Az öreg halász és a tenger Ősbemutató Gyulán

Korai hattyúdal

„Az álom, mit nem láttak még / Ott győzni, hol nem győztek még” – a La Mancha lovagja c. musical Álom-dalának szövege. „Na, ez a szerep is elkerült” – veti oda foghegyről magának, a közönségnek címezve a szót. Kibeszél a figurából, minden alkalmat megragad arra, hogy leválassza a személyét az eljátszott szerepről. Holott éppen erre szerződött Bicskei István a Gyulai Várszínházhoz: végső nekifutásképpen megküzdeni a nagyhallal, az öreg halász nagyszerepével.

Elek Tibor igazgató látvány- és érzelemgazdag búcsút képzelt, s engedélyezett. Óceán nem lévén, felkínálta Árkosi Árpád rendezőnek, Árvai György díszlettervezőnek a vármelléki tavat, egészen a színpad mögött húzódó, távoli partig. Mintha világítótorony lenne az öböl bejáratánál, egy imbolygó fénypont jelzi, hogy onnan valamikor, majd érkezhet valami. Amikor tengerként kezd hullámozni a sötétben a parti fák lombja, az éber nézőben feldereng az előadás színlapjáról a műfaj-meghatározás – „Színpadi játék Ernest Hemingway regénye alapján” –, s menten tokba húzza a szellemi esernyőként kéznél tartott realizmusát. Okkal.

Balra tőlünk, a tószínpadra telepített nézőtér csücskén, ahol a súgó helye van általában, letelepszik a Fiú, kezében a történetet rejtő könyvvel. Az a kiskamasz, akit eltiltottak szülei az öreg halász, Santiago kísérgetésétől, miután negyven napon át üres kézzel, zsákmány nélkül tértek haza. Salao – vetette oda az apja –, ami a legsúlyosabb gúnyszó a balszerencsés emberre. Az előadás végén, amikor a színész a saját versét mondja el epilógus gyanánt, szerepe szerint partot érve a kifogott hatalmas hal cápák körbeharapta, csupasz gerincével; feláll a könyv mellől, s megszólítja az elmenőt.

Fiú: Gyerekkorában ugye nagyon mélyen és sokáig alszik az ember? / Apám könnyen elveszíti a bizalmát, de mi nem veszítjük el, igaz? / Sok jó halász van, egy-két nagy halász is akad, de tenéked nincs párod! / Sok szerencsét! 

A Golf-áram selymén ringó csónak helyett, hosszú konyhaasztal mögött szorgoskodva találjuk a salaot. Piacon vett halat tisztít, belez, aprít, irdal, és forgat a rostélyon. A közönségnek jobbra eső asztalvég lehetne akár a csónak pereme, az odatámasztott fémcső a horgászbot, tehát a halfogás valódi helye, ám ez a lokalizáció megtévesztő, legfeljebb az emlékképződés origójaként vehetjük komolyan. Bicskei zsenije abban van, ahogyan párhuzamosan tudja futtatni az aprólékosan kidolgozott cselekvéssort, a csapongó képzeletre valló beszéddel. Ugyanaz az energia, ugyanaz az összpontosítás, ami éveken át jellemezte a JEL színházbeli munkáját, ahol barátjával-földijével, a társulatvezető Nagy Józseffel egyszer (a Szkénében) el is játszották, hogy komplementer jellemszínei egymásnak. Aligha véletlen: ennek az előadásnak – szemelvények Tolnai Ottó Wilhelm-dalok (avagy a vidéki orfeusz) ciklusából – egy verse vendégszövegként benne van Az öreg halászban, a horogra akadt nagyhal fárasztása első éjszakájának álmaként. A Wilhelm-dalokban Bicskei mondja a félnótás falusi ember gondolatait, Nagy pedig játssza. A szövegek nem feltétlenül kommentárok, olykor elébe futnak a testbeszédnek, mintegy sugallva a történendőket. Árkosi rendezése szerint, az egyetlen férfi színésze révén valósul meg a rezonancia. Hangfelvételről szól, Bicskei hangján Santiago monológja, s ugyanő reprodukálja a bejátszást, részeket kihagyva, vagy elébe vágva a felvételnek.

