Nagyság kicsiben
Csaknem öt éve, hogy Őze Áron Szabó Magda-rendezését bemutatta a Rózsavölgyi Szalon – ezzel az információval a fejemben érkezem meg a Gyulai Fesztivál Kamaratermébe, és őszintén megvallom, értetlenül vizslatom a díszletet: egyáltalán nem úgy fest, mint egy körülrajongott „szuperprodukcióé”. Enyvvári Péter pimaszul szerény teret alkot, nyilván a Szalonhoz alkalmazkodva, mégis van valami hányavetiség és szándékoltan hamis illúziókeltés az egy szál padban, a földön heverő piros levelekben és a rendezői balon elhelyezett szemeteskukában. Őszi parkot – pontosabban temetőt – láthatunk, de „őszi park díszletként” ábrázolva, erre a következtetésre az első felvonás végén jutok, amikor összeáll bennem a kép a színházi szerelemről, mely a memoárját elénk táró Eszter (Nagy Mari) és a műfordító-irodalmár Lőrinc közt szövődött. A díszlet olyasmi, mint Encsy Eszter színpadi környezete. Hátul, középen vetítővászon, némelykor áttetszik rajta az épp belépő színész arca, a filmeken az évszaknak, helyszínnek megfelelő képek láthatóak, pusztán hangulatfestésként szolgálnak.
Rosznáky Varga Emma írása
Nagy Mari felénk beszél, de nem nekünk, hanem az elképzelt sírnak, melyben Lőrinc fekszik. Kovács Krisztina dramaturgi munkája során megőrizte a regény elbeszélői helyzetét, de kronológiai sorrendbe rendezi Encsy Eszter életének eseményeit: a gyermekkortól és az iskolás évektől indulunk, minden következetes és világos, mint a színpadot betöltő aranysárga fény.
A szinte eszköztelen előadásban nem kisebb színészek a partnerek, mint Gáspár Sándor, Spolarics Andrea, Erdélyi Tímea és Sipos Imre. „A nagyok kicsiben” – mondom magamban az egész helyzet képtelenségétől lenyűgözve.
A melankolikus zongorazene még az ízlésesség határain belül trillázik, nem hatásvadász vagy csöpögős, Nagy Mari letisztult játékát erősíti: voltaképp nem játszik semmit, elmondja, hogy ő undok, és én elhiszem. Magával ragadó az a bátorság és finomság, amivel Nagy Mari létezik a színpadon, és bár az előadás minden kétséget kizáróan reá épül, nem érzem elveszettnek a többi alkotót. Erdélyi Tímea alakítja Angélát, Eszter örök ellentétét és ellenségét: tökéletes választás, valóban olyan, mint háziállata: egy törékeny őzgida, időtlenül kecses és fiatal. Gáspár Sándor játssza a jólelkű, botanika-rajongó Apát és Sipit, Eszter színésztársát, bizalmas barátját. Érzéssel komédiázik. Spolarics Andrea Eszter édesanyjának szerepében tűnik föl, rekedtes hangja az első felvonásban szeretettel teli, a másodikban vaskos és reszelős, amikor a művésznő bejárónőjét alakítja, erős színpadi jelenség. Sipos Imre karakterei fölsorolhatatlanok, mondhatni, ő a kor miliője, természetes humora nem hagyja cserben egy pillanatra sem.
Külön gyönyörűség számomra látni, ahogy a neves színészgárda egy mesterségvizsga technikai adottságai közt is tündököl. A rendezés egyértelműen színészközpontú, Őze Áron a játszókra hagy szinte mindent, ettől az előadás kifejezetten érzékeny és sallangmentes, de megvan benne a helyzetkomikumok pontossága és diszkrét bája.
Sántha Borcsa jelmezei, leszámítva egy-két korhűbb öltözéket és színházi lepelt, bárki számára beszerezhető darabokból állnak. Éppen az ünnepelt színésznő a leghétköznapibb, szinte nagymamás és szürke.
Encsy Eszter szívből gyűlöli az őt szívlelő Angélát. Érthető, Esztert kiskora óta elkerüli a szeretet úgy, hogy pontosan látja, mi az: szülei meghitt harmóniában pergetik nehézségektől sem mentes életüket, s a kislány ebből valahogy kiszorul. Eszter egészen hamar nyomott, cinikus, maximalista éltanulóvá válik; szenvedélytelen, számító. Első igazi érzelme az irigység, melyet a jó anyagi helyzetben élő, körülrajongott, naiv Angéla vált ki, első felindulásból elkövetett gaztette pedig Angéla őzének elrablása lesz; az állat véletlenül a vonat elé szalad. Angéla hibátlansága egy életen át kísérti és bosszantja Esztert: mikor Eszter a szürkeségből kitörve egyszerre sikeres színésznő lesz, beleszeret Lőrinbe, de a férfi akkor válik neki igazán fontossá, amikor kiderül: a felesége nem más, mint Angéla. Nagy Mari visszafogottan analizálja a történteket – közben szimbolikusan a kukába dobálja emlékeit –, de nem tár föl minden titkot, mégis úgy érződik, Eszter Lőrinc iránti szerelme voltaképp azért üresedik ki, mert rájön, nem tudja általa tönkretenni Angélát, elfordulásával halálba hajszolja a férfit: ugyanúgy egy jármű végez vele, mint ahogy az őzzel is.
Soha egy előadás nem jelenítette meg ilyen szerethetően az irigység élettorzító hatását, a Nagy Mari által elmondott szövegkorpusz szinte édes-bús mese, de a köréje rendezett „higgadt díszek” miatt, torokszorító véggel köszön el a nézőtől. Szépiás, de nem idealizált világba visz Őze Áron munkája, érdemes minden figyelemre, amit még megkaphat, gondolom sokáig.
Képek: Éder Vera
