Balesetek és bal-esetek

Egy kortárs találgatásai

Mindenek előtt el kell mondanom, hogy nagy szomorúságot érzek, hiszen a névtelenségük ellenére alant felismerhető színházművészek tehetséggel megáldott emberek. Nem is személy szerint róluk, sokkal inkább egy folyamatról szeretnék beszélni. A Színházról, a Nemzeti Színházról és egy pár sokatmondó balesetről…

A Színház templom. Európában a középkorban a papok dramatizálták a szent történeteket, az oltár előtt előadták a dialógusokat, a nép értette. A dolog sikert hozott, egyre több lett a szereplő, ki kellett menni a templom előtti térre, hogy elférjenek. A papok szerepeit átvették bátor és lelkes emberek, az ügyesebbjéből színészek lettek. A szakrális tartalom közben egyre profanizálódott…

Később az egyik kisebb szerepet játszó segédszínészt leküldték a vezető színészek, nézze már meg lentről, hogy néz ki, amit csinálnak. Belőle lett a rendező. Nem mehetett vissza a szent színpadra, nem élvezhette a közönség szeretetét, a taps nem neki szólt, ez bizonyára bántotta. Gyakran sérthette. Megirigyelte a színészek és az írók uralmát.

A színészet – eredetéhez hűen, ma is – hivatás, küldetés, hiszen az emberek a színészek szájából hallják az igét és az Igét. A színészet és a színházrendezés nagy felelősség. Amit a művész imaginál, az valóra válik, az Ige testté lesz, színházi előadássá. A nézőre ez erősen hat, ezt az élményt tudata mélyére elraktározza, tetteit – szinte érzékelhetetlenül – a későbbiekben ez az élmény is meghatározza. Azaz a művész képes a világ menetét befolyásolni. Hatalma van.

Száz éve még a színész nem mehetett cukorért a szatócshoz, nehogy a színpadon szerzett hitelét elveszítse a hétköznapok otromba körülményei közt. A cselédjét kellett küldenie. A színházigazgatók megkövetelték a színészektől, hogy az utcán elegánsan közlekedjenek és viselkedjenek. Volt igazgató, aki a saját zsebéből fizette pályakezdő színésze ruháját…

Mára a rendező lett a színház meghatározó személyisége. (Hozzáteszem gyorsan: a „szakma” megítélése szerint. A közönség még mindig a színészek és az írók miatt megy be a színházba.) Mára a színész, az író műve, még a színházigazgató is alárendeltje lett a rendezőknek. E kontraszelekció következtében a rendezők, a hatalom mámorában, igyekeztek egymásra licitálni különlegességben, meghökkentő ötletekben (és nem gondolatokban…). Mára már a durvaságtól, obszcenitástól, pszichológiai beavatkozást igénylő perverzitástól sem riadnak vissza, csakhogy beszéljenek róluk, csakhogy nőjön az ázsiójuk, közvetve a gázsijuk. Az igazgatók nem mernek beavatkozni, attól való félelmükben, nehogy maradisággal vádolják meg őket, mert akkor vége a pályafutásuknak.

Ez a folyamat mára fáradt rutinná változott, már nincs új a nap alatt, a vad megoldások visszaköszönnek, kiürült az ötletzsák, a kísérletezés nagypapák motorikus szórakozása lett, az alternatívok kiabálása akadémikus motyogássá vált, zsákutca, zsákutca, zsákutca mindenütt.

Ezt jól érzékelik, akik részt vesznek ebben a körtáncban, ijedtükben, szorongásukban minden hatalmat igyekeznek megragadni, hogy bizonyíthassák, az övék az egyedül üdvözítő út, minden művész csak ezen járhat, aki nem ezen indul el, rideg közönnyel és elutasítással szembesül. Ez védi meg őket, és életművüket, vélik. Mára bebizonyosodott: tévesen.

Ennek a beteg folyamatnak lett legfájdalmasabb áldozata a Nemzeti Színház.