Önmaga visszhangja: visszahallja az életét. Egy grandiózus életmetafora része a visszhangosság. Halsütés közben kortyolgat is Santiago. Mintha a Léthé vizét inná, amely az ókori hiedelem szerint elfeledteti a világi életet a túlvilági élet előtt. Az életvágy és a halálkísértés: haláltusa és élettusa? Az öreg halász… a nagyvágyú, de lekicsinylett ember sorsának összefoglalója. Az életkiteljesítő álmok érzékletes megjelenítéséért dicsérhető az alkotócsapat, amelynek a színész egyben értékbeszállító részese is. Hemingway szövegei között felbukkan betétként Bicskei színészi/költői pályájának emlékhozománya, ám csöppet sem hatnak hivalkodásként a bevándorló motívumok. Egyrészt összemberivé nyitják a bűn és lelkiismeret, az elkárhozás és az üdvösség horizontját (idézet Borbély Szilárd Halotti pompájának Vidnyánszky Attila rendezte előadásából), másrészt exponálják a Hemingway-történetben lappangva megjelenő szerelmi vonulatot (Pablo Neruda: Szonett XVII.), harmadrészt – a saját vers révén – személyes kitárulkozássá, az eljátszott hőssel való mégis azonosulássá emelik az előadást:

Soha sem tudom hogyan
s minek érem meg a reggelt
hogy rám virradt érzem
s nem tudom Hold-e vagy
a Nap az mely holtsápadtan felkelt
ami dobban a szívem hangja
vagy a ladikom ért át a túlsó partra
bár tudhatnám
szerelmem feszített-e vitorlát
vagy hiúságom állított bitófát?

A nagy tett. A nagyüzlet. A nagyhal. A nagyszerelem. 1954-ben, Hemingway ezért a novelláért kapta az Irodalmi Nobel-díjat, előtte azonban, akár Artur Millernél Az ügynök halála Willy Loman-je, illúziókkal telve loholt az énje után. Különös kétségbeesettséggel keresték az életük fennmaradó értéknyomát azok, akik a XX. század első felében minden háború hőslistájáról lemaradtak; nevük nem szerepelt sem az ütközetnyertes parancsnokoké, sem a csodafegyverek feltalálóié között. Bicskei, Nagy József és kortársai a századvég délvidéki háborújának részesei, szemtanúi, én-keresői. Ok a fogékonyságra. Ok a pályán maradásra is. Tanúságtevésre hivatott művész ne hirdessen idejekorán hattyúdalt!

A bal kezembe hirtelen görcs állt. Görbülj, görbülj, mint a madár karma. Utálom a görcsöt. Az embert tulajdon teste hagyja cserbe hűtlenül. A görcs önmaga előtt alázza meg az embert, kivált, ha egyedül vagyunk.” – tűnődik az öreg, de nem marad sokáig magányos. A távoli fénypont irányából evezőlapát árnyát látjuk mozdulni, s kirajzolódik a szemünk előtt hamarosan a hozzá tartozó csónaktörzs is. Kharón ladikja közelít? A szigonnyal megölt, cáparaj marcangolta nagyhaltetem gyanánt, sellőforma nőt emel a konyhaasztal fedélzetre a halász. Szűcs Edit, a jelmeztervező hínárral, tengeri moszatokkal vonatta be a haját, hálót kerített a teste köré, olyat szintén, amely régóta merülhetett alá. Hálóba került-e, vagy hálót hozott? Santiago először a merev lény súlyától nyög, míg az, hirtelen meg nem elevenedik. Katona Gábor koreográfiája Hajdu Imelda érzék-intelligenciáján alapszik. Az ő hal-asszonyi tusája a meglett mozdulatművész Bicskeivel, a szó tartalmi és esztétikai értelmében is, betetőzi a metaforát. A nő a férfi számára a mindent jelenti, következésképpen a fátuma. Egyre megy, holtak tánca-e, vagy haláltánc, amit járnak: csak a végzetes szerelem bírhat ennyire igéző lenni. Erre rímel a nagyhalat búcsúztató monológ.

Most már inkább azt kívánom, bárcsak álom lett volna az egész, feküdnék inkább otthon, az újságpapírokkal bélelt ágyamon, egymagamban. De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.

Szamárság feladni a reményt. Azonkívül bűn is, azt hiszem. Nem tudom, hogy mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán. Lehet, hogy bűn volt megölni téged. De hát minden bűn a világon. A dicsőségért öltelek meg és azért, mert halász vagyok. De szerettelek, amíg éltél, és azután is szeretni foglak. Ha szeretünk, akkor nem bűn ölni. Vagy annál nagyobb bűn?! Ne haragudj!  Sajnálom a dolgot. Nem kellett volna olyan messzire kimennem a tengerre, tudod. Neked is jobb lett volna, nekem is. Bocsáss meg!

Santiago, az életkonyhai önszámvetése vége felé járva, kivödrözte agyából az emlékei salakját. Az ebből terített ösvényen – Szelevényi Ákos mindvégig hangulatkövető, impulzív zenekíséretével – szállnak fel Nimfa-sellőtársával Kharón ladikjára, hogy arról majd alámerülhessenek valahol. Vagy mindnyájan felébredünk?

Képek: Kiss Zoltán

Avatar for Balogh Tibor

szerző/szerkesztő


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344