AZ ÉN „SZÍN”-HÁZAM – AZ ÉN VÁRAM

Balázs Péter előadása a Civil Akadémián, Budapesten a Polgárok Házában (részletek)

 

Bevezetőül idézem Madách Imrét és Az ember tragédiáját, ezen belül is Ádám és Lucifer meglepően aktuális dialógusát a Londoni színből, ahogy kétféleképpen értékelik a kavargó városi káoszt, a huszadik, a huszonegyedik század előképét. Két világ, kétféle ízlés, kétféle irány:

 

„LUCIFER

S ki mondja meg, kinek van igaza,
Azoknak-é, kik az életbe lépnek
Az ébredő erő önérzetével,

Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép. –
Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked,
Mint nékik e torzképü összevissza?

ÁDÁM
A torz az éppen, mit nem tűrhetek.

LUCIFER
Én éppen a torzban gyönyörködöm.
Az emberarcra egy majomvonás;
A nagyszerű után egy sárdobás;
Ficamlott érzés, tisztes szőrruha;
Kéjhölgytül a szemérem szózata;
Tömjénezése hitványnak, kicsinynek;
Szerelmi élvre átka egy kiéltnek:
Feledtetik, hogy országom veszett,
Mert új alakban újraéledek. –„

 

Ez tehát Lucifer véleménye. „Én éppen a torzban gyönyörködöm”.

Nos, mint Lucifer, magam is „küzdést kívánok” a színpadon, de – szemben Luciferrel – harmóniát.

 

A világ szétesett. „Minden egész eltörött”. Ebben a helyzetben nem a különbségeket kell keresnie egy művésznek, hanem az azonosságokat. Hogy az emberi lélek mélyén minden egy. Nem „mindegy”. Minden Egy.

Lehet ugyan a torzban gyönyörködni, de az nem vezet sehova, csak egy helyben forog, aki ezzel foglalkozik. Ez zsákutca. Azok a „művészek” élvezik a sárdobást, a ficamlott érzést, azok tömjénezik a hitványt, a kicsinyt, akik képtelenek messzebbre látni. Nem tudnak ebből az ördögi körből kitörni. Nincs erejük magasabb összefüggéseket vízionálni. Kétségbeesésükben a helyben topogást progressziónak nevezik, holott ez inkább agresszió.

Valami furcsa frusztrációt éreznek azokkal a művészekkel szemben, akiknek van hite, hisznek a magasságban, látják a mélységeket, s riadt önvédelemből lenézik, agresszívan megtámadják, elhallgattatják, vagy legalábbis elhallgatják őket.

Vallom, és kitartok mellette:

Olyan darabokat kell a közönség elé vinni, melyekben példákat látnak, példamutató emberi helytállásokat, hiteket, cselekedeteket. Olyan darabokat, melyek gyönyörködtetik a lelkeket, és nem megdermesztik. Olyan darabokat kell elővenni, melyek mosolyt varázsolnak az ajkakra, és nem vigyort. Melyeken kacagnak a nézők, és nem röhögnek. Világépítő művészetet kell szolgálni, és nem világrombolót. A torzban való gyönyörködés romboló hatású. Csak körül kell nézni, mi lett az istenített huszadik századi modern művészet eredménye.

Amit nem emelnek, az bizony folyton süllyed…

S most jöjjön két kevésbé ismert mondat: „Ne légy majma az idegeneknek, tiszteld műved az anyai nyelvet, ezáltal él a nemzet, ez a polgári rend szent palládiuma. Amely nemzet nem becsüli nyelvét, az önmagának készíti örök sírhalmát”!

Miből idéztem ezt az intelmet? Egy réges-régi drámából való – melyet még a legnagyobb magyar drámaírói tehetségek, Katona József és Kisfaludy Károly előtt, az 1820-as években írt egy Gombos Imre nevű udvari fogalmazó és melynek címe: ESKÜVÉS.

Nos, a magyar nyelv, mint a nemzet és polgáriasodás „szent palládiuma„ s a magyar játékszín, mint ennek őrző temploma, ez a két vezető indíték vonul végig minden érvelésen, melyet itt ma délután mondani szeretnék a színházról, az én színházamról. Kezdetben csak a magyar színész volt – delektáns aktor vagy diátrista – színész volt-e valóban? Olyan értelemben, melyet e szóhoz ma fűzünk – semmi esetre sem! Dilettánsság, műkedvelősködés az, melyre a színész-társulatok szövetkeznek, nem valódi művészi hivatás betöltése, annál is inkább – mert az efféle „elhivatás” kevéssé állt tisztán előttük! Színházépülethez nem jutottak, és ami volt abban német szellem és szó uralkodott. Lehetett-e ilyen környezetben valami nemesebb szolgáltatásra gondolni? Vagy mi tartotta bennük a lelket? Akik töretlen és törhetetlen idealizmussal vállalták, hogy az első színtársulatokban kalandvágyó mihasznákkal, züllött korhelyekkel kell egy gyékényen árulniuk?

