Azazello varázskenőcse

A Mester és Margarita a Vígszínházban

Magas forgalmi értékű színpadi nyersanyag Mihail Bulgakov világirodalmi remeke: ebben az évadban három színházunk is műsorra tűzte A Mester és Margarita egy-egy feldolgozását. A vígszínházi adaptáció készítője és rendezője a prágai Nemzeti Színház igazgatója, Michal Dočekal.

Teljességre törően előadni a szerteágazó cselekményű, fekete mágiával és bűvészmutatványokkal, valamint illékony metaforákkal fűszerezett regényt olyan esélytelen vállalkozás, mint Rejtő Jenőt vagy Krúdy Gyulát játszani. Az értékek sokaságából valami mindig a rendező tarsolyában marad.

Dočekal tarsolyában maradhatott volna kevesebb is. A mű megközelítése pedig ígéretes. A reálszituációt keresi, azt a moszkvai környezetet mutatva meg, amelyben – ha rövid időre is – két társtalan lény egymásra lel. Margarita, a férje mellett boldogtalan asszony felteszi magában, hogy megmenti a Ponczius Pilátusról írott regénye miatti zaklatásoktól gyötört író, a Mester lelkét. Pillanatnyi hangulatzavarában talán kiugrani készülne éppen egy panelház felsőemeleti lépcsőházablakából, amikor megpillantja a kapualjban tébláboló férfit. Összeköltöznek. Boldogságuknak a Mester regényének elkobzása, a szerző tébolydába szállítása vet véget. Az elvált asszony utcára kerül, parti drogot kap valakitől, és bódult állapotában megerőszakolják zárórakor egy kocsmában a törzsvendégek. A dühöngve élvező részegek után, szinte megváltásnak hat a tulajdonos ölelése.

Réti Adrienn, Mészáros Máté, Lukács Sándor és Telekes Péter

A csapszékfőnök Woland – identitása szerint csúcsbeosztású bukott angyal (Isten közvetlen ellenzéke) –, aki a fekete mágia professzoraként mutatkozik be a regény elején Berlioz lapszerkesztőnek egy ligetes moszkvai parkban, az istentagadás hitébe terelt szovjetföldön; állítva, hogy fültanúja volt Jézus kihallgatásának Ponczius Pilátus palotájában. „Utóbb, amikor – mi tűrés-tagadás – már késő volt, több intézmény is benyújtotta jelentésében ennek az embernek a személyleírását. E leírások összehasonlítása mindenkit meg kell, hogy döbbentsen. Az első például azt állítja, hogy a jövevény alacsony növésű volt, aranyfogai voltak, és a jobb lábára sántított. A második szerint óriási termetű volt, koronái platinából voltak, és bal lábára sántított. A harmadik jelentés szűkszavúan közli, hogy a jövevénynek semmiféle különös ismertetőjele nem volt. A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem. Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Ami a fogát illeti: baloldalt platina koronái voltak, jobboldalt arany koronái. Finom szürke öltönyt viselt, s lábán ugyanolyan színű külföldi cipőt. Szürke sapkája hetykén félrevágva, hóna alatt nád sétapálca, melynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz. Negyven-egynéhány évesnek látszik. Szája kissé ferde. Arca simára borotvált. Haja barna. Jobb szeme fekete, a bal – hogy, hogy nem – zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz: külföldi.” – mutatja be az író az elkövetkező események „moderátorát”.

A rosszarcú drogterjesztő Azazello, Woland adjutánsa, aki varázskenőcsöt ad Margaritának, hogy annak hatására majd kisimuljanak a bőrráncai, súlytalanná váljék a teste, és kiröppenve lakásablakán, odaszállhasson királynőnek a sátán báljára. Erről a ránctalanító varázskenőcsről meg szoktak feledkezni a szereposztásért felelős színházvezetők, lázasan keresve a feladatra az első bálozói életkorú hajadonokat. A vígszínházi előadás egyik erénye, hogy Járó Zsuzsa alakjában megtalálták a férfit féltve bálványozó orosz asszonytípust, a szenvedve szerető nőt. Más kérdés, hogy a cseh rendező az alkathoz, és a helyzetekhez illő hangszínvilágot nem találja el; beszédszinten a karakter kihal.

Járó Zsuzsa és Hevér Gábor

A gondolati teherviselés arányában, a Járó Zsuzsáénál sokkal súlyosabban bántó a kulcsfigura, Woland szerepében Szakács Sándor jellegtelensége, ám annál is bántóbb – szinte otromba –, ahogyan e hamuszürkén plasztikusra kikevert rezignációból sztentorira váltva, szapulni kezdi az illúzióvágyó moszkvaiakat a varieté színházi jelenetet lezáró, (szünet előtti) szózatában – itt, Budapesten. Kortinaszaggató áthallás. Meglehet, Dočekal úgy érzi, a jelen történelmi pillanat Szent István körútjának (Magyarországának) hangulatához nem illenék egy, a perforált vakbélénél enyhébb szellemi gyomorbántalmat érzékeltető előadás.

