Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Csehov-rendezőt avattak Debrecenben

Készült

on

Rajtunk a vakablak szeme

„Egy misét látunk, s templomi áhítattal távozunk a színházból.” – írta Kosztolányi Dezső a Három nővér vígszínházi előadásáról. A korabeli orosz kritikák viszont azt vetették kezdetben Csehov szemére, hogy visszafejlődik, ismétli önmagát, s értelmetlenséggel zsúfolja tele darabját. A Csehov-rendezőként Debrecenben debütáló Ilja Bocsarnikovsz felfedezi a két vélemény egységét: reményteljes tragédiába fojtja a komédiát.

Szakács Hajnalka (Irina, a nővérek legifjabbika) méretes fintort enged el a névnapi asztala és a köszöntésére egybegyűlt félkatonai sereglet láttán. Tábornok apukája moszkvai házában nem ilyenhez szokott: ott igazi tisztek bókjait hallgatta, amíg vidékre nem költöztek, olyan településre, ahol csak a vasútállomás is húsz versztányi távolságra van: itt doromboló-miákoló cicusként kell a lábához térdepelnie a katonaorvos Csebutkinnak, amiért hirtelen őszinteségében leszólta annak ajándékát, az ikonikus szamovárt. Pedig Csebutkin-Bakota Árpád lelke nem sértődésből van gyúrva: ő a delíriumos szemszög. Törzshelye – képzeletbeli szobája – a játéktér bal első szegletében van: ez a szellemi térlátás helye, innen lehet éppen olyannak látni Oroszországot, s benne az orosz embert, mint amilyen. Mióta elvégezte az egyetemet, könyvolvasással nem korlátozza az elméjét, legfeljebb újságokat vesz magához, azokból okosítja a környezetét. Sajnálkozó tisztelettel övezik, végtére orvos, közel a hatvanhoz, s mondhatna szamárságokat merő szenilitásból is. Ám nem mindenre a kor, vagy a szesz a magyarázat. Bakota orvosa egy vakablak párkányáról kikönyökölve – lát.

Látja előre azt is, hogy a Mercs János által angolosan bárgyú elméncséggel megformált, Lermontov-imádó Szoljonij majd lepuffantja párbajban a puhány bölcselkedéssel árnyaló (= nem szárnyaló) Tuzenbach báró-főhadnagyot (a szerepben Rózsa László), Irina kérőjét. A rendező megsegíti a nézőt, hogy utógondolkodóként visszaemlékezve, együtt lehessen előrelátó a doktorral: Szoljonij figyelmezteti a Tuzenbach tettvágyat, munkás jövendőt vizionáló monológját rosszalló Csebutkint, az ő életkorában csöppet sem kizárható gutaütésre, esetleg azt megelőzendő a golyóra, amit a fejébe kaphat tőle: ekkor Mercs, a pisztollyal hadonászva nem a doktor, hanem a bölcselő főhadnagy szemébe néz. Még korábbra visszagondolva, Irina érzékien engesztelő miákolásából megérezhettük (Csebutkinnal), hogy ilyen lány sohasem szerelmesedhet bele egy puhány hadfiba, s hogy ezt majd a lehető legkedvezőtlenebb lélektani pillanatban, a párbajba indulás előtt fogja neki őszintén megvallani, ugyanolyan meggondolatlansággal, mint a szamováros sértéskor. Irina özvegy menyasszonyként indul vidékre tanítónőnek, lendíti a kor divatja szerinti tettvágy, s minden bizonnyal ugyanolyan hamar fog kiábrándulni, mint előzőleg a távírászatból és a tanácsi hivatalnokságból. Mégis, az alakító-képességében most kiteljesedett, energikus és színpadbiztos Szakács Hajnalkát érezni Bocsarnikovsz hősének – végtére, nem a monoton szárnyalás az érdem, hanem az elrugaszkodás!

A dandárjával a városba érkező Versinyin, a bemutatkozó vizitje alkalmával – Csehov darabja szerint – Másával és Irinával találkozik először a nővérek közül, s Olgát szólítják be hozzá a konyhából. Az előadásban, a korábban fütyörésző-dudorászó, de most éppen elmenőben lévő Mása az ajtóból fordul vissza, s nyilvánvalónak szánt közönnyel mutatkozik be az alezredesnek. Aztán mégis csak ő emlékszik vissza rá a legpontosabban, még a becenevére is: az apjuk szalonjában szerelmes őrnagynak szólították a tiszttársai, pedig csak hadnagy volt még. A dramaturgiai változtatással előzményt mélyít el a rendező, visszakövetkeztethetővé teszi a szerelmi kibontakozás előzményeit. Sárközi Nagy Ilona Másája, Versinyin betoppanásáig lelki hajléktalan. Mészáros Tibor (Kuligin) óriási vehemenciával jelenítve meg az önmagát eszesnek tartó gimnáziumi tanárt, azonnal bizonyossá teszi, mennyire téves volt Mása szerelmi választása, és elhamarkodott a házasságuk. Az érzelmileg pártában maradt asszonynak immár nincs honnan, nincs hová mennie, ha otthon, vagy méltó emberi környezetben szeretné tudni magát.