Arisztokráciánk ezreket pazarolt – de ne mondjuk azt, hogy pazarolt, költött, idegen művészekre, és míg volt egy Vida, Ráday, Wesselényi, kik a hazaiakat vették pártfogásba! De voltak lelkes és pénztelen fiatalemberek, akiknek volt akaratuk és volt HITÜK. És a hit – ha akarattal, szorgalommal és tehetséggel párosul – nagy dolgokra képes!

Ha nem vigyázunk, a színészek elveszítik a képességüket igazán nagyformátumúan játszani. Úgy, ahogy azt a huszadik század közepén, a 30-as évektől talán a kilencvenes évekig tették, tehették. Mert ők tennék, de sokszor a rendező, az igazgató nem engedi, mert jobban érdekli a kollégák, a kritikusok, az úgynevezett „szakma” véleménye, mint a saját közönségéé.

Azt képzelik, hogy ha a hibákat állítják a színpadra, s ostorozzák folyton, elénk tárva az emberi hitványságot, bűnt, a rosszat, akkor megszabadulunk tőle.

Ám pontosan az ellenkezője történik. A művészetnek, a színháznak különösképpen, oly hatalmas, mágikus ereje van, hogy a megelevenített „rossz” valóban megelevenedik és elterjed. Beköltözik a nézők lelkébe, és a nézők hazaviszik magukkal…

A színháziakra is visszahat ez a „rossz”, ami rossz lelkiismeretet, a közönségre mutogatást, az úgynevezett „modernség” bástyái közé bezárkózást, egyre vadabb ötleteket eredményez. Ezek a vergődő emberek irigyek lesznek, rosszindulatúak, agresszívak. Felzabálja őket a művészet céljáról alkotott téves víziójuk. Ördögi kör. Luciferi!

Gondolatok helyett csak ötletek. Az alternatív színház hatalomra tör. A valamikori lázadásból gőgös, agresszív akadémizmus lesz. Rémült kapkodás. Homokra épített vár. Az nem lehet alap, hogy lázadok valami ellen. Ez a liberalizmus. Ez az időben előbb-utóbb felszívódik, mint a kommunizmus, vagy a nemzeti szocializmus, és a többi sok-sok izmus.

A színházi „szakma” vezetői azok közül kerültek ki, akik a legfélelmetesebb forradalmárok voltak. S most zavarban vannak, ki ellen lázadozhatnának? Ez is zsákutca.

Évek nehéz munkájával azonban újra létre lehet hozni a képességek olyan szövetét, mely képes megtartani és magasra emelni akár egy Bánk bán-t, vagy Az Ember tragédiáját is. Világszínvonalon, azaz a magyar emberek lelki igényeire építve.

 

Molnár Ferencet még mindig nem ismerik el azon a szinten, amit megérdemelne. Túl sikeresnek, népszerűnek, hígnak, felszínesnek tartják. A múltba ragadt esztétákat zaklatja, hogy a közönség élvezi az előadásait. Nevetés, zúgó taps, nagy siker. Fúj! Ez nem is művészet!

De az. Mégpedig a legmagasabb rendű.

Igaz, megélt emberi tartalmakkal, pontos, plasztikus karakterekkel, tökéletesen időzített, zseniális poénokkal. Az egyik pillanat a legmélyebb tragikummal terhes, ám a közvetlenül rá következő jelenet egyenesen a kabaré stílusában előadott. Csakúgy, mint Shakespeare-nél. S mindezt átlengi valami hamisíthatatlan költészet, pátoszmentes, lebegő szeretet.

Na, ezt kell megtanulni bátran. Költészet és szeretet.

Márai írja egy helyütt: „Félredobtam a könyvet. Nem volt benne a Szentlélek.” Értelmezzük, ahogy kell, Márai szavait.

Ez a „Szentlélek” a magasabbra való törekvés, az ember szeretete. Ez az, amit még megtalálunk Tamásinál, Örkénynél, aztán drámaíróink megkeserednek. Nagy hiba.

Az ugyanis megengedhetetlen, hogy ez a világ hasson rájuk, és ne ők hassanak erre a világra!

