Az emblematikus vaskályha – A Nemzeti Színház új bemutatójáról

Tamási Áron: Vitéz lélek – évadnyitó bemutató a Nemzeti Színházban

Balogh Tibor kritikája

A Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színház nyitóelőadása végén mélyről felszakadó, katartikus vastaps ejtette zavarba az otthon feledett empátiával érkező keveseket. A zavar oka, hogy a dübörgő tömeg nem kivezényelt rajongók hada volt, hanem az a hatszáznál több ember, akik egy Szent István napja körüli, esőre hajló délutánon a Vörösmarty téren felállított sátornál kivárva sorukat, önakaratukból váltottak jegyet a bemutatóra.

Az emberek nem szeretnek az előérzetükben, az odaadott bizalmuk miatt csalódni, ezért kettős feszültségben – a főhős, és a saját választásuk igazságáért szorítva – követték a színpadi eseményeket. Csoda-e, ha önfeledten ugrottak fel a helyükről, s ünnepelték állva a játszókat, majd az igazgatót? Nem csoda: megnyugvás, amiért itt és most nincs mit szégyellniük, s lehet a büszkeségük a játszókéval közös. Felállt a második, protokolláris bemutató közönsége is, szombaton azonban nem a pénteki-mélyről szakadt fel a taps. A hivatalos vendégek már az előző este sikerének tudatában, s azzal a könnyed derűvel az arcukon ünnepelhettek, hogy „mi megmondtuk ugye, és lám!” Pedig nem volt ennyire ugye, az a lám. Már a nyitódarab megtalálása is töprengést okozott – Eperjes Károlyé az érdem a Vitéz lélek kiválasztásában. Ő korábban, a rendezői debütálásához tartotta jelképesnek Balla Péter, a 14-es világháborúból hét év megpróbáltatás után hazatérő, felnőtté érett székely fiú újrakezdésének történetét.

Till Zsolt

A fiú Trill Zsolt. (Semmit sem kell tennie azért, hogy a szerepébe foglalt erények – az igazságérzék, az őszinteség, a hajlíthatatlanság, a kitartás, a szeretni vágyás, a szeretetvágy – megmutatkozzanak: a színészalkata ilyen.) Egyedül van – menyasszonya nem bírta a várakozást, időközben férjhez ment –, segítséget mégsem fogad el, maga lát neki szamarával, s puszta kézzel a háza építésének. Társasága és kincse a szamár. Munkája közben látogatója érkezik: szamárszürke kabátban Ambrus, a titokzatos idegen. Halott szeretteinket tovább élteti bennünk az emlékezet – vallja az érkező, s miután meggyőződött róla, hogy hisz ebben Péter is; tisztes hozomány fejében feleségül kínálja neki halottnak tudott leánya lelkét, aki most lenne huszonegy éves: be kell váltania a kiházasítására tett ígéretét. A vagyon nem érdekli Pétert, a leányt, Idát azonban a szívébe veszi.

Mécs Károly

Ambrust Mécs Károly játssza. Puritán szerepformálásával, szabatos beszédével az anyagon kívüli szférába emeli a tudatunkban a jövevényt. Mitikus lény a két szürke: az emberi képességeket támogató antik istenségeknek látszanak, akik felbukkannak olykor, majd eltűnnek, de a kritikus percben visszatérnek újra. Helyesebben, a szamár a számunkra nincs: láthatatlan jelenvaló, ezért hajlamosak lehetünk feltételezni: a kettő ugyanaz, a szamár emberi alakja Ambrus.
A természet rendje mégis az, hogy a férfivá érő ember ösztöne földi ideált keres. Péter életében ez Boróka, a háza építésére felfogadott ácsmester leánya, aki szintúgy huszonegy éves. Martinovics Dorina. Az anya nélkül nevelkedett leánygyermek fiús szilajsága színezi a szerelmes kitárulkozást: állhatatos jellem keveredik a szenvedélyes odaadással –feltételtámasztás a feltétlen ragaszkodással. Az eleven Borókának vetélytársa Péter szívében Ida, a jelképes feleség, ezért jelképes fogadalmat tesz: ő fogja előkeríteni Péter elveszett szamarát.