A színházak között első a Nemzeti Színház. Ő a zászlóshajó. A mindenkori, divatoktól független, kimagasló színházművészi ízlést felmutató főtemplom. A folyton megújuló Hagyomány. Ahol a legnagyobbak játszanak legnagyobbakat. Ahol azokat a darabokat is játsszák, melyeket máshol nem éri meg, vagy nem mernek játszani. Ennek csak egyik fele a klasszikus, a másik fele mai darab, melynek gondolatisága olyan magasrendű, hogy a vidéki népszínházak, és a pesti bulvár-, illetve művész-színházak csak elvétve tűzik, tűzhetik műsorra. A Nemzeti Színház egy pulzáló erőközpont, melynek bátorsága, művészi, szakmai minősége inspirálja az egész színházi, művészeti, sőt szellemi világot. Ahol az ifjúság előtt sosem látott ragyogásban fénylenek fel a klasszikusok…

És most vissza a jelen sokatmondó bal-eseteihez.

2006 október 23-án, amikor a hatalom az ellenzék békésen emlékező nagygyűlésébe lövetett, a Nemzeti Színház művészei – ugyanazon hatalom megrendelésére – a lezárt, üresen kongó Kossuth téren szavaltak a televízió kamerái előtt. Miért vállalták? Találgatok. Egyetértettek az akkori hatalom szándékaival és eszközeivel? Vagy túl nagy volt a gázsi? Netán késő volt lemondani, inkább szégyenkeztek egyet? Esetleg nem is érdekelte őket, ami az utcákon, illetve azt megelőzően a politikában zajlott? Ki tudja?

Nemrég a Nemzeti Színház egyik vezető színésze autójával karambolozott egy éjszaka. Italosan, s ami még súlyosabb, drogok hatása alatt. Odarendelte élettársát, majd annak kocsijával elhajtott a helyszínről. Nem minősítem. Most is tagja a Nemzeti Színháznak, fellép a deszkákra, nagy írók szavait mondja el. Találgatok. Mit gondol vajon a közönség magában, csendben? Mit gondol általában a színészekről? Mit gondol konkrétan arról, hogy ki válhat a Nemzeti Színház tagjává? Mit gondol a Nemzeti rangjáról? Létezik még ez a kategória: rang? Vagy csak a tehetség számít? Egy vezető művésznek egyéb felelőssége nincs, mint a színpadi? Találgatok…

Rang… A Lear királyt játssza a Nemzeti Színház. Nagyon helyesen, hiszen Shakespeare jelen kell legyen. Sokan lefordították, nagy a választék. Vörösmarty Mihály, Arany János javításaival, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Mészöly Dezső. A legnagyobbak. Most egy fiatal, divatos költő szövegét mondják a színpadon. „Pöcs”. Ez a legszelídebb. Csak hitványság, durvaság, aljas vágyak, hisztéria, őrjöngés, agresszió. Aminek írmagja sincs a színpadon: az ember magasabb eredete, magasba szökő gondolatai, nemesség, tisztaság, hűség, hit, szeretet. A Nemzetiben mocskos, idióta Übü királlyá fordították és rendezték a magasztos Lear történetet. Találgatok. Ami progresszív az agresszív? A világ hat a művészekre, vagy fordítva?

S végül, ami a napokban történt. Kipattant a hír: az igazgató megengedte a románoknak, hogy a magyar nemzet első színházában ünnepeljék meg Erdély Romániához csatolását. Találgathatok megint. Mi ez? Provokáció? Hazaárulás? Nem hiszem. Lehet, mondjuk, puszta figyelmetlenség. Az is lehet, hogy az igazgató egyszerűen nem tudta, mit akarnak december elsején megünnepelni a románok. De az is előfordulhat, hogy nem is érdekelte. Vagy nem is érti, miért a felháborodás…

Ez zajlik mostanában a Nemzet Színházában. Ezt látja, hallja a kétharmadnyi választópolgár. Bizonyára van véleménye. Hogy mi? Csak találgathatok…

Kiss József