Balsai Mónika az idei Domján Edit-díjas

Balsai Mónikát szereti a közönség, lelkes rajongótábora az előadásokon hosszas tapssal, nem ritkán hangos tetszésnyilvánítással köszöni játékát. A harminckét éves művésznő törékeny termetű, mintha a színi irodalom számos hősnőjét szerencsés alkatára „szabták” volna. Lágy, bájos hanggal is megáldatott, a karakterhez illően képes szólni. És ezek az adottságok társulnak tehetséges színészi képességekkel, amelyekkel elhiteti, hogy azon az estén Ő az, akinek a szerepébe bújt.

 

Aki tehetséges, annak szerencséje is van (vagy egyszerűen csak felfigyelnek rá?), hálás szerepeket kap, fiatalon nagy színészegyéniségekkel dolgozhat együtt, és ahogy a jó szerepek nem kerülik el, úgy az elismerések sem. Balsai Mónika az idén három művészeti díjat kapott: az elmúlt évad végén a győriektől a Pygmalionban, a Lila Ákácban és a Portugálban nyújtott művészi teljesítményét Kisfaludy-díjjal jutalmazták, a nyáron a Gundel társaság kuratóriuma neki ítélte a Gundel Művészeti díjat, a legutóbb pedig a Lila Ákác előadása előtt Szakonyi Károly író adta át a Domján Edit-díjat, amit minden évben a vidéki színházak művészeti vezetőinek ajánlása alapján vidéki színésznőnek ítélnek oda.

Pygmailon – Eliza

– Mindenki örül, ha elismerést kap – mondja Balsai Mónika –, nekem elsősorban azt sugallják a díjak, hogy figyelnek rám, és ez nemcsak öröm, hanem felelősség is, estéről estére, szerepről szerepre a lehető legjobbat kell nyújtani.

– Jelentik a díjak azt is, hogy nem olyan nagy hátrány vidéki színésznőnek lenni?

– Egyelőre nem érzem hátrányát. Annyiban mégis hátrány, hogy kevesebb ember, kevesebb szakmaibeli látja az előadásokat, sajnos Budapestről nem járnak vidékre színházba.

– A kilencedik évadot tölti a győri társulatnál, remek szerepeket játszhatott el, csak az utóbbi években volt Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjában Irma, Egressy Zoltán Portugáljában Masni, Szép Ernő Lila Ákác című darabjában Tóth Manci. Többnyire naiva szerepkörben ismeri a győri közönség.

– Igen, de előtte játszottam a Lear király Goneriljét, ami életem egyik legrangosabb szerepe volt eddig, és voltam Júlia Shakespeare drámájában, Desdemona az Otelloban, szóval nemcsak ilyen gyereklányokat formáltam meg, igaz ezeket az úgymond „nagy” szerepeket fővárosi színtársulatoknál kaptam. Az elmúlt két győri évadra valóban jellemző, hogy naivákat játszottam, de ha egy színésznő ennyi idős, és ilyen alkatú, akkor ezek a szerepek jobban megtalálják. Aztán az ember, ahogy öregszik, megváltozik, jönnek a következő feladatok. Vannak életkori sajátosságok, az ember annyit tud, amennyit tapasztal. Idősebben, érettebben mást gondol a világról, mások a tapasztalatai, amit egy-egy szerep megformálásakor hasznosít. Ma egy színész nem válogathat a szerepek között, amit felajánlanak, azt vagy elvállalja, vagy nem. És be kell vallanom, hogy inkább elvállalja az ember, mert nincs elkényeztetve a szerepekkel, örül, ha dolgozhat. Igazából nem rajtam múlik, hogy mi az, amit eljátszom.

Az interjú folytatását megtalálja a Magyar Teátrum januári számában