DESZKA Fesztivál 2010 – ötödik nap

A mai krónika jóval egyoldalúbb lesz a korábbiakhoz képest – ugyanis csak a szakmai beszélgetésekről fog szólni.

Ennek oka egyszerűen az, hogy az eddig bevált stratégia most csődöt mondott. Eddig minden olyan előadásra is sikerült bejutni, amire nem volt jegyem, ma először viszont nem. Háy János A Gézagyerekéről, a Szabadkai Népszínház előadásáról így lemaradtam – pedig nagyon vártam ezt a produkciót, mind a darab, mind a rendező személye, mind amiatt, mert eddig csak jókat hallottam róla. Bérczes László rendezése a Nagyszínpadra került, igen ám, de a nézőtér is ott lett berendezve, így csak elég kis közönség fért be – vagy 25-30 érdeklődő ezért kint rekedt az előadásról. Ennek persze bizonyos szempontból örülni is lehet, hiszen fel lehet úgy fogni, hogy legalább van érdeklődés a kortárs magyar dráma iránt. De mivel a mai napra kivételesen ezt az egy előadás terveztem megtekinteni, darab nélkül maradtam.

 

Vicei Natália és Pálfi Ervin A Gézagyerekben

Nem mintha a beszélgetésekről ne lenne érdemes írni, ezek – most már, öt nap után kijelenthető – ugyanolyan fontos részét képezik a fesztiválnak, mint a bemutatók, köszönhetően a felkészült moderátoroknak és a kis létszámú, de szakértő közönség nyitottságának, diszkurzivitásának, és persze a meghívott vendégeknek. “A történelmi darabok létjogosultsága – a Bethlen című előadás kapcsán” című beszélgetéssel indult a nap, melyet Nagy András író vezetett, s a további részvevői Závada Pál, a Bethlen szerzője, valamint annak rendezője, Kövesdy István voltak. Nagy András provokatív felvezetésében azt említette meg, hogy a történelmi dráma műfaja bizonyos színházelméletekben, mint elavult formáció, nem is szerepel – ilyen Peter Szondi híres munkája, A modern dráma elmélete is. Nem szerepel, többek közt azért, mert korszerűtlennek tartják, a személyiség ábrázolására alkalmatlannak – Nagy erre azt a példát hozta, hogy Luther jellemén keresztül képtelenség bemutatni a reformáció folyamatát. Ezzel ellentétben azonban a magyar dráma talán legfontosabb vonalának számít a történelmi, itt tehát van egy jókora ellentmondás. Nem beszélve arról, hogy a színészek visszaemlékezéseikben általában a nagy történelmi szerepeket tartják pályafutásuk legfontosabb állomásainak, ahogy azt Király Nina jegyzi meg hozzászólásában. És ha a történelmi dráma egybeér napjaink problémáival (gondoljunk csak arra: 1848. március 15-én a Bánk bánt mutatták be Pesten, az 1956-os forradalom alatt Németh László Galileijét játszották), az mindig nagy hatással van a közönségre.

Závada Pál első reakciójában elhatárolódik a teoretikus felvezetéstől – szerinte nem az a lényeg, hogy egy darab történelmi-e vagy sem, ez önmagában sem nem előny, sem nem hátrány, hanem, hogy sikerül-e valamilyen komoly konkfliktust, problémát felmutatni avagy nem. Elmondja, hogy nem gondolkozott ilyen elvi kérdéseken az írás során, és olyan drámát akart írni, amely egyszerre történelmi és magánéleti. Móricz regénye, az Erdély-trilógia volt a kiindulópontja, amiben teljesen magával ragadta Báthory és Bethlen formátuma, s az ő konfliktusaik alkalmasnak mutatkoztak a számára egy dráma létrehozásához. Kövesdy István azt fűzi hozzá Nagy András felvezetéséhez, hogy azért is fontosak a történelmi darabok, mert a segítségükkel alkotjuk meg identitásunkat. És szóba kerül Radnóti Zsuzsa könyve is, a Mellékszereplők kora – mint annak megjelenítője, hogy bizonyos történeteket már nem is tudunk elmesélni színházban, mert nincsenek nagyformátumú hősök; ennek a hiánynak a megszüntetésére is jó lehet a történelmi dráma.

 

