Búcsú Hubay Miklóstól

Szenvedélyes, örök tűzben égő, nagy hitű, nagyszerű művész volt. Örökifjú, örökkön érdeklődő szellemi ember. Sosem éreztem mellette a közöttünk szélesedő 44 évnyi korkülönbséget, talán nem bántom meg emlékét, ha így mondom: barátom volt.

 

Rengeteget köszönhetek neki, nagy dolgokat tanulhattam tőle.

A Magyar Művészeti Akadémián találkoztam vele. 1999 őszétől datálódik Hubay Miklós iskolájába irattatásom. Három esztendeig viseltem a MMA Aura Egyesületének elnöki felelősségét, Hubay Miklóst az elsők között hívtam meg, hogy az ifjabb generációkhoz tartozó művésztagjaink előtt tartson előadást, beszélgessünk. Jött, s tűzzel beszélt az életéről, életének kulisszáiról, a bennük szereplőkről, Márai Sándorról, Németh Antalról és Zilahy Lajosról. Azokról az időkről, amikor a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadta élete első kis kötetét, mely egy különös írását, egy drámai formába, dialógusban fogalmazott nagyesszét tartalmazott. Nemzeti színjátszás, drámai magyarság. Ez éppen hetven esztendeje jelent meg! A rá következő évben már bemutatója is volt a Nemzeti Színházban, Szűcs László dramaturg egyengette útját a 24 éves egyetemistának. Németh Antal megkérdezte az ifjú szerzőt, kit szeretne főszereplőnek? A nagyreményű író rögtön kijelentette, ő bizony Somlay Artúrt! De Somlay nem tagja a Nemzeti Színháznak, jegyezte meg a nagyhatalmú igazgató. Hősünk ragaszkodott a színészhez, így Németh Antal felhívta telefonon, küldönc vitte a Vígszínházba a szövegkönyvet, aznap éjjel Somlay elolvasta, és másnap már megszületett az igenlő válasz, majd az egyezség is.

Németh Antal Nemzeti Színházáról annyit említett meg Miklós, hogy egy ízben Szűcs László dramaturggal bent ültek a direktor gyönyörű irodájában, amikor megcsörrent a telefon és Liszt Nándor, a színház titkára jelentkezett. Németh Antal levágta a kagylót, és nekiiramodott az ajtónak. „Zilahy a házban van!”, kiáltotta magyarázatképpen az érdeklődő irodalmároknak, és kiszaladt a lépcsőházba, hogy a nagy író a megfelelő fogadtatásban részesüljön, ha már bejelentés nélkül látogatta meg a színházat, mely az írókat és a színészeket mindennél jobban becsülte.

A fentebb említett Szűcs László dramaturgnak sokat köszönhetett az ifjú Hubay. Amikor anyagi gondok gyötörték, bement jóakarójához a színházba, elmesélte legújabb darabötletét, Szűcs pedig kiállított egy kis utalványt hősünk nevére, aki ezzel a cetlivel leballagott a pénzügyre, ahol is egy termetes hölgy, némi fejcsóválás után, kiutalt a részére ötszáz kemény pengőt! Akkor, amikor kétszáz pengő fix-szel az ember könnyen viccelt. Egy egész hónapra! És a darabötletért ötszáz járt! Sok hasonló előleget vettem fel, mondta nekünk huncut mosollyal az agg drámaíró.

Apropó, agg drámaíró! Márai Sándor írta egy helyen, hogy úriember nem ír drámát negyven fölött. Ebben van valami. De kivételek mindig vannak, és hősünk kivétel volt. Igazi úriembernek ismertem, és bár az évek előrehaladtával egyre ziláltabb volt ősz haja, felesége halála után egyre gyűröttebb zakója, mégis sugárzó hite, szenvedélye kiemelte őt a 21. század magyar világából, mint valami örök, ittfelejtett, kardjavesztett Don Quijotét.

Amikor Jordán Tamást kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának, a Magyar Művészeti Akadémia meghívta egy vizitálásra szokásos, hetenkénti beszélgetéseinek egyikére. Jordán el is jött, jókedvűen mesélt pályájáról a számosan összegyűlt művészeknek. Két hellyel odébb üldögélt hősünk. Láttam, egyre gondterheltebben néz maga elé az agg drámaíró. Ha jól emlékszem, Ács Margit felvetette, meséljen a direktor, milyen viszonyban van a magyar írókkal? Jordán beszélt mindenről és mindenkiről, aki csak az eszébe jutott. Hubay csak nézett maga elé. Ács Margit pontosított: lesz-e kortárs bemutatója a Nemzeti Színháznak? Ja, hogyne!, legyintett Jordán, lesz kettő a stúdiószínpadon. És már mesélt is volna tovább mindenféle egyébről. Ekkor Hubay Miklós ifjonti hévvel előrehajolt, úgy kiáltotta bele a pillanatnyi csendbe: „Miért nem dicsekedsz vele?!” Majd visszaült a székébe. Történelmi, felejthetetlen pillanat volt. Szó bennszakadt, hang fennakadt, Jordán Tamás felismerte, itt valami olyan szellemnek kellene válaszolnia, mely szellem kihívásának képtelen megfelelni. Gyorsan mondott még néhány érdektelen mondatot, majd bokros teendőire hivatkozva, sietősen távozott. Senki sem marasztalta. Két világ ütközött össze a szemünk láttára. Németh Antal és Hubay Miklós nemzeti és szabadelvű, időtlenül friss világa, valamint a 20. század végének zavaros, értékevesztett pszeudo-eszméjének, az úgynevezett liberalizmusnak rövidéletűségében is korhadt, elaggott világa.

Ahogy ezeket a sorokat írom, itt fekszik előttem az a kis könyvecske, melyet emlékező írásom elején említettem. A hetven éves „Nemzeti színjátszás, drámai magyarság”.

Amikor meghívtuk az Aurába, eszembe jutott, hogy valahol a könyvespolcomon őrzök egy antikvár ponyván potom pénzért vásárolt, dedikált Hubay füzetkét. Megkerestem, ez volt az, benne hősünk Szűcs Lászlónak címzett, ifjonti, gyönyörűséges, rendezett soraival. Bevittem a Kecske utcába és megmutattam neki. Reszkető kezével emelte egész közel tétova szemeihez, fel kellett hát olvasnom. Elérzékenyült. Akkor mondta el, hogy ezt a friss könyvet az elsők között vitte és dedikálta a Nemzetiben Szűcsnek, hálája jeléül. Mondtam, az utcán vettem egy használtkönyv árusnál. Így múlik el a világ dicsősége… Na, de mégsem! Nem hagyjuk ezt annyiban, Miklós! Megkértem, dedikálja 62 év elteltével ezt a könyvet újból, immár énnekem. Öreges, göcsörtös, nehezen silabizálható betűkkel a következő sorokat őrzöm e könyvben: „2004 június 7. Kiss Józsinak, a Magyar Művészeti Akadémia Aurájában – mintha közben semmi sem történt volna… Baráti öleléssel, Hubay Miklós”

De történt, kedves, öreg Mesterem! Az izmusok ármánykodásai ellenében új szövetséget kötöttünk mi ketten. A folytonosság megmaradt, az értékeket megőrizzük, sok-sok küzdelmed, szenvedésed nem volt hiábavaló! A gondolat, a hit él. Békében nyugodhatsz.

Isten Veled, Miklós!

 

Kiss József

drámaíró, rendező

a szolnoki Szigligeti Színház

művészeti vezetője