A rendező szétszórja Versinyint. Kiss Gergely Máté fátyolos szláv érzékiséggel a tekintetében, adomás jókedvvel igazolja, hogy nem csak, szintén moszkvai, de a visszavágyakozó nővéreknek utcabelije is… A Sztáraja Baszmannaja… Prozorov tábornok szalonja… felismeri gyermekkorukból mindhármukat. Háromban az egyet: az ifjú tiszt szemében a tábornok felesége, az édesanyjuk lehetett olyan regényesen vonzó, mint Irina, olyan katonás-konkrétan (evidensen) érzéki, mint Mása és olyan nyugalmat árasztóan anyai, amilyen Olga. Varga Klári bravúrral teszi észrevétlenné ezt a meghatározó figurát, aki nem lehet egyetlen hímnek a nősténye, nem születhet saját gyereke, aki a minden oroszok anyja szimbóluma: neki vallja meg Versinyin, hogy őt venné feleségül, ha nem lenne ott a hisztériás asszonya. Sárközi Nagy Ilona színpadi sorsa kegyetlen: egy zsákutcából nyíló, zsákutcába torkolló érzelemívet kell kifeszítenie, kevés szóval, sok szemjátékkal, s még több bioenergiával. Valójában az a dolga, hogy lepattanjon egy izgága bábról, és rávesse magát egy virgonc múmiára: a dandárt elvezénylik a városból: a szeretője öléből a férjéjébe kell visszatemetkeznie. Úgy látom, feladata legnehezebb része a partnereihez való igazodás. Mészáros Tibor és Kiss Gergely Máté más-más formanyelven játszik; kettejük között lavírozva, külön ügyelnie kell az adaptálódásra is.

A darabot Csehov 1900-ban írta, nyomtatásban 1901 februárjában jelent meg először. A moszkvai Művész Színház 1901. január 31-én mutatta be. Hasonlóan a Sirályhoz, az előadás ezúttal sem aratott teljes sikert, sőt A meg nem értést azonban csakhamar elismerés, a nézők őszinte lelkesedése váltotta fel. 1902-ben Csehov megkapta a darabért a Gribojedov-díjat. Idézzük Jarcev kritikus véleményét: „Olyan műalkotást kaptunk, amely széppé teszi az életet… A dráma nem külső eseményekre épül, hanem az élet, a hétköznapi gondolkodás és hétköznapi szenvedés finom mozgására. A drámát úgy játsszák, hogy érződjenek ezeknek a mozgásoknak elbűvölő illúziói.” Akár, ha Bocsarnikovsz rendezését recenzeálná mennybéli páholyából a kritikus.

A darab debreceni színre vivője redukál és sarkít, vagyis kitakarja a lényeget a Csehov-korabeli szimbólumpólyából, s tisztába teszi. Tisztábba. Az apróságok szintjén, a századfordulós szarkazmust trendi paradoxonokra váltja. Megtartja a szabályt, hogy az orosz lomhaság alapkedély, ezt azonban hol szellemi ritmusváltásokkal, hol meghökkentő mozdulatokkal tördeli szét. Mercs János (Szoljonij) egykedvűen kötekedik, aztán távozóban tigrisbukfenccel repül át az ablakon. Bizarr testhelyzetben törnek fel a szereplőkből azok a létfilozófiai monológok, amelyeket pedig a rendező a legkevésbé sem tart vicceseknek, sőt, azok képezik a saját világérzete pilléreit. A dolgozni kell projekt hívei, például fekvőtámaszokban gyakorolják magukat, edződnek az életre. Az Irina szerelméért vetélkedő Szoljonij, és Tuzenbach kakaskodása igazi tyúkudvari ceremónia, a megmutatom, ki az úr a szemétdombon koreográfiája; ez a bohózati szituáció komorodik balsejtelművé, vészjóslóvá, aztán pedig már ki sem kell mondani szinte, hogy mi történt: a párbaj végzetes. Oláh Zsuzsa (Anfisza), a sokat látott cseléd kezében az orosz tradíció remeg: teát szervíroz, pirogot szolgál fel, füstölőként lóbálja az emeletes gyümölcsöstálat az Irina születésnapi bulijáról elvonuló közönség mögött. Újhelyi Kinga a falnak is füle van mondás jegyében, falastul ront be férje szobájába egy hallgatózás után.