Mindig hangsúlyozom a színészeim előtt, hogy a színészet nem csak művészet, hanem szakma is! Erre nagyon alkalmas egy vidéki színház. Megtanulni a szakmát, sokféle szerepet eljátszani. Szolgálni alázattal, készülni szorgalommal, nézni, látni különös emberi sorsokat. Nemcsak szakmailag, de emberileg is fejlődni. Magam is vidéken kezdtem a pályámat. Nagy iskola volt.

Büszke, művelt, felemelt fejű színészeket szeretnék.

Emberileg is kiemelkedő művészeket. Egy művésznek kiváló embernek illik lenni, különben téveset képzel, és rávetíti azt a közönségére. Erről eszembe jut egy döbbenetes eset, mely velem történt a Jászai Mari-díj kuratóriumi ülésén.

Mikor egy kolléga díjazásának vitáján feltettem a kérdést, nem kéne morálisan is megvizsgálni, kinek adjuk ezt a díjat, egy kritikus azt mondta: „Nem értem miről beszél, és nem is akarom megérteni!”   

Hogy lesz a progresszióból agresszió…

…Bizonyára ismerik a kisvárosi iskola példáját, ahol beázott a tető, de nem tudták megcsináltatni, mert nem volt rá forrás. Pénz az volt, csak forrás nem. Értik? Forrás számítógépekre volt, meg digitális táblára. Ezért aztán a kis diákok ültek a beázott tanteremben vadonatúj gépek között.

El kell kerülnünk kedves Barátaim, hogy egy beázott ország közepén kaviárt fogyasszunk!

Egyre jobban beszövik életünket a felesleges, ránk kényszerített, értelmetlen teendők. Mintha egy mókuskerékben rohannánk. Ráadásul a dolog gyakran megalázó is, hiszen tolvajként kezelik az intézmények vezetőit, mert a bizalomnak a szikrája sincs ezen rendeletek hátterében.

Legyen kisebb, egyszerűbb az adminisztráció.

Paradox módon: minél több, és kacifántosabb a törvény, annál több a tolvaj. Ez is a luciferi beavatkozás következménye.

Szolnokon ez az első igazgatási évemtől kezdve az állagmegóvás kiemelt elsőbbséget kapott. Minden évben meghatároztam munkatársaimmal együtt, hogy mire kell feltétlenül költeni. Festés, szőnyeg, intelligens lámpák, hangrendszer korszerűsítése, sorolhatnám. Meglepő, de jutott mindenre. Nem kaptunk plusztámogatást, nem nyertünk pályázaton, mégis jutott.

Az én színházamban fontos helyet foglal el a fejlesztésre szánt összeg. Átadtuk az új Szín-Mű-Hely komplexumot. Saját erőből készült el és rendkívül büszke vagyok rá! Kamaraszínház, jelmezkölcsönző, bonbonárium, Liliomfi kávéház, raktárak, színészlakások európai színvonalon.

Belevágtunk, mert gondolkodtunk. Gondolkodtunk, hogy miből lehetne megépíteni, és találtunk rá megoldást.

Két éve létrehoztuk a Magyar Teátrumi Társaságot. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mi trombitáltuk össze először az új, a velünk egy ízlésű direktorokat 2008-ban, hogy alapítsunk egy új színházi egyesületet, mely végre a „másként gondolkodók”, azaz a mi érdekeinket is képviseli.

Tervünk, álmunk az volt a Társaság létrehozásával, hogy bár látszólag megosztottuk vele a szakmát, mégis a számok mágiája alapján mi az egység felé törekedtünk. Ez az egység pedig a Magyar Előadó-művészeti Kamara.

A Kamara tudja megoldani magasabb szinten a szakma minden gondját-baját. Ebben a köztestületben feszülnének egymásnak a különböző érdekek, és szigorúan szakmai keretek között oldhatnák meg a nézetkülönbségekből fakadó, szakmai és nem szakmai problémákat. Tehermentesítve a politikát.

A Teátrumi Társaság mindvégig ellenezte az Előadó-művészeti Törvényt, a jelenlegi formájában. Többek közt a Tanács miatt. Az Előadó-művészeti Tanács egy torzszülött. Miközben a szakmát kellene képviselnie, tulajdonképpen egy miniszteri tanácsadó testület, melybe a miniszter több tagot delegál, miközben egy olyan színtiszta szakmai társulás, mint a mi – a vidéki színházakat már többségben képviselő – Teátrumi Társaságunk egyetlen tagot delegálhat!

Ez a Törvény emiatt a majdani Kamara létrejöttének útjában áll. Talán – luciferi ötlet alapján – abból a célból jött létre, hogy éppen a szakmai önrendelkezés álarcában vessen gátat az igazi szakmai önrendelkezés elé?