Dobó Kata másik arca

Dobó Kata az elmúlt évadban játszott először a Békés Megyei Jókai Színházban, akkor a Lüzisztraté címszerepét. Most pedig Werner Schwab: Elnöknők című drasztikus komédiájának bemutatójára készül, Kara Tündével és Bede-Fazekas Annával, Dorotty Szalma rendezésében. A polgárpukkasztó, felnőtteknek szóló darab egyik próbája előtt beszélgettünk a művésznővel.

– Egy-két éve a televízióban láttam egy reggeli beszélgetést, amely arról szólt, hogy a Pinceszínházban Szervét Tiborral, Verebes István rendezésében William Gibson: Libikóka című darabjának bemutatójára készültök. Én akkor figyeltem föl arra, hogy a filmek után színpadon is játszol. Hányadik színpadi szereped volt az?

– Miután hazaköltöztem az Egyesült Államokból, a második. Nagyon hálás is vagyok Verebes Istvánnak, hogy akkor gondolkodott bennem, amikor mások még nem. Az én pályám a megszokotthoz képest furcsán alakult, többszörösen is renitens vagyok. Egyrészt, mert a színművészeti főiskolát kétszer is „otthagytam”, bár én nem így értelmezem, hanem, hogy más utat választottam. Először az első félévi vizsgáim után mentem ki Amerikába a férjemmel, ami elsősorban magánéleti döntés volt. Aztán, mivel nem találtam a helyem három-négy hónap után hazajöttem, és évhalasztás után visszamentem a főiskolára. Aztán úgy gondoltam, hogy ne futamodjak már meg, csak meg kellene még egyszer próbálni, és megint abbahagytam, és megint kimentem Amerikába.

– Ott jártál valamilyen színházi iskolába?

– Többe is jártam, de ott annyi színházi iskola van, hogy nagyon nehéz megtalálni a neked megfelelőt, és olyat, amelyik nem csak arról szól, hogy elszedjék a pénzedet. Európából és máshonnan is sokan mennek az Egyesült Államokba úgy, hogy befizetik valahová a tandíjat, és ezért kapnak tanuló-vízumot, aztán az iskola nem érdekli őket, és az iskolát se érdeklik ők. Csak a vízum a lényeg.

– Ezek a rossz példák, de az amerikaiszínészképzésre az is jellemző, hogy a jó színészek „holtukig tanulnak”, nem elégszenek meg azzal, hogy megvan a diploma, és kész. Találkoztál ilyenekkel?

– Hogyne. Sok iskolába jártam, de köztük Larry Moss iskolája volt a legjobb, amit, két-három évvel azelőtt találtam meg, hogy hazajöttem, de még így is mázlistának érzem magam. Ott számtalanszor előfordult, hogy egy-egy órán olyan befutott filmsztárok ültek a sorok között, mint Tobey Maguire, vagy mások. Kint egyáltalán nem derogál a színészeknek tovább képezni, karbantartani, vagy szinten tartani magukat. Larry Moss azért zseniális, mert úgy áll hozzá a színészekhez, hogy nem akarja mindenkire ráhúzni ugyanazt a sablont, a saját elképzeléseit, hanem tiszteletben tartja azt, hogy a te személyiségedből, a lelkedből jön a te szakmád, ezért mindenkihez külön módszerrel kell közelíteni. Ha nekem emberileg van valamilyen problémám, vagy valamilyen gát van bennem, akkor azokat továbbviszem a színpadra is. Ezért ő elsősorban ezekkel kezdett el foglalkozni, volt is sírás-rívás az óráin. Percek alatt megfejtett és szembesített önmagával mindenkit, többek között engem is. Félelmetes volt, ugyanakkor azonnal megértettem, hogy mivel kell foglalkoznom, és gyakran már azon az órán megtörtént az áttörés, és az az adott dolog már nem okozott problémát a színpadon sem.

Az interjú folytatását keresse a Magyar Teátrum decemberi számában