Boldog és szerencsés

Balla Eszter legutóbbi bemutatója a Madách Színház produkciójában színre kerülő Agatha Christie darab a Váratlan vendég volt, melynek rendezője Szente Vajk, játszóhelye pedig a RAM Colosseum. A színésznő két nagy szerelme, a pályája és a családja között él boldogan.

Hogyan kezdődött, és mivé alakult az Ön színészi pályája?
Korkedvezménnyel kerültem be a főiskolára, ahol operett-musical szakon végeztem. Már a főiskolás éveimben is játszottam Kaposváron, majd a végzés után Babarczi László lehívott, s így oda szerződtem. Három évet töltöttem ott el, de ez alatt az idő alatt is játszottam, Pécsen, Kecskeméten és Budapesten is. Miután elhagytam Kaposvárt, szabadúszó lettem, felléptem a Nemzeti Színházban, Székesfehérváron, és nagyon sokat játszottam a Madách Színházban. Most is szabadúszó vagyok, de fellépéseim 90%-a a Madách darabokban történik.
Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy megtalálnak a zenés előadások, így a legkülönbözőbb helyeken nagyon sok jó kollégával tudok együtt dolgozni.
Régebben sokat filmeztem is, mostanában erre kevesebb lehetőségem van. Szerettem a filmezésben azt az izzást, ami órák hossza utáni várakozásban néhány percbe bele kellett sűríteni. Ez egy izgalmas kihívás, de tulajdonképpen az egész filmes közeg, vonzó számomra. A színpad az más embert, más teljesítményt igényel, és én mindkettőt szeretem.
A Madáchra visszatérve mindenki azt hiszi, hogy ott társulatot alkotunk, mivel legtöbbször ugyanazok játszanak a darabokban. Úgy gondolom, az csak egy célszerű formaság, hogy mindenki szabadúszó, – hisz több mint háromszáz színészt foglalkoztat a színház – és én elfogadom ezt a foglalkoztatási viszonyt. Mivel a darabokhoz a legmegfelelőbb karaktereket keresik, előfordul, hogy új arcok is feltűnnek a színészkollégák között. Az azonban egy jó és megnyugtató érzés, hogy bár csak darabszerződéseink vannak a színháznál, a „törzsmagnak,” a vezetés rendszeresen megpróbál feladatot, méltó szerepeket adni. Bár csak nyáron született a legkisebb gyermekem, de mára visszaálltam a régi előadásaimba, és ismét folyamatosan színpadon vagyok.

Ezt a darabot kollégája, barátja Szente Vajk rendezte. Volt válogatás is szerepek kiosztásánál?
A Csoportterápia című darab, ami egy erős munkát igényelt agyon összehozott néhányunkat. Együtt próbáltam Ladinek Judittal, Polyák Lillával, Dobos Judittal, Nagy Sanyival, Szente Vajkkal, s a próbafolyamatok alatt többen is barátokká váltunk. Azt a darabot Vajk írta, – szinte személyünkre szabva a szerepeket – s játszott is benne, talán akkor mélyült el igazán a barátságunk. A Váratlan vendéghez nem volt válogatás, Vajk kérte fel az általa gondolt színészeket.
Ez egy prózai szerep, de nekem már a főiskolás években alkalmam adódott egy kicsit átlovagolni a prózai vonalra. Kaposváron is mindkét műfajban szerepeltem, de ez nem csoda, hisz a vidéki színjátszásban ez általános követelmény. A múltbeli előéletem következménye, hogy ma sem ijedek meg, ha jön egy prózai szerep, – s itt a Madáchban erre jó néhány példa volt – sőt kifejezetten örülök neki.
Karakterek tekintetében furcsán bánt velem a sors. Bár a harmincas éveim közepén járok, nagyon sokszor kellett – még a mostani futó előadásaimban is – huszonéveseket alakítanom, mintegy tíz évet fiatalítani magamon a szerephez. Ez egyrészt imponáló, jó érzés, hogy ilyen fiatalosan nézek ki, másrészt viszont ebben a darabban iszonyatosan jólesett végre eljátszani egy korombeli nőt. A húszéves naivák után – amik eljátszása egyre nehezebben megy, az azonosulás miatt – ugorhattam egy másik korba, játszhatom azt a harmincas korosztályt, ami a való életben is vagyok.
Vajk egyébként hihetetlenül felkészült a darabból, minden felmerülő kérdésemre azonnal tudta a választ, a próbafolyamatok alatt nem voltak falak és akadályok, öröm volt az együtt dolgozás.

