Egy színész el nem mondott szavaiból

 

Egy színész el nem mondott szavaiból
-képzelgés- 
 

Nagy László Zsolt emlékének (1980-2010)

[örömmel] „Ha kikérték volna a véleményemet születés előtt, jobban szerettem volna növény lenni.” Aztán alvó fiú, öcs, akire vigyázni kell, türelmes orvos, apa, a női szíveket meghódító Marcello Mastroianni, vagy akár egy dohányzó macska. És álbajuszt ragasztani, kelléktőrrel szúrni, bukfencet hányni, táncos cipőt húzni, a takarásban végszóra várni, villamoson kamaszlányok naplójába írni, nyugdíjas körnek népdalt énekelni, a csüggedőnek reményt adni, hős lovagként csatában járni, a büfében ünnepelni. Minden mondatba belehalni…

 

 

[izgatottan] Érti? Én így készültem, nem tudok mást.

 

[határozottan] Most is, csak épp kijöttem levegőzni. Meg egy sörre, de már megyek is vissza. Nem kell gyógyszer.

 

[próbál meggyőző lenni] Hallja? Szólítanak. El kell engednie, nem maradhat félbe a jelenetet. Második figyelmeztetés. És, nem hagyhatom cserben a barátomat sem, vár rám, hiszen pont erről szól a mai történet. […]

 

[próbál úrrá lenni a fájdalmán] Le kell győznöm a zsibbadást is, a szúrás már megszűnt. […]

 

[szelíden] Gyöngyözik a homlokom, megtörölné? […]

 

[megnyugvóan] Mintha anyám keze volna.

 

[ismét szelíden] Valahol messze, látom a nevem a próbatáblán.

 

[még szelídebben] Anyám azt mondja, sírni fog.

 

 

Hanti Krisztina