Závada Pál, Nagy András, Kövesdy István

Eztán arról esett szó, hogy a történelemkönyvekben ábrázolt, a móriczi és a závadai Bethlen-kép mennyire távol esik egymástól. Kövesdy megjegyzi: nehézséget is jelentett a számukra az erdélyiek Bethlen-kultusza, az, hogy az ottani közönség valamiféle – sohasem volt – történelmi igazság és hitelesség felmutatását, az uralkodó személyének idealizálását várta az előadástól. Závada szerint ő sem nem idealizálta a fejedelem alakját, sem nem rombolta le. Az Idegen testünk szerzője (Nagy Andrással ellentétben, aki a műfajiság kérdésére koncentrál, ami teljesen érthető, hiszen ez a délelőtt előzetesen megadott témája) az elméletibb felvetések felől mindinkább gyakorlatiasabb vizekre evez. Teszi ezt azért (és ez a nézőpont is elfogadható), mert ő maga is úgy érzi, becsülendő éleslátással, hogy a darab és az előadás ezer sebből vérzik (milyen ritka az ilyesfajta önkritika a szerzők részéről…). Hogy például Kovács András Ferenc jócskán húzhatott volna még a szövegből, vagy hogy a kar szerepeltetése is problematikus, néhol zavaró. Závadát kiegészítve Nagy András azt jegyzi meg, hogy jól látható, modellezhető a darabon a történelmi dráma tehertétele, az, hogy az epikusság – az elmesélendő élettörténet – hogyan teszi drámaiatlanná az anyagot. Forgách András (miután kifejti, hogy a Németh László és Illyés Gyula történelmi darabjai mennyire káros hatásúak, mert szerinte egy sohasem létezett, nem színpadképes műnyelven szólalnak meg) azt jegyzi meg, hogy ebben a – marosvásárhelyinél jóval szűkebb – térben mennyire nem tudott élni a díszlet sem. Sándor L. István pedig arra tér ki, hogy az is zavaró a Bethlenben, hogy míg az elején úgy tűnik, benne rejlik egy shakespeare-i mű lehetősége, a végén ez a szál elmarad, és mintha nem is szólna másról a darab, mint Bethlen Gábor és a körülötte lévő két nő szerelmi történetéről – amely gyakorlatilag a Móricz-Simonyi Mária-Janka háromszöget modellezi; így végeredményként elvész a történelmi dráma. A diskurzus hasznosnak, termékenynek mutatkozott, igazából ebből kiindulva – ebben többen egyetértettek a jelenlévők közül – át lehetne dolgozni a Bethlent, korrigálni a “hibáit”.

A délutáni beszélgetés a debreceni színház tagjainak, rendezőnek, dramaturgnak, színésznek a bevonásával arra kereste a választ, milyen színészi kifejező eszközökkel lehet a kortárs drámákat megszólaltatni a színpadon. Az apropó a Csokonai Színház két bemutatója volt, Borbély Szilárd Halotti pompája és Novarina Képzeletbeli operettje (és kicsit még a Fodrásznő is). A Képzeletbeli operett kapcsán arról esett szó, hogyan, milyen eszközökkel építi fel a szerepét a színész, ha nem tud elsősorban a szövegre hagyatkozni. Ráckevei Anna szerint ilyenkor a megérzések a fontosak, úgymond a gyermeki én előhívása a feladat – ami persze nem egyszerűen kivitelezhető a más színházi kódokon, kultúrán felnőtt, inkább agyas, technikás, semmint az érzékenységre építő magyar színészeknek. Azért is volt nehéz dolguk a Novarina-darab kapcsán, mondja Jámbor József, mert az gyakorlatilag újrateremti a nyelvet. Nincs szoros logika a szövegrészek között, Szűcs Nelli ezért azt a módszert alkalmazta a próbafolyamat során, hogy külön képekként értelmezte az egyes mondatokat. Az ő hozzászólásánál ér össze a nap két beszélgetése. A Závada-darab kapcsán is szóba került, hogy az mintha túl lenne írva, határtalanul hömpölyög. Szűcs Nelli szerint éppen az a legnagyobb baj a kortárs magyar darabokkal, hogy (amellett, hogy gyakran felszínesek) túlírtak, lezártak, nem hagynak levegőt sem a színészeknek, sem a nézői értelmezésnek. Novarinában pontosan azt szerették a játszók, hogy nyitott, szabadon ereszti a fantáziájukat.

De nem titkolták azt sem a játszók, milyen nehéz volt elfogadniuk, hogy a jelenetek közt nincs szoros logikai kapcsolat. Mint ahogy azt sem, hogy nem tudták megtagadni önmagukat, és kikerülni a Sztanyiszlavszkij-módszert, vagy elhagyni az érzelmeket. A magyar színjátszástól persze idegen az ilyen megérzéseken alapuló játék, vagy a szimbólumokban, nagy képekben való gondolkodás (nem úgy a szláv színháztól), így sokat küzdöttek a színészek, mire elsajátították ezt a módszert. De, ahogy azt Ráckevei Anna mondta, a színész szerencsére képlékeny, így semmi sem lehetetlen a számára. Vidnyánszky Attila ezt azzal egészítette ki, hogy az a jó a magyar színészekben, hogy tanulékonyak, és nem esnek kétségbe, ha valamilyen új módszert kell elsajátítaniuk. És a rendezőnek is ugyanilyen fogékonynak kell lennie az újra, zárta le gondolatmenetét Vidnyánszky, mert mindegyik előadás más megközelítési módszert kíván. A széles körben zajló és ismét sok hozzászólással kísért beszélgetés megtette egy jó felvezetésnek a másnapi Képzeletbeli operetthez.

Darvasi Ferenc

Forrás: www.barkaonline.hu