Béres Attila kecskeméti rendezéséről
Megkezdődtek az idei évad utolsó bemutatójának, Arthur Miller drámájának próbái a Katona József Színházban. A Pillantás a hídról a Brooklyn-híd alatti bevándorlók sanyarú életét villantja fel előttünk, és megmutatja egy szenvedélyei által uralt férfi küzdelmét. A darabot Béres Attila rendezi, akit először arról kérdeztünk, dolgozott-e már korábban Arthur Miller darabbal?
– Igen, méghozzá a Pillantás a hídról Rodolphoját alakítottam 1995-ben, amikor Metzner János rendezte ezt az előadást Temesváron. Harmadéves voltam akkor a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán, és egy fantasztikus színésszel, Hunyadi Lászlóval játszhattam együtt, aki Erdély egyik remek művésze volt. Vegyes érzések maradtak bennem a próbafolyamatot tekintve, hiszen rettegtem Hunyaditól, és sokszor mást gondoltam a darabról, mint a rendező, de végül nagyon megszerettem az előadást. Nagyon jó érzés volt főiskolásként egy nagy színházban egy komoly szerepet eljátszani. Életem első alakítása volt.
– Másképpen valósítod meg most ezt az előadást, így a színpad túloldalán állva?
– Igen, másképpen. Az egy nagyszínpadi előadás volt, itt más körülmények között, egy stúdiószínházban láthatja a közönség a darabot. Kis térben játszódik majd a történet, ahol minden nagyon közel van és minden látszik. Más lesz azért is ez az előadás, mert sok idő eltelt azóta, és mást gondolok már én is a világról. Az egyik alapelgondolásom az volt, hogy ez a darab olyan, mint egy dokumentarista film. Az ügyvéd, Alfieri a lelkiismerete megnyugtatására, vagy inkább elfedésére úgy mutatja be a történetet estéről estére, mint egy áldokumentumfilmet, azonban ezen a kereten belül ez egy nyers, kegyetlen, szókimondó és jelen idejű sztorivá válik. Ez az előadás egyrészt egy film, másrészt pedig egy iszonyatos erővel ható lélektani történet viszonyainkról, az idegenségről, a valahová tartozásról, és arról a vonzódásról, amit Eddie Carbone érez a lánya iránt.
– Bár a darab központi figurája Eddie, nemcsak az ő sorsa válik fontossá a darabban.
– A hat ember története, úgy kereszteződik, hogy mindegyiküknek van valamiféle célja. Marco dolgozni akar, Beatrice vissza szeretné szerezni a férjét, Eddie-ben valamiféle hihetetlen lélektani betegség indul el, és nem tudja eldönteni, hogy mit érez igazából. Rodolpho itt akar maradni, amerikai akar lenni, normálisan szeretne élni, és szeretni akarja Catherine-t. Amikor elszereti Eddie elől a mostohalányát, akkor az apában fölzúg a szerelem. Ez a hat külön történet, ami egymás mellett, egymást övezve haladt eddig a színpadon, egyszerre csak összecsap.
– Miller hősei jellemük súlyos hibáival együtt elkerülhetetlenül gyalogolnak a bukásig. Sokszor azonban úgy érezzük, mintha az író értelmet keresne szenvedéseikben. Eddie-t is fel tudjuk menteni?
– Ahogyan az ügyvéd fogalmaz a darab végén: jobban szeretem, ha kiegyezünk fele-fele alapon. Eddie a darab folyamán szerethetővé válik, később megundorodunk tőle, majd megértjük, aztán elutasítjuk. Annyi minden történik Eddie-vel, mint egy golyóval a flipperen. Sok ellentmondásos érzést vált ki belőlünk.
– Milyen látvány segíti majd a színészek munkáját a színpadon?
– Ennek a darabnak nem lesz egy jól körülhatárolt naturalista díszlete. Egy pallórendszert építünk fel a színpadon, ami olyan hatást kelt majd, mintha egy dokkban lennénk, ami közben szoba is, hiszen annak használjuk. Azt szeretném, ha ez a tér segítené a játékot, és nem mesélne a színészek helyett. Ez az előadás nagyon erősen a színészekre, a játékra, a szerepformálásra épül, amiben a tér segít nekik. Szeretem ezt a díszletet, ezt a fura pallórendszert. Egy pillanatra azt is érezhetjük, hogy a Brooklyn-híd alatt vagyunk, majd egy lakásban, vagy éppen kint ülünk a dokkokban.
Gál Orsolya
A cikk folytatása a májusi Magyar Teátrumban olvasható.