Nem minden újítás telitalálat. Vranyecz Artúr fején a papírkosár-szájkosár nem az. Andrejt játssza, habitusa alapján szinte Prozorov tábornok negyedik leánya; hajlíthatóságában a leányok leglányosabbika, holott ő lenne a családfő a házban. Zsarolható a kártyaszenvedélye miatt, s kárhoztatható azért, hogy a tudományos karrierről lemondva, az általa oly sokszor hitvány pályának mondott hivatali szolgálatba állt. „Ha nem hallanál nagyot, bátyuska, akkor nem is beszélnék veled.” – mondja a süket városi szolgának, aki hiába lohol nyomában a sürgős aláírnivalókkal. Fontos beosztását a felesége szeretőjétől kapta. Natasája, a jobbágysorból felkapaszkodott, kulturális örökség nélküli első generációs vállalkozók képviselője.  A pályakezdő kapitalisták könyörtelenségével, egy huszonegyedik századi lakás-maffiózó leleményességével űzi ki házukból a Prozorov árvákat. A jellemformáló technika az egyik fő rendezői erény. A Csehov-hős vall magáról őszintén, csak legyen a gyóntatószék üres!  Mert szabadulni akarván a személyisége gúzsából, mindenki önelhárító alakoskodásba kezd, hogy aztán előbb-utóbb újra a saját sorsa medrében találja magát. Natasa az egyetlen kivétel, ő Csehov nőgyűlöletének csúcsterméke, a szuperbestia. Az új jellemi őstípus. A sorsmeder-váltás folyamatát Újhelyi Kinga kitűnően építi fel. Arról nem tehet, hogy a négy nőé közül a legérzékibb, legbensőségesebb hangfekvés, éppen az övé.

 

A gyermeke betegsége miatt, a háztól általa eltanácsolt farsangi álarcosok fáklyái az első felvonás végén – már a másodikat indító tűzvész fényei. A katasztrófa, egyben a színpadi hangulatfordulás jele. Az első rész nagyon mély mondandójú, Játékos lírai abszurd. Abszurdon mi a gyomorbeteg odúlakó pozíciójából megjelenített világot szeretjük érteni. Nem. A legvidámabb dolgok képtelensége révén is kifejezhető az abszurditás. Krepp-papír figurákból dúsan terítetté varázsolt asztal, amely azonban rögtön le is leplezi a dekorációs csalafintaságot, amint az ünneplőkre rádöntik. A gyümölcstál-füstölő előtt lomhán masírozó névnapi nép valójában gyászmenet. A tablóvá merevített csoportmozdulatok benső emlékképek: a jelen pillanatában ott él mindenkiben a Prozorov szalonja jellemezte múlt, az a bizonyos kulturális örökség. A Csehov-titok. Benne Vas Judit Gigi, a hol tangóharmonikával bóklászó, hol egy szürreális létráról a moszkvai Kreml harangkupoláit falra rajzoló – lomha Puck.

Frivol freskó. Csempeszerűen illeszkednek egymáshoz a jelenetek, nagyszerű kompozíciós érzékkel – időpörgetéssel, szakaszos linearitással, visszaidéző képzettársításokkal egybemosottak a cselekményi színtereknek. Mondhatnám egyszerűsítően, hogy lám, a Rizsakov-iskola, de ez nem egészen így van. Játékfilm-rendezőnek vágyó korosztály a Rizsakové. A színházi rendezés, a színész- és rendezőképzésben való részvétel teszi ki az életüket, de ami a három nővérnek Moszkva, az nekik a játékfilmstúdió. Mestereiket is a szovjet film nagyjai között találjuk. Nyikita Mihalkov az Etűdök gépzongorára című filmben is bebizonyította, hogy mennyire értően tudja Csehovot a mozivászonra adaptálni Csehov-feldolgozásai megkerülhetetlenek az emlékezet számára. Részei az alkotás fundamentumát adó műveltségnek. Az ember, és az alkotás munkaeszközei (az ábrázolás-technikák) iránti érzékenység (tapintat = intelligencia). A kockázatosan bizarr anyagkezelésre pedig szép példa A szibériai borbély (1998) (színész és forgatókönyvíró is). Polgárháborús kalandfilm Alekszandr Mitta Ragyogj, ragyogj csillagom! c. krónikája populáris humorral és megrendítő tragikummal – teljesen új hang a szovjet filmművészetben”. Az Oleg Tabakov által zseniálisan alakított naiv főhős az avantgárd forradalmi színházat szeretné megteremteni egy faluban, miközben hol vörösök, hol fehérek, hol zöldek lövik szét a művészi kísérlet helyszínéül kiválasztott kisvárost és hovatartozásuktól függően igyekeznek megváltoztatni, vagy restaurálni a világot. A női főszereplő egy éppen nővé cseperedő ukrán parasztlány, akinek a harci tüzek közepette Jeanne d’Arc-ot kellene eljátszania a forradalmi utcaszínházban.

Debrecenben karneváli komédia fordul vigasztalanságba, s hogy nem önmaga (az emberi nem) paródiája az ember, az Irina tettre szántságának köszönhető.

Képek: Máthé András

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

ZN/FOOTER.php