Martinovics Dorina

Egybekelésüknek van ugyanakkor reális akadálya is: a féltő-féltékeny apa. Horváth Lajos Ottó Lázárja bivalyerős, egyetlen tömbből faragott aszkéta: egyedül kapja ölre a tetőgerendát, s közben cipeli magával rettenetes terhű titkát, hogy leánya nem tőle született: lopta magának az elveszített igazi helyett. A titkolózás következménye a kín, hogy a hazudott helyzet logikája szerint, a szerzeménye iránti természetes vonzalma vérfertőző hajlamot jelent. Az eszelős leányféltés számunkra új megvilágításba kerül, ami közben Péternek Ida és Boróka azonos életkora szúr szemet. Nyomozásba fog, s kideríti: Lázár Ambrustól lopta Idát, tehát Ida, a lélekleány Borókával azonos, megvan az egyben a kettő: testre talált az ideál. Trill és Martinovics összeillő párt alkotnak a színpadon.

Reviczky Gábor                             Tóth Auguszta

Komoly játék – hirdeti az alcím. Anekdotikus-meseiek a boldog vég felé tartó eseményeket előre görgető személyek – a szomszédok szerepében Nagy Anna és Reviczky Gábor) –, illetve a semekkora hatékonysággal gáncsoskodó, nimfomániás Panna – alakítója Tóth Auguszta. A játék dramaturgiai héját a menyasszony és férje – Tenki Réka, Tóth László, valamint a falubeli elöljárók – Varga József, Újvári Zoltán – és a gyermekek – Bátyi Domonkos József, Szabó Péter, Török Elek – alkotják.

Tóth László és Tenki Réka

Ebben a mederben képződnek meg Tamási mítoszi hatású, talányos jelképei, amelyek allegorikusak, metaforikusak, illékonyak: játékosságukban rejlik a komolyságuk: könnyen a szívünkbe vesszük őket, s csak utóbb érezzük meg, mekkora az a súly. Az építkezés kezdetén a kéreghántoló Trill a legnaturálisabb módon – és balesetveszélyesen – tisztogatja elmélkedése közben a fenyőrönköket. Csak amikor orgonasípként függnek már a színpadmennyezetről a fehérre gyalult gerendák, eszmélünk rá: a hántoló szerszám egy szférikus koncert felé nyesett irányt: jelképpé, a külső- belsőirányú megtisztulás jelképévé dúsult a közönséges fanyüvő művelet. A megtisztulás, az újrakezdés, az építkezés színtere tetszésünk szerint tágítható.
Szinte üres a tér. Olekszandr Bilozub díszlete kezdetben jellemzően lapos hatású (a vízszintesek dominálják), majd fokozatosan előtérbe kerülnek a függőleges elemek, a semmiből építkezés gondolata szerint. Kristálytiszta képlet. A semmiből építkezik Vidnyánszky is. Mint a tánciskolai kamaszok a cserépkályhához – a színpadon kojtoló vaskályha áll – megtért a színjátszás verbális gyökereihez. Visszahelyezte jogaiba az összefüggő szöveget. Nem a fogalmi jelentést nélkülöző zeneszólamként van jelen a beszéd a színpadon, hanem eredeti tisztében, a dráma építőköveként. Mondat feszül mondatnak: hol a szavak érvereje, hol a közéjük feszülő csend érleli az igazságot. A székely tempójú csend.
„Emblematikus előadás, de üres” – fogalmazott az első műbíráló, s terjed a véleménye a világhálón a szélvésznél sebesebben. Szinte egyet tudnék vele érteni, ha azt írja: emblematikus előadás, mely üres. Üres, mint Peter Brook tere, amely pontosan annyi tartalommal telik meg, amennyire az abban megjelenő szituációk iránt a nézőnek fogékonysága van. Esetünkben, aki súlya szerint érzi a becsület, az adott szó, a szeretet, a lelki vágy és a testi szükséglet, az őszinteség, a kezdet, a kereszt, az építés vagy az Isten jelvényét, az tartalommal teljes előadás részese lesz. Aki számára ezek a fogalmak pusztán lexikoncímszavak, az hiába érkezett.

Balogh Tibor
Címlapfotó: MTI/Kallos Bea
Fotók: Eöri Szabó Zsolt