Ön hogyan viszonyul alapvetően a krimi műfajához?
Valójában nagyon régen olvastam Agatha Christie-t. Úgy gondolom a tinédzser évek azok, amikor ezeket falja az ember, én is akkor tettem ezt. Az utóbbi időben is szívesen olvastam volna tőle, de talán érthető, hogy három gyermek mellett – akik közül a legkisebb féléves – ezt nem tudtam megvalósítani. Ez a könyv viszont borzasztó izgalmas volt. A Váratlan vendég alapvetően is színdarabnak készült, tehát nem az történt most, ami általában, hogy egy regényt színpadra írnak.

Miben találja egyedinek ezt a művet?
Ez nem pusztán csak egy olyan krimi, ahol mindenki gyanús, s a végén megoldódik a rejtély. Ebben szerteágazó, mélyrétegű kapcsolatrendszerek vannak kialakítva, amiket elemezni, eljátszani borzasztó izgalmas feladat volt. Remélem, hosszú ideig műsoron marad, úgy tudom a jegyek iránt hatalmas az érdeklődés. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a néző nagyon szereti az izgalmas krimit, ki akar kapcsolódni, önfeledten szeret szórakozni, s egy ilyen előadás megtekintésével ezt teljes mértékben megkapja.

A RAM Colosseumban játszani más Önnek, mint a Madách színpadán?
Én nagyon szeretek az anyaszínházban játszani, hozzá vagyok szokva ahhoz a környezethez, nagyon szeretem az ottani teret, a nézőteret és a színpadot. Ez a hely egy kicsit más, de mindkét helyen első a nézők kiszolgálása. Annak is örülök, hogy mivel a főváros másik kerületében van a RAM, a nézők összetétele, igényei is mások lehetnek.
Egyébként mivel sokat játszunk, vendégszerepelünk, – én szabadúszó színésznőként is – fellépünk idegenszínpadokon, hozzá vagyok szokva a legkülönbözőbb játszóhelyekhez. Mindenhol meg kell találni az adott hely méreteit, viszonyait, azt a legkedvezőbb atmoszférát, amiben a maximumot tudjuk nyújtani.

Életének két erős pillére van.
Igen ezek a színészi pálya, ami a hivatásom, és a családi életem. Színésznőként talán furcsán hangzik, de mi tudatosan három gyermeket szerettünk volna, s nagyon boldog vagyok attól, hogy ez megvalósult. A családi élet azonban rengeteg időmet elfoglalja, biztos vagyok benne, hogy egész más lenne a színészi pályám, ha gyermektelen lennék. Ez a családmodell egy elhatározásunk, egy megalapozott döntésünk volt, ami miatt az életem egyrészt nagyon boldog, másrészt meghatározott irányt vett.
Nagyon örülök annak, hogy színésznő lettem, hogy elvégezhettem a főiskolát, és azóta folyamatosan kapok felkéréseket, felszínen tudok maradni. Minden lehetőség örömet okoz, amit kapok a pályán, alapjában megelégszem azzal a munkákkal, amiket nekem szánnak, és szerencsésnek érzem magam a szerepeimmel. De aztán ugyanolyan jó hazamenni, és egy teljesen más közegben önfeledt órákat eltölteni a családommal. Boldoggá tesz az a kettősség, amit az otthoni nyüzsgés és hangzavar és a színházbeli elmélyülés, magamba fordulás jellemez.

Tölgyesi Tibor