Egy tigrisszürke főrendőr

Koldusopera-bemutató Békéscsabán

„Az utókor állandóan szembesíti magát Brecht téziseivel és állandóan keresi azok hatástalanításának lehetőségeit” – fogalmazott az 1986-os debreceni Koldusopera-előadás recenzense, máig érvényesen.

Bertolt kényelmetlen fickó lehetett, valószínűleg az augsburgi gyáros apuka sem igazán lelkesedett harcos szocialistává érő gyermeke irányvétele láttán. Az ő meghökkenésénél talán csak a szovjet ősbirodalom esztétáinak ellenszenve volt nagyobb: a kapitalizmus gépezetét leleplező műveit ideológiai alapon elvtársinak kellett tekinteniük, az üzenetformálás módja – a nézői együttérzés kialakulását csirájában elfojtó (elidegenítő) hatások (kifelé beszélés, sarkosság, pedagógustónus) – azonban ellenkezett az ábrándos (költői) színház orosz ideáljával. Sem a kortárs rendezők, sem utódaik nem érezték sajátjuknak a brechti színpadkultúrát. Jurij Petrovics Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház fiatalon legendássá lett művészeti vezetője, 1981-ben színre vitte a darabot Budapesten, a Nemzeti Színházban. Igen rövid időre, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette akkor a társulatot. Az egyébként az első pillanattól az utolsóig széthúzó kompánia ez alkalomra összefogott, és teljesítményükkel igen magas színvonalon megfeleltek a dialektikus színház kritériumának. Persze, a színházi dialektika természetéből fakad, hogy esztétikai állításokból és tagadásokból (ízlésfeleselésből) gyúródik ki az egység. Az ízlésfeleselés eklektika, az eklektikusság eredménye pedig lehet remekmű, vagy zagyvalék.

Azért helyénvaló itt felidéznünk az orosz színház és Brecht sajátságos viszonyát, mert Katkó Ferenc, a békéscsabai előadás rendezője a kijevi egyetemen, az orosz iskolán nevelkedett, s vizsgamunkája a Koldusopera. A vizsgabizottság delegált professzora, a premiert követő koccintáson kijevi fesztiválmeghívással fejezte ki osztályzatát, amiből arra következtethetünk; az élete első nagyszínpadi feladatát teljesítő Katkó megtalálta, majd mindvégig fenntartotta az egyensúlyt a szemtelenségben és száraz viccekben tételezett brechti „új stílus” játéktradíciója, és a lélektani realista szituáció-kibontás követelményén nyugvó tanintézeti elvárások között, ami közben ellenállt a kísértésnek, hogy a publikum könnyzacskóira apellálva, operettesítse Kurt Weill zenéjét. (Megjegyzendő, a hivatalos szakmai tartózkodás dacára, a szovjet színházak hatalmas szériákban futtatták a Koldusoperát, mintegy a pótlékául kínálva azt a színpadokról száműzött, valóságos operettnek.)

Az operett-szériák bűvöletében gyakran feledésbe megy, hogy Brecht egyik meghatározó, a színházi formanyelv fejlődésének a későbbiekben irányt szabó művéről van szó; ebben mutatkozik meg először teljességében az úgynevezett epikus színház képlete. Ezért minden bemutató értékelése a szakmai kritériumok számbavételén alapszik: mekkora a mulattató hányad, mennyiben viseli magán a produkció a brechti stílus típusjegyeit. Persze, kiérződik az ilyesfajta ítélkezésből jó adag sznobizmus is. Hiszen, gondoljunk bele: a koldusok özönét vizionáló, a létező kapitalizmust mélyen megvető szerzőpár, a közös munka végső kidolgozására, történetesen a francia Riviéra kényelmét választotta alkotótáborul. Abban sem lehetünk egészen bizonyosak, a szerző vajon nem pusztán önmaga mulattatására, vagy kabaréigénnyel kevert-e a darab szövetébe bizonyos dramaturgiai csavarokat, motívumokat (például azt a képtelen helyzetet, hogy Bicska Maxi egyik törvényes felesége a londoni rendőrfőnök lánya, a másik pedig a londoni alvilág fejéé; illetve ugyanő, a véres kezű tolvaj, micsoda bútortörténeti ismeretekről tesz tanúbizonyságot, amikor a bandatagokat az esküvőjére berendezett istálló ízléstelenül egymáshoz lopkodott kacatjai miatt szapulja). Ne firtassuk, mennyi itt szerzői részről a társadalomkritikusi elhivatottság, az apapukkasztó szenvedély, a megrendelő elvárása iránti hajlam: az igazi remekművek attól azok, hogy a hatókörük szerint multifunkcionálisak: ösztönadta szellemi termékek, zseniális blődlik. Katkó rendezése megcélozza ezt a nemes értékingoványt.

