Csapattá nevelkedni

Valahol Európában Debrecenben

Három gyerek meglép a javítóból. Hozzájuk keveredik előbb egy kisfiú, aztán egy kislány a bátyjával. És egyre többen lesznek. Viszi a lábuk őket, aligha más. Szöknek-e, menekülnek-e?  Háború van. Félelem. Számkivetettek találnak egymásra, küzdenek a túlélésért, a fennmaradásért, a felnőtté válás esélyéért.

Radványi Géza 1947-ben készült, világsikert aratott filmjétől ihletve komponálta Dés László minden idők egyik legsikeresebb hazai musicaljét. „Sokan figyelmeztettek, hogy egy legendás filmből veszélyes musicalt írni, mindenki számon fogja kérni rajta a film értékeit.” – emlékezett vissza korábban Dés László zeneszerző – „Nem féltem ettől, hiszen a zenének óriási hatása van, ha sikerül megtalálni a hangot”.
Nem féltek a Csokonai Színház fiatal alkotói sem. Horváth Patrícia rendező, Kántor Kata koreográfus, Ondraschek Péter díszlettervező, Berzsenyi Krisztina jelmeztervező kapcsolatot teremtett a történelem üzenete és a jelen feladat kihívása között: úgy elevenítették fel a múltat, hogy a próbák folyamatában elérték; a sokfelől érkezett közreműködőknek, kisiskolásoknak, gimnazistáknak, tanároknak sikerült csapattá nevelkedniük. Színpadi küzdelmük a nézőből a mélyen élő, örök humánumot hívja elő. E küzdelmekről a koreográfust, Kántor Katát kérdezem, akit Liszt Ferenc Krisztus Oratóriumának Táncosaként ismert meg a debreceni közönség. Pályáját a Győri Balettnél, Markó Iván növendékeként kezdte, 2004-ben elvégezte Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakát, jelenleg az Élőkép Társulat tagja.

Kántor Kata

 – Bevallom, meglestem Önt munka közben. Merő lendület, minden porcikája mozog, pedig csak tanítja a lépéseket a Valahol Európában lurkóinak. Nehezen tudom elképzelni, hogy gyerekkorában, mondjuk a kézimunkázás töltötte volna ki az életét.
– Valóban nem a kézimunkázás töltötte ki az életem. Azonban mielőtt hatévesen táncolni kezdtem, sokat voltam falun a nagyszüleimnél, ahol, ha épp nagyapámmal nem a szőlőhegyen töltöttük az időt kapálással, gyomlálással, borfejtéssel – ez a mozgásigényemet remekül kielégítette –, akkor nagyanyámmal főztem, hímeztem. Igazából azonban rajzolni-festeni szeretek, amihez persze szintén nyugton kell maradni, legalábbis egy ideig. Valószínűleg arról van szó, hogy a képalkotás érdekel. Adódott egy pont az életemben, amikor a képzőművészeti szakközépiskolába, majd egy későbbi az egyetemi éveim alatt, amikor a képzőművészeti főiskolára jelentkezhettem volna. A „volna” sokszoros feltételes módot jelent, mert a színház mindig a feltétlen szerelmem volt. A rajzmesteremmel össze is vesztünk alaposan a színházhóbortom miatt.
 

– Koreográfusként, netán vonalakat mozgat a színpadon?

– Nem. Vagy mondjuk úgy, nem elsősorban. Az ember ragad meg először, belőle hívom elő a formát, és nem fordítva. Persze, ennyire mereven Sztanyiszlavszkij sem gondolkodott: a színpadi cselekvés az ember bensője, és a formája dinamikus kölcsönhatásából kerekedik ki. Az ihletképződés sem okvetlenül egyirányú: megeshet, hogy hamarabb képződik meg bennem a forma, s majd azt visszabontva érkezem el a mögötte rejlő tartalomig. Darabfüggő a folyamat. Van egy elképzelésem, látok magam előtt egy képet, ami különböző, geometrikusformákat kiadó vonalak összességéből áll. Minap ízelítőnek megmutattam pár mozdulatsort a gyerekeknek. Ahhoz azonban, hogy ez az elképzelt forma jól működjön, és közvetíteni bírja azt a tartalmat, amit akar, mindenkinek kivétel nélkül ugyanazon a színvonalon kell képesnek lennie tudatosan irányítani a testét, egyenesen tartani a megfelelő szögben a karját, különben nem lesz jó. Láttam rögtön, hogy ez ügyben nagyon heterogén a társaság. Soha nem adom fel, de fel kellett készülnöm arra, hogy változtatnom muszáj elemeket. Magyarán, könnyen lehet, hogy a formai ötlet önmagában helyes, de ha nem veszem figyelembe az azt kivitelező emberek, jelen esetben gyerekek adottságait, hiába az ihletett kép, sikertelen lesz az egész. Akkor már célravezetőbb olyan dolgot kitalálni, ami testreszabott, és egyszerűen fogalmazva jól is néz ki. Erre értem, az alapvető, az adott szituációban szereplő ember.
 

– A darabot is kihívásnak tekinti?

– Kisgyerekkori első nagy filmélményem volt a Valahol Európában. A szüleim jöttek-mentek a lakásban, tették a dolgukat, én egyedül néztem a tévét. Kuksi halálánál zokogni kezdtem – ezt hallván sietett be a szobába édesanyám. Mélyen megfogott, és beégett a tudatomba ez az élmény: gyermekfejjel, a halállal való első szembesülésem. Most pedig itt vagyok, a sok gyerektől körülvéve. Reménykedem, hogy az együtt töltött próbák színesítik a napjaikat, új élményekkel gazdagodnak; apró adalékokkal az életük egyéb történései mellé, amelyek hozzásegítik őket ahhoz, hogy a későbbiekben ki-ki meglelje majd a maga útját. Szándékunk szerint, a debreceni előadás nem az oktalan öldöklés eleven áldozatainak balladája, hanem az újjászületés himnusza lesz.

 


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344