A nekihevült nézőostorozás azonban fogyasztóvédelmi aggályokat vet fel. A bérlő és az alkalmi jegyvásárló az olvasmányélménye reprodukciójára áldozza a pénzét/idejét: édes-keserves szerelmi történetre, a vallástörténet síkján követhető, filozofikus betétregényre, valamint egy misztikus és borzongató, ugyanakkor a korabeli szovjet valóság briliáns szatíráját adó előadásra hangolódva ül be a nézőtérre. Amit kap helyette, az kusza ötletek jegyzéke, váltakozva mívesen kidolgozott jelenetekkel (Jesua kihallgatása Pilátus előtt, idétlen expozícióval (televíziós kvízjátékként interpretált krisztustagadási show-műsor), vagy sarlatán víziókkal. Utóbbi a sátán bálján, a történelmi halálfej-galéria: Sztálin birodalma önmagában rémvarieté, ebbe Hitlert és német koncentrációs tábort keverni merő borzalomhígítás, és anakronizmus: a rendező-kocsmáros pancsolja a vért.

Varju Kálmán és Fesztbaum Béla

Imponáló ugyanakkor Jesua kihallgatás-jelenete Pilátus előtt. Varju Kálmán krisztusfigurája nem megváltó, nem tanító, hanem talán megélhetési vélekedő, aki abból tartja fenn magát, hogy a jóemberek olykor élelemmel és ruhával hálálják meg az észrevételét vagy gyógyító javallatát. Vesztét a nyomában kullogó rajongók, a szavait torzan feljegyző, önkéntelen félreértők (spontán árulók) okozzák. A pilátusi erőfelmutatás virtuális naturalizmussal történik. Nem kerül a korbács valóságos kontaktusba a testtel, nincs színlelt fájdalom, csak fizikai felfüggesztettség van, amely helyzetnek az intellektuális viszonylagosságát azonban a fogoly és fogvatartott párbeszéde érzékelteti.

Molnár Áron

 „- Tehát orvos vagy, ugye? [Pilátus]

– Nem, nem – tiltakozott a rab. – Hidd el, nem vagyok orvos.

– Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítod tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le… vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?

– Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

– Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek – válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. – Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

– Mire akarod, hogy esküdjem? – kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.

– Mondjuk… az életedre – ajánlotta a prokurátor. – A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.

– Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? – kérdezte a rab. – Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.”

Varju Kálmán és Fesztbaum Béla

Pilátus szerepében Fesztbaum Béla nem a közönyös hatalmat testesíti meg, hanem migrénes, kutyabarát esendőként, mint egy bonyolult hatalmi hálózat – a római császár, a jeruzsálemi papság, a papság által gerjesztett néphangulat – függvénye, néz szembe Krisztussal, értelmiségi társ vitapartnerként elfogadva őt. A frusztrált Bulgakov hatalmas önfelszabadító játéka A Mester és Margarita: játék a kereszténységmítosszal, a térrel és az idővel: valóságos közege az ötödik dimenzió. Innen indul útjára Woland a kíséretével, hogy szembesítse Moszkvát a saját arcával. Adjutánsai minden lakossal kapcsolatba lépnek, ők a közgyarlóság megnyilatkozásainak indikátorai. Telekes Péter Azazello), Mészáros Máté (Behemót) és Réti Adrienn (Hella) regénybarát szerepformálása méltán vált ki tetszést a nézőtéren. A sátáni bál, az igazság pillanata azonban még csak egy pillanat sem: éjfélkor kezdődik, és éjfélkor ér véget, egyebekben Jesuáé a pálya. Övéi az emberek – ezek a jóemberek. Minden hódoló percember jóember. Joga van vidáman vágni maga alatt a fát, joga van megvetni engem, amiért képtelen vagyok a bárgyúságra. Joga van, mert ő az elsöprő többség. Joga van ezért, a diliházban jó helyen tudni engem. A förtelmet felismerő, de a felismerésbe belefáradó ember a Mester. „nem érdemli meg a fényt, nyugalmat érdemel” – mondja Jesua Wolandnak a regény végén. Hevér Gábor alakítása tapintja a figura lényegét. Ha a betétregény szellemben építette volna fel Dočekal az egész adaptációt, nem távozna csalódottan az előadásról sem az avatott néző, sem a nagyközönség.

Fotó: Dömölky Dániel