A londoni koldusmaffia főnöke kötélre akarja juttatni Bicska Maxit, a kiscsoportos gengsztert – Borovics Tamás játssza –, amiért az szeretett leányát, Pollyt házasságba csábította. Szándékát nem tudja keresztezni Maxi hajdani bajtársa – jelenlegi bűntársa –, London rendőrfőnöke sem. A bigámista rabló mégis sértetlenül lép ki az akasztófa alól. A királynő, a koronázása napján (annak emlékére) kegyelmet, nemesi rangot és birtokot adományoz neki. A világháború végén megszállt, hatalmi tömbökbe rendelt európai kis országok színpadain mindmáig kulcskérdés, hogy a Hamlet-előadások végén, a nagy öldöklés tetemeinek látványára betoppanó Fortinbras szerepét kire osszák az addig fellépett színészek közül. (Kicsi, de fontos feladat, mégsem/nem szabad pár mondat miatt egy jó színészt egész estére lekötni.) A rendezői választásnak üzenete van arról, ki hívta be Dániába a norvégokat, és felszabadítóként, vagy hódítóként érkezett-e az idegen sereg? A Koldusoperában ugyanilyen kulcskérdés, ki legyen a királynő kegyelmet hozó lovas hírnöke? Ki járta ki a kegyelmet? Szimpla kegyúrnői gesztus-e, vagy súlyosabb a konstelláció: talán a hatalomba beépült maffia befolyása érvényesül? Melyik maffiáé, ha igen?

Fejes Kitty koreográfus és Katkó érzékletesen elkülöníti a koldusok, tolvajok és utcalányok szervezetei alkotta bűnhálózatot, úgy azonban, hogy együttesen, elegyedésükben az utca népét alkossák. Titokzatos erő: rongyokba, testmunkási kosztümbe bújtatott alakok – a változatosság Rátkai Erzsébet jelmeztervezői képzeletét dicséri – várakoznak fenyegető közönnyel a Fekete Péter által tervezett, csővázdíszlet képezte árkádsor alatt, hogy majd előnyomulva, mozdulatokká formálják a songok hangulatát. A hangulat hullámzó, s ami hullámzó, az hullámoztatható. A kétszintes építmény felső traktusa a hatalmi ágak képviselőinek helye. Innen oktat és prédikál Jonathan Jeremiah Peachum, a „Koldusok barátja” című cég tulajdonosa. A darabbeli társadalom legmagasabb szervezettségű egysége a koldusbirodalom. Tege Antal uralkodik a baloldali emelvényen: lenyúl az alattvalóiért, hogy magához emelje őket, vagy porig alázza: misztikus, mágikus, eszelős lény, a Gogol és Dosztojevszkij világához köthető figurák rokona. Uralkodói párja Kara Tünde, aki megrögzött iszákost alakít, ezzel adva magyarázatát, miért jelent pótolhatatlan veszteséget az okos, rátermett Polly kiházasodása a cégbirodalomból, miért Peachum apuka csillapíthatatlan dühe Maxi iránt.

 A jobboldali emelvény a rendőrségé, ahol jellemző a fejetlen rohangászás, és a teljes vertikumot átjáró korrupció. A Maxira bálványaként felnéző rendőrkapitány pontos könyvelést vezet a betörések hozamából kapott sikerdíjairól, a helyettese pedig egy kialkudott összeg fejében, a siralomházból is kiengedné az akasztandót. Tigris Brown szürke tigris, a bűn eminenciása. A szerepet magára vállaló rendező az, aki a királynő lovas hírnökeként, az egyik nézőtéri ajtót feltépve, gyalogszerrel megérkezik. Közülünk, tehát mintegy a köznép és a nézőközönség szószólójaként olvassa fel a kegyelmi rendeletet: közszolgaként, közakaratot teljesít. Ebből is okulhatunk.

 Katkó Ferenc Brownja nem kegyelemszerző alkat. Ki lehetett akkor a megmentő? Kocsma Jenny szépségesen exponált búcsúénekéből, a Salamon dalból az a sejtelmünk támad; hátha a Maxit rendőrkézre adó, sértett szerető lelkiismerete ébredt fel; ő vetette latba kéjfőnöki kapcsolatait: „Azt hittük tán, szép e szenvedély, / Bár hírünk azóta csak nőtt / És hozzánk méltó senki sincs. / A sírba szenvedélyünk viszi őt, / Mely szép erény, de jobb, ha nincs.” Kisfaludy Zsófia szerepformálása nem egy lepukkant bordély madámját idézi, kifejezetten fenséges tartású, arisztokratikus szajha: bármit elérhet, ha akarja.

A Salamon dal tiszta eléneklése kapcsán említem, de vonatkozik a méltatás az előadás kidolgozásának egészére: a zenei vezető Gulyás Levente és segítője, Rázga Áron korrepetitor társalkotóként jegyezhető azért a munkáért, amelynek eredményeként autentikus zenekari és énekhangzást kap a közönség: Gubik Petra (Polly) vagy Köböl Lilla (Lucy) játékát nem csak a prózában nyújtott teljesítményük alapján tudjuk kedvelni. Összességében jó színvonalú, értékes vizsgamunkát látunk.