Arénaszerű, bíróságot, parlamentet, vagy egyéb küzdőteret idéző, emelvényekkel körülzárt térbe lépett az a néző, aki a Vigadóban kívánta eltölteni a Gyulai Várszínház Erdélyi Hetének harmadik estéjét. E térben lehettünk az örök ember ön-viadalának szurkolói, (el)ítélői, felbujtói, vagy éppen szánva szánói, mindezt Silviu Purcărete rendezésében, Visky András dramaturgiája nyomán. Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember tragédiája-előadása parateátrális kísérlet volt, melyben Dragoș Buhagiar díszlete, valamint az álom-dramaturgiára kiválóan rájátszó koncepció elevenítette fel a közösségi egyház-játék hagyományát, és hívta életre újfent, igen egyedi módon a sokak által unalomig ismert drámát. Ez a Tragédia azonban igazi látványosság, de még éppen nem show, a gép valóban forog, ám az alkotók egy pillanatra sem pihennek.
Az addig egymást figyelő közönség-tagokat gongszó, zúgás, majd az odáig asztalra fektetve pihenő műkígyó elkúszása, és tizenhat, fehérre meszelt arcú ember megjelenése hívja játékra. A teret négy oldalról lehet megközelíteni, három a luciferi, egy pedig a menekülőút, mint később kiderül. A szereplők úgy ülnek asztalhoz, mintha könyörvacsorához készülnének. Egyből látni, hogy ez nem a klasszikus, emberszépséget minden elé helyező előadás lesz, a színészek valóban dolgozni fognak, hangyamód, és éteri, uniformizált gyönyörűségük csak sokadlagos adaléka a madáchi Tragédiának. „Ím, a teremtés befejezve már” – szól a torz, gépi istenhang, melyről még néhány színen keresztül senki nem fogja tudni eldönteni, milyen nemű, korú, illetve intenciójú a hang gazdája. A szemfülesebbek a nézőtérről a megfelelő irányba fordulva mikrofon és egyéb hangapparát mögött a rendezőasszisztensként is tevékenykedő Éder Enikőt fedezhetik fel, aki az előadásban nemcsak az Úrként, hanem Évaként is megjelenik. Igen izgalmas rádöbbenés, hogy a színésznő kizárólag azokban a színekben alakítja a Nőt, melyekben Éva anyaként lép elő.
„Fázós”, sapkába-színtelen kabátba öltözött lényeink az asztal alatt pakolnak, nagyokat lélegeznek, s várják, hogy gépi állathangokkal, meg felülről jövő zöldes fénnyel jöjjön el a Paradicsom. Az asztalra alma, szőlő, paradicsom, körte, narancs, gránátalma, meg miegymás kerül, feszült zene hallik, az ember kuncog. Hamar rájövünk, hogy van is miért: Luciferből három van, egyfajta inverz Szentháromságként. Zseblámpával közlekedik mind, öltönyben, kalapban, feketére festett szájjal, félresikerült pantomimesként a teremtés színjátékában. Másfajta gesztusokkal dolgoznak, mint a többi színész, Lucifer tűzpiros tűsarkút húz Éva lábára, nevetés hangzik, a gép forog, a csíny működött, az Ember elveszett. Minden színnek Éva és a cipő „találkozásával” van vége, ám egyelőre vörös fényben csikorogva tolják ki az asztalt, majd fehérségbe kábul férfi és nő. Innentől már hangjuk sem az övék, az épp színen lévő Ádám és Éva sosem ugyanaz, s hangjukat is elnagyolt gesztusaik alá mondják mikrofonos, netán megafonos, oldalt álló színészek. A Madách-Purcărete-Visky–tabló összességében tehát az apró és a grandiózus, a rész(let) és az egész játékára épül, melynek egyik hatalmas segítsége az előadás legnagyobb kelléke: a hatalmas, hordozható díszlet.
Kollektív álmunkban Egyiptomba a fáraó nyomán, asztalt cipelő rabszolgák nyögő karának hátán csöppenünk, kiknek maguk fölé nyúló kezéből kis homokkupac-piramisok porlanak az asztallapra. Lucifer ostorral hajtja őket (az egyik oldalt ülő néző össze-összerezzen, nem látva, csupán hallva, mi történik a háta mögött), ők a „milliók, egy miatt”, a jajszavuktól terhes levegőben Ádámot Éva és a három Lucifer mumifikálja. Az apró gesztusokból összetevődő szín az Ember első történelmi bukása. Athénban szirénahangra vág keresztül a plasztikbabáját melléhez ölelő Éva a térdvédőben amorf törpökké satnyult népen. Férje, a harcos Miltiadész távol van a világ zajától, melyet a három Lucifer két megafonnal szít. Ez az Éva-hangalámondás-páros talán az egyik legkiválóbb az előadásban, itt az elfedett arcú színész mellkasa-háta még a hangos lélegzetvételekkel is tökéletesen egy ütemben mozdul. A kiválóság tragédiájából vérnyomásmérő-pityegést hallva távozunk, az előadás azonban korántsem a halál, hanem a pillanatnyi megnyugvás felé tart. Rómába fakádban tivornyázva, plasztik pezsgőspoharak, és a vörös prosecco kifröccsenő ígéretével érkezik a komorságot felejteni akaró, züllött tömeg. Luciferjeink három oldalról csúsznak a színre, halat esznek, s figyelik, ahogy a szerepcsavart Éva a ruhazsákban érkező hullával incselkedik, s elhangzik, gépi visszhanggal, hogy „megállj, a döghalált szívod magadba”. Pap jön a rohamban rángó Évához, pestisesként permetezik, némi COVID-áthallással, melyre minden szín maszkos Ádámja és Évája is szépen rímel.
Bizáncban sanda oldalfénnyel feszítik összecsukható létrára Pétert, zúg a harang, s a nép gyertyás botokkal a faládát húzza, amiben emberek kucorognak. Újabb összetett kép, melybe benzineskanna kerül, s fellobban a Rómában már „használt” faláda belső falában a lángnyelv-piros fény. Prágát kihagyva Párizsba kokárdás-sipkás, parókás, napóleonkalapos emberek tömegével zúdulunk, akik káposztafejes parókákkal labdáznak igazi emberfejek helyett, ezzel is érzékeltetve, mi a véleményük az imént említett testrészt politikára adó polgárokról. Előkerül egy fekete labda is, az áruló tábornok feje, labdáznak, cselezgetnek vele, Danton színrelépéséig, akit a Miltiadészként már bizonyított színész alakít. Párja, Éva, egyszerre a guillotine-fejvesztett márki testvére, és a francia szajha, így e színben két nőalak osztozik a piros tűsarkún. Londonba érkezvén valamiért mindenki rémes angolsággal kezd szólni a színen, ám nyelvi-kiejtésbeli malőrjeiket szerencsére hamar elnyomja az általános zizegés, meg a kereplők hangja. „Még hat [rájuk] a görög elegancia”, elvileg, legalábbis keménykalapot és cilindert visel a nép, miközben a Jankovics Marcell-féle Tragédiából jól ismert vásári bábjátékot nézik. Madách korának színjében tehát nincs semmi nóvum, mígnem a felkavaró módon újfent paradicsomi nyugalmat idéző palackzöld fénybe boruló színen feltűnik a Kaszás, aki valamiért nem kaszája élével, hanem a visszájával vág emberfejet, talán ezzel is érzékeltetve, hogy színházon belüli színházban vagyunk. Minimum, hacsak nem többszörösen. A piros fehérneműs-harisnyás Évánál teátrálisabb Évát mindenesetre kívánni sem lehetne, innen az út pedig már csak a bukás felé vezethet.
Az IKEA-bútoros Falanszter napjait élve a színt mindössze a három, laptopok előtt kucorgó, pornót néző, Pac-Man-nel játszó Lucifer, meg hét indukciós edény díszíti, ezekben folyadék, kutya, ökör, undor, csak disznó nem, mert az még fellelhető. Kedves, egyben borzongató társadalomkritika, hogy az első és leghosszabb hősköltemény (valami Homérosztól) egy pendrive-on található, a legnagyobb edényben pedig a kormos kezű Éva fő. Szirénaszóval menekül Emberünk a sematikus rettenetből, hangja most walkie-talkie-n szól. Az Űrbe csörlőn emelkedő, szkafanderes Ádám mintha az univerzum köldökzsinórján lógna a térbe, gyönyörű kép, hagyja lélegezni a gyors mozgású előadást. Hamar bekövetkezik azonban a géphalál, nem az alkotó pihen, hanem az ember, míg le nem eresztik. Él, érzi, mert szenved, pálinkával kínálják, bírnia kell még egy szín ötletes rémségeit. Sztratoszférák találkoznak a megannyi-egy Ádámban, látható, habár igen komikus, ahogy eszkimóként szőrbe öltözött alakja átrohan a színen, ezúttal egy fekete ruhazsákban vergődő fókát üldözve. Az éhes Éva itt az egyik volt Ádámot alakító színész (Miltiadész és Danton szelleme), kinek lábára a fókából kerül elő a cipő, melyet az Ádámnál jóval termetesebb nő maga kap fel. Ádám talán nem véletlen ezen a ponton szeretne felébredni.
A Tragédia keretében Ádám majdnem-öngyilkosságát gépi szélfúváshang kíséri, ám az Ember által használt sámli-szikla kissé nevetségesen hat az életét eldobni vágyó, meggyötört férfi lába alatt. Utolsó, még az álom emlékétől nyomasztott kísérletét harangzúgás zavarja meg, s hamarosan az anya-Éva pirul fura kis kitömött pocakkal párja előtt. Az egészen idáig kisebb-nagyobb intenzitásbeli váltásokkal, de különben egészen egységes szenvedélyességgel működő előadást szerelmes Ádámok és magukat szintén anyának érző Évák színrelépése tör meg. Varázslatosan giccses jelenet, egyeseknek meghittnek hathat. A nők kezében fehér liliom, lassúznak, küzdeni kell, meg bízva bízni, ésatöbbi. A Purcărete-féle Tragédiát szeptember 16-án és 27-én a budapesti VII. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) láthatta még a magyar közönség – ennek sikerét azonban bírálja egy másik ítélőszék…
Az írás szerzője a PIM-OSZMI – PKÜ Szakírói kurzus résztvevője, egyetemi hallgató.
A képeket Kiss Zoltán készítette.
