Maradjunk kapcsolatban!

Színi krónika

Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban

Készült

on

Tölli Szofia írása

Almahasadás

A „monumentális előadás” kifejezés új értelmet nyer. A Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila Az ember tragédiája rendezését láthattuk október 19-én. A klasszikus dráma új, kísérletező hangvételéhez fiatal színészek energikus játéka kapcsolódott.

A rendezés újszerű hangja érezhetően egy fiatalabb generációt igyekszik megszólítani. A szándék egyrészt a pályájuk elején tartó színészek térnyerésében nyilvánul meg, másrészt abban a töredékességben, amely a mai kor sajátja. Nem kell az eszmefuttatásokat elejétől a végéig hallanom ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le. Nem kellenek a fekete-fehér alakok még akkor sem, ha tudom, ezek saját lényem elemei. Az ember tragédiája és az általa kiváltott impulzusok lassan tíz év elteltével is képesek párbeszédbe lépni a gimnáziumi kötelező olvasmány élményével, s az ehhez kapcsolódó beszélgetésekkel. A diverzitásra van szükség; a látvány által beemelhetőbb létértelmezésre, amely kész megoldások helyett gondolkodásra kényszerít.

Maga a kozmikus múlt sűrűsödik négyórányi színpadi jelenné, és állítja elénk az emberi nem esendőségének példázatát. A bűn következményeként megjelenő cselekmény párhuzamos dimenziók forgatagában tárul fel szemünk előtt. Vidnyánszky koncepciója egy olyan időfelfogással kecsegtet, amely elutasítja a linearitást, s ilyen módon az az elszakadás, amely a bűnbeesés aktusával kezdődik és a harmóniától való távolodásban teljesedik ki, egyszerre valósul meg a színpad különböző pontjain, több variánsban, ám ezek a nézőtér által teremtett distanciában képesek egységet alkotni. Az Éden idősíkja az előadás kezdetétől függetlenül létezik: a nézők előre bekészített élőképre csodálkozhatnak rá, amíg elfoglalják helyüket. Ez, a Paradicsom kétdimenziós vetületeként értelmezhető aranyos szőttes, napóra, amelyen az angyalok a bolygók mozgását igazítják; teret és időt rendeznek egy mederbe. Rituális tér ez, középen színpaddal, köralakban (részben épített) nézőtérrel. A drámaszövegből ismert „angyali kórus” ebben az elképzelésben a kezdetektől fogva szürke massza – a „jó” és „rossz” dualitását érző, ám attól független