad menten három különféle falnak. A harmadik szinte rádől: inkább öngyilkos hajlamú, fatalista vagy borderline alpinisták számára keletkezett homorú szikla, mint iskolatábla. Tövében, a vehemens csúcstámadásokban eltikkadt kamaszlány eszmélő-gyakorlatba kezd. A középső tábla tetejére akasztott gipszálarca előtt letáncol magáról még néhány képzeletbeli maszkot (nemzetközi aggyal élő olvasóm számára: virtuálisat), körbevonalazza krétával a falnak dőlt önmagát, majd lerajzolja annak megnyúlt árnyékát a padlón. Utóbbi felületet, s korábban már a táblákat is – az iskolai szünetekben szokásos csintalansággal – telefirkálja komor tartalmú szavakkal (szaknyelvi aggyal élő olvasóm számára: depressziót valószínűsítő személyiségjegyekkel). Amikor átesettnek érzi magát a gyerekkorán, szerepjátékokba kezd. Képbe hozza a mai világszínház elengedhetetlen szimbólumkellékét, az állványos mikrofont (nem engem hallasz, hanem az általam megformált szereplő hátsógondolatát). Az állvány kezdetben engedetlen. Hajlítható karján, a bekapcsolt mikrofon kimért/komótos pajzánsággal lehanyatlik a gégétől a szeméremdombig, ujjbegy kihangosított surranásaként közvetítve az eseményt.

A tartójáról lekerülve, a színésznő kezében elnémul a mikrofon, hiába tartja oda az előadás előtti (fiktív) nézőtársai szájához; nem érkezik megjegyzés. Ha hozzám eljutott volna – ugyancsak képzeletben –, azt mondom: én általános ötödikben elégséges voltam előre bukfencből, hátra bukfencből elégtelen, csak az ötös alá fejenállásom mentett meg a torna-bukástól: ne kívánja, művésznő, hogy átvegyem öntől az életalpinista szerepét. Maradok a székemen. Ez a felelet nem most, az írás közben, hanem a színi tetthelyen jutott eszembe, mikrofonra várva, s a vész elmúltán majd az is, hogy bezzeg egy évre rá magasugrásból osztályelső voltam, nyolcadikból a legjobb időt futottam hatvanon, gimnáziumban sportegyesülethez leigazolt focista lettem, egyetemen pedig amatőr teniszező: „Kérj, akkor ad!” Elkezdtem a saját ugrókockámmal játszani azon a pályán, amelyet a színpadra rajzoltak – eszerint nekem. Privát pályaképpé szerveződtek a Máthé Annamária által balett-akrobatikával fűszerezett szöveg-zene koncert kíséretében elém hintett élménycserepek.

A töredékes alakzat valószínűleg következik abból is, hogy kiérleletlen az előadás, de többnyire dramaturgiai vezérelvnek érzem a mozaikos szerkezetet: a Farkasasszonyról szóló, a Külső hang által a Szereplőnek mondott történetből színpadi igazság kerekedik:

„Élt egy öregasszony egy világ szeme elől elrejtett helyen. Mindenki tudja, hogy ez a hely létezik, de csak kevesen látták. Mint a tündérmesék öregasszonyai, ő is arra vár, hogy eltévedt vándorok, valami után kutatók vetődjenek tanyájára. Ancsa: Persze! Nagyon óvatos, sok mesében szőrös, mindig kövér, és kerüli más teremtmények társaságát. Ancsa:Pfujj! Károg és kotkodál, általában inkább állati, mint emberi hangokat ad ki.
Azt mondják, málladozó gránitlejtőn lakik, vagy egy kút mellett van eltemetve. Volt, aki látta, hogy délre tartott egy kiégett autóban, aminek hátsó ablakát kilőtték. Azt is mondják, hogy az autóút szélén áll, teherautók mellett, vadászpuskán lovagol, látták már piacra menni különös formájú rőzseköteggel a hátán. Sok neve van: Csontasszony, Gyűjtögető, Farkasasszony.

Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. Barlangja teli a sivatag legkülönbözőbb teremtményeinek, csörgőkígyóknak, varjaknak csontjaival. Állítólag elsősorban a farkasokkal törődik.

Hegyeken és kiszáradt folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkas csontok után kutatva, s amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé, s kigondolja, mit énekeljen.

Amikor eldöntötte, a csontváz fölé emeli karját, és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai és lábcsontjai lassan megtelnek hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. A Farkasasszony énekel még egy kicsit, s a teremtmény még jobban megtelik élettel, bozontos, erős farka felfelé kunkorodik, tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd. A Farkasasszony folytatja mélyről jövő énekét, s a farkas kinyitja szemét, felugrik, és elfut.

Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy, mert egy napsugár vagy holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik, és szabadon száguld tovább a horizont felé.”

A történet Clarissa Pinkola Estés Farkasokkal futó asszonyok c. könyvén alapszik. Építettek be szövegrészeket Háy Jánostól, s rendeltek is tőle, a szituációkhoz célirányos mondatokat. Rendezőként Győrfi Csaba, a Nagyvárad Táncegyüttes koreográfusa jegyzi. Próza és mozgás ötvözete. A test, a hang és a jelenlét által fogalmaznak. Az előadás a nőről szól, a nőiség különböző rétegeit bontja ki. Látszatra egyedül van a színpadon ötven percen át, a valóság azonban a természetünk szerinti valósággal azonos: nincs tettünk, szavunk gondolatunk, amely címzett nélküli volna.  A darab ajánlója szerint „az Egyetlen az a szó, amiben elfér egy élet. Minden, ami volt és lesz, ott van egyetlen pillanatban, egyetlen jó-rossz döntésben, egyetlen szerelemben, egyetlen lélegzetben, egyetlen… Kár lenne nem észrevenni, hogy minden ember kivételes. Kár lenne nem észrevenni: egyetlenek vagyunk”. Társas egyetlenek.

Képek: Jakab Lóránt