E föld befogad?

Örkény Színház – E föld befogad, avagy számodra hely (POSzT – versenyen kívül)

Gyanakodva nézegettem az előadást a műsorfüzetben. A cím kétségkívül nem egy dallamos, fülbemászó shakespeare-i jelmondat, sokkal inkább titokzatos memoriter. A zsidóüldözés kérdése kényes és bizonyos szemszögből agyon-ábrázolt; izgatottan vártam, az Örkény Színház előadása Mohácsi János rendezésében hány fokos szögben nyúl a témához.

Nem tudom, ültem-e valaha úgy a színházban, hogy két és fél óra két minutummá sűrűsödött. Nem emlékszem, hogy pislogtam-e, vettem-e levegőt, sőt, az előadás előtt elfogyasztott pécsi limonádé sem tudott megakadályozni a koncentrációban.

A produkció száznyolcvan fokos fordulattal írja be magát a genocídiumról szóló színházi reflexiók történetébe. Fekete humorával élesen mutat rá az üldözés, mint történelmileg újratermelődő jelenség alaptermészetére, irányuljon az a zsidók, indiánok vagy bármely csoport ellen: az üldözést az ellenségnek megtett másik embertől való rettegés szüli. Kivételesen szemléletesen példázza ezt a jelenet, amelyben a sárga csillag viseléséről döntő állami vezetők a csillaggal való fizikai érintkezéstől is pánikba esnek.

Valódi groteszk, a valóságot „fejjel lefelé szemlélő” előadás az E föld befogad, avagy SZÁMODRA HELY – a színház névadójához méltóan. A jelenetek sokasága könnyedén olvad át egymásba; a sűrű szerep-változások gond nélkül követhetők – minden színész játszik nyilast és zsidót is. Első konklúzió: az ember, akármilyen ideológiát vegyen magára és akármely valláshoz tartozzon is, végső soron: ember.
A párbeszédek sebesebben pörögnek a még az áldozatokra leadott lövéseknél is, a poénok halálbiztosan sülnek el – a fegyverek az előadás szerint nem mindig. Az előadást folyamatosan aláfestő hangok észrevétlenül támogatják meg az előadást és rögtön a tudatalattinkba hatolnak. Az előadás sínre tesz, és döccenő nélkül deportál minket egy olyan korba, „amikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”.

A részvétlenség világa ez. „A többieknek 5 perce lesz pakolni, és maguk sírnak?” – vonja kérdőre a hírvivő a „protekciósként” értesített zsidó családot. „Legyen már egy szikrányi igény bennünk a méltóságra!” – rivall rá a kivégző az áldozatokra a sírgödör peremén.

A hormonok, úgy tűnik, nem hódolnak eszméknek és ideológiáknak: a zsidó fiú nyilas lányt visz haza.  Megkezdődik a „származási vetélkedő”, amely később, Braun kétségbeesett kilincselésével teljesedik ki, amikor sikertelenül próbálja igazolni nemzeti hovatartozását az idegenrendészeti hivatalban. Magyarul könyörög a hivatalnokoknak, higgyék el, hogy bírja a nyelvet. A bürokratikus államgépezet kisarkított allegóriája ez, ahol személytelen hivatalnokok döntenek személytelen szabályok alapján. Csattanója, hogy a családapa, Hamvaskürty Márton egy huszonéves nő iratával menekül meg a deportálástól.

Az állami vezetők rémületes álmai nyomasztó látomássá kavarodnak össze. S amit álmukban lidércnyomásként élnek meg, a valóságban hideg fejjel megvalósítják: stratégiákat dolgoznak ki a „non grata”-nak minősített népek eltávolítására. A nacionalista ideológia szerint a nemzeti érzés élményszerű átélése teszi képessé az embert a helyes cselekvésre. A darab szövegében jól megmutatkozik a nacionalizmus emocionális fogalom-használata: az ország hazává, honná, élettérré nemesül, a történelem nemzetsorssá avanzsál.

Minden humor és szellemesség ellenére a történet megállíthatatlanul halad előre a sejtett végkifejlet felé. Az előadás annyira közel viszi az interperszonális viszonyok ábrázolását a nézőhöz, amennyire a színház ábrázoló művészete képes lehet rá. Zsidók egy csoportja kivégzésre vár, cipő és zokni előttük a földön. Turistacsődület érkezik, tanakodnak, fényképeznek, beszédbe elegyednek a kivégzésre várókkal. A zsidók, turisták, kivégzők groteszk haláltáncba keverednek, közös fénykép is készül róluk a lövés előtt. Húzzák az időt – az az érzésem támad, ha valaki felvetné: „figyeljetek, szerintem ne öljük meg őket, inkább menjünk el egy kocsmába együtt!”, akkor habozás nélkül mindenki ráállna. A történelem iránytűje azonban e ponton nem ebbe az irányba mutat. (Vajon fog-e valaha?) A részvétlenség diadalát ünnepli az emberség felett.

Akkor is, amikor Hamvaskürtyné a személyi motozó képében régi szerelmét látja viszont. A közös emlékek ereje talán képes volna az emberség iránytűjét mozgásba hozni, azonban az ideologizált cél, a „haza megtisztítása” agresszívebb mozgatórugónak bizonyul. A férfi előírásszerűen megmotozza Juditot. A nyilas lányt zsidó szerelme miatt megfosztják a hajától – visszatér a családhoz és közösséget vállal a sorsukkal. Második konklúzió: csak a szerepek cserélődnek; az ember végső soron: ember.

A család elhurcolása után a darab kissé alámegy a saját maga által felfokozott intenzitásnak. De az is lehet, hogy a Tennessee Williams-i trükköt alkalmazza, mely szerint jó darabban az utolsó felvonásban is tudni kell új szereplőt behozni. Megismerjük Jánost és feleségét, Olenát. A kivégzők csalódottan konstatálják a halálfotók mustrája közben, hogy a halált nem lehet lefényképezni. Néhány pálinka után a lélek is elkezdi őket foglalkoztatni, de pár perccel később a részvétlenség visszatör trónjára – János megörökíti, ahogy kivégzi feleségét.

A határon átdeportált üldözöttek csoportja sikertelenül kérleli a határőrt, hogy engedje haza őket. Látomásszerű baljövendöléseik ellenére, melyben a történelem üldözött-irtott népeinek hangja egyesül, „nem megy fel a sorompó”. Az emberek arccal a falhoz állnak, a zenészek is így játszanak tovább. A díszletajtók kinyílnak, az áldozatok pedig egyenként, egyenesen, vissza nem tekintve távoznak közülünk. Árnyékuk ott marad a falon, majd fokozatosan szertefoszlik. A magyar „határőr” néptáncot jár, egyre hevesebben, kezelhetetlenebbül, már maga sem ura a mozdulatainak. A zene egy csapásra véget ér, de ő folytatja táncát lihegve, elfúlva. Végül diadalmasan toppant: egyedül áll a színen, izzadtan, elégedetten. Csak azért is megtisztult a haza.

Az Örkény Színház előadása eléri, hogy végignevessük a tragédiát és sírjunk a poénokon. Friss, karakán nézőpontja képes emlékeztetni a luxusproblémáktól elfásult nézőt, hogy amikor valóban a lét a tét, nem marad más kapaszkodó, mint a végső konklúzió – az ember végső soron: ember.

Képek: Gordon Eszter