Az Éneklő Asszony legendája

A Futótűz Temesvárról – Kisvárdán

A jó darab állítólag egy kishírben összefoglalható. Például így: „Az Éneklő Asszony elnémult.” 

„Ötévi önkéntes hallgatás után, melynek kiváltó oka máig ismeretlen, a szülőhazájában Éneklő Asszonyként ismert Nawal meghalt. Gyászolják ikergyermekei, Jeanne és Simon, akikre édesanyjuk végrendeletében igen különös feladatot bízott.” – kezdődik a Temesvári Csiky Gergely Színház Futótűz című előadása.

Eljuttatni két levelet a címzettjükhöz – ez volt Nawal utolsó kívánsága gyermekei felé. A nem kívánt missziótól irtózó testvérek kénytelenek felkutatni bátyjukat, akinek a létezéséről sem tudtak, és apjukat, akit halottnak hittek. Simon fröcsögése anyjáról, aki még halálában sem hagy nyugtot nekik, egy rendezkedő-mártírkodó bestiát fest elénk, aki ivadékaira lőcsöli azt, amit életében nem volt bátorsága megtenni. A két testvér vonakodva, de mégis megkezdi – szó szerinti és mentális – zarándokútját anyjuk múltjának nyomában. Miért nem tudta szeretni őket? Mi késztette arra, hogy egyik pillanatról a másikra abbahagyja a beszédet? Mi lehet az, ami után már nincs mit mondani?

A képlet még annál is bonyolultabbnak bizonyul, mint amit Jeanne egyetemi tanársegédként felrajzol a táblára. A gráfelmélet szemléltetésében a sokszög valamennyi csúcsa egy-egy családtagot jelképez. Ahogy a magyarázat egyre bonyolódik, a matematika iránt kevéssé fogékony nézőként leszűröm a saját tanulságomat: nincs megfejthetetlenebb feladvány, mint a család.

„Most, hogy végre együtt vagyunk, már sokkal jobb” – mondja Nawal kamaszlányként a szerelmének, akitől gyermeket vár. Tervezett szökésük elmarad, a lány testéből kiszakított párna megrendítően jelképezi a gyermeket, melyet saját családja ad idegenbe rögtön a szülés után. „Tanulj meg írni, tanulj meg olvasni, tanulj meg gondolkodni!” – hagyja örökül a lánynak a nagyanyja, miközben szó szerint befekszik a sírjába, melyet egy homokkal borított talpalatnyi hely jelképez a színpadon. Monológja a gyújtópont, mely a fiatal lányt elindítja a szellemi lázadás útján; egy úton, melynek végén az immár írástudó Nawal visszatér a sírhoz, hogy rávésse nagyanyja nevét a jeltelen kőre.

Életét gyermeke felkutatásának szenteli, útján ragaszkodó barátnője, Sawda kíséri. Barátságuk, melyet eleinte a közös vándorút viszontagságai tartanak össze, válaszúthoz érkezik a háború alatt. Búcsúzásuk jelenete próbára teszi a néző türelmét, ám hangsúlyos kérdést feszeget: hogyan reagáljon az ember az embertelenségre? Harccal, vagy békével lehet-e eredményesebben küzdeni a háború ellen? Nawal örök pacifizmusa megmenti Sawdát attól, hogy a vesztébe rohanjon. Nem véletlenül ilyen hosszú ez a jelenet, méltó alkalmat ad(na) arra, hogy a két, maga útját járó, férfiassá erősödött nő kapcsolatát, összekovácsolódását jobban megértsük. Búcsúcsókjuk láttán felmorajlik a nézőtér, mely sajnos biztos jele annak, hogy a jelenet nem érte el a célját. Magam is úgy találtam, hogy e ponton a színpadon megszületni várt tartalom hiányát időnként a kirívóan tartalmas szöveg sem tudta pótolni.

Az előadás azonban lavinaként hömpölyög tovább előre, az idősíkok váltakoznak, az ikrek egyre mélyebbre hatolnak édesanyjuk kalandos életét övező titkok erdejében. Az akciófilmek sodró izgalma és a detektívregények feszítő várakozása kavarog bennem, így nem csak a dermesztő hideg miatt toporgom végig a szünetet. Egy kuvik szüntelenül válaszolgat a színészek mondókájára – őt is hallhatóan megihlette az előadás. A szabadtéri performansz minden áldását és átkát elfeledve, visszafojtott lélegzettel lessük, megtalálják-e főhőseink a kirakós hiányzó darabjait. A párhuzamosan haladó cselekményszálak jó apropót adnak, hogy átfuttassuk a merevlemezen a problémát: vajon miért kénytelen minden nemzedék utólag eredni saját jelene nyomába?

A sivatagban egy fotós megörökít egy orvlövészt, aki válaszul kivégzi, majd a lábát mikrofonként használva énekelni kezd neki. Ez a teljesen irrelevánsnak tűnő, borzadmányos jelenet a végkifejlet során nyer értelmet. Az orvlövész nem más, mint a hírhedt „Hóhér”, férfiak legyilkolója és nők megerőszakolója. Tőle szült ikreket a börtönben Éneklő Asszonyként ismert Nawal. Naivan azt hittem, e felfedezés a darab csattanója – ám míg az erőszaktevő, tébolyult apa figuráját emésztgetem, a két levél váratlanul egy kézben összpontosul: az ikrek apja és bátyja egy és ugyanaz a személy. Feltárult a múlt, nincs mit mondani többé.

„A gyermekkor olyan, mint amikor az ember nyakába szúrnak egy kést” – hangzik el több ízben a színpadon. Jeanne és Simon felkutatták gyökereiket, ám a meglelt képlet megoldásához már a gráfelmélet sem hívható segítségül. Nem létező gyerekkoruk véget ért, nyakukban a kés, és most meg kell tanulniuk nyelni egyet. A két dacos gyermek, akik post mortem sem akartak hallani anyjuk miértjeiről, most öles betűkkel vési fel a jeltelen sírkőre: ANYA.
A kamasz, a középkorú és az idősödő Nawal-t más-más színésznő alakítja, azonban nem az életkorukhoz igazodóan. Érdekelt volna, miként képes átlényegülni egyazon színésznő szerelmes kamaszból harcos amazonná, majd a meglelt igazság terhe alatt összeroppanó anyává. Így viszont megoszlott a dicsőség, amely nem kevésbé szerencsés konstelláció.
A Futótűz rendezője szerint a magyar társulat érzékenysége, melankólia iránti fogékonysága ideális a darab színpadra állításához. Bár a játékmód időnként a pátoszt súrolja, a téma ennyit még elbír. A háború kegyetlenségét példázó monológok sokkal jobban ütnének azonban, ha a színészek hagynák egyszerűen lekoppanni a súlyos mondatokat a padlóra, és nem színeznék a borzalmakat. Egy-egy ponton a szállóigévé vált regula is eszembe ötlik („ne te sírjál, sírjon a néző!”), mely jól példázza a színészi önmeghatódás hátulütőit.

Az előadás látványvilága passzol a témához, hamar beleég az ember emlékezetébe. A díszletet maguk a szereplők forgatják körbe, saját erőfeszítéseiket szemléltetve; a vetítővásznat „helyettesítő” várfal pedig – szinte megidézve a börtönt vagy a kis arab falucskát – külön jót tesz az előadásnak.
A Futótűz ontja ránk a szentenciákat, csak győzzük befogadni. A háború borzalmairól, melyek emlékeztetnek rá, hogy boldog-biztonságos kis életünk komolynak tűnő vitái valójában luxusproblémák. (Talán holnap kibékülünk haragosainkkal.) Még inkább üzen az előadás a családról, mely akkor is átölel, ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy lerázzuk magunkról. (Talán holnap kibékülünk a családunkkal.) Az elődeink megismerésének fontosságáról, mely segít befoltozni az énképünkön tátongó szakadásokat. (Talán holnap utánanézünk nagyanyánk emlékének.) De mit kezdjünk a bizarr végkifejlettel? A sors gonosz fintora volna csupán, hogy Nawal leszármazottait a vérfertőzés átka sújtja? A Hóhér a legtisztább szerelemből született, mégis elfajzott; Jeanne és Simon erőszakból lettek, mégis értékes emberré cseperedtek. Talán nem mást kell konzekvenciaként levonnunk: indulhatsz bárhogy, a végén mégis lehetsz VALAKI. Ehhez azonban tudnod kell, honnan indultál.

Képek: Bíró Márton