Egy kortárs a művészetről
1. Márai Sándor, Hamvas Béla és Molnár Ferenc. A legnagyobbak. Ami – egyebek mellett – közös bennük, hogy egyik sem nélkülözött egy pillanatig sem. Nem állították őket félre, fiatalkorukban odafigyeltek rájuk, dolgoztatták őket, munkát kaptak. Tisztes polgári környezetből jött mindhárom, taníttatták őket, biztos háttér adatott nekik. És a legeslegnagyobbak lettek.
Idézek Máraitól: „El kell fordulni a világtól, költők, el kell fordulni, eltakarni arcotok, befelé nézni, ha szolgálni akarjátok, mert máskülönben csak kiszolgáljátok.”
Melyik költő teheti ezt meg? Akinek van biztos egzisztenciája. Különben éhen hal. Frusztrálttá válik, koldulni kezd, inni, személyisége szétrázódik. Vagy gazsulál mindenkivel, hogy álláshoz, kis pénzhez jusson. Gerince megroppan. Szegény József Attila… Mire ment a mérhetetlen szenvedéseivel? Kinek volt jó a kínlódása? A Nemzetnek? A Nemzetnek az lett volna jó, ha József Attila nyolcvan évet él, és egy hatalmas életművet hagy hátra.
A művészeket védeni kell, szeretni, figyelemmel kísérni, támogatni!
2. Tettem-vettem a könyvespolcomon, s kezembe jutott egy vékony, ám keménykötésű Márai könyv. Nem a Márai életmű kiadójától, hanem egy ismeretlen nevű kiadótól, aki bizonyára a nagy Márai reneszánsz hullámait meglovagolva kiadott valamit, aminek a jogai megszerezhetők, vagy olcsók voltak. Interjúk, a nagy és hallgatag íróval készült, a sajtóban megjelent élőbeszédből lejegyzett gondolatok ezek. Volt azonban közötte egy különös írás, ami egy – talán – politikai nyilatkozat, mely megrendítően aktuális ma is… „…szellemi eredményeinket világnézeti és társadalmi jelszavak alá próbálták temetni két évtizeden keresztül: küzdelmeinket pedig azzal rontják ma is, hogy egyrészt az irodalmi életben ellentéteket szítanak, másrészt pedig írókat és műveket célzatos politikai színnel festenek be.” .. „Egyedül a szellem méltóságát, a gondolkodás, a beszéd és az írás színvonalát szeretnők fegyelmezetten s oly sok veszély között megőrizni… a szellem erkölcsi tekintélyére, valamint a beszéd és az írás emberi hitelére igen nagy szükség van.”
Ez az írás, illetve vallomás 1942-ben, a háború kellős közepén látott napvilágot. Olyan óriások írták alá, mint Márai Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Kodolányi János és Illés Endre. Mindent megpróbáltak, hogy az emberiséget és a magyarságot figyelmeztessék az emberi méltóság megőrzésének fontosságára.
A művészeknek az élet minden vihara közt meg kell őrizni méltóságukat, tekintélyüket és a hitelüket!
3. Illés Endrére akadtam a könyvespolcomon. Egy személyes tartalmú válogatásra, melyben színházi témájú elmélkedések is helyet kaptak. S egy érdekesség: Illés finoman, úriember módjára kritizálja Peter Brookot. A hetvenes évek végén írta, amikor Brook már idol volt. A Szentivánéji álomról van szó: „Hogyan idézte meg ezt az erdőt Brook? Vakítóan fehér falakkal. A zsinórpadlás nyílt életével. És cirkuszi kellékekkel: trapézokkal és spirálokkal. Érdekes volt – de nem feltétlenül meggyőző.” … „Ez az erdő a természet erkölcstelen, nagy, kerítő varázserejét jelképezi itt. De a megismerhetetlent is. A költészetet is. Az álmot és az ocsúdást. És ez hiányzott Brook színpadi játékából. Legfőképpen a költészet. A spirál és a trapéz semleges nemű. Hogy ez a spirál és trapéz ötlet-e? Ő maga sem tagadja: ötlet. Érdekes ötlet. Meghökkentően érdekes álarca valaminek, ami a költészetet helyettesíti.” … „Az erdőt – s mindazt, amit a természet varázslata jelent – Brook absztrahálja. A szamár falloszát viszont nem absztrahálja – ellenkezőleg: óriási nagyító mögé helyezi. Ne haragudjék meg Brook egyetlen híve sem: Shakespeare nagyítója mindig nagyobb.”
Tökéletes. Elegáns. Finom. Mértéktartó és következetes.
Egy művész minden esetben őrizze meg tisztánlátását, azaz függetlenségét. Ítélete pontos legyen. És mondja ki bátran: ez érték, ez nem. Egy művész sose féljen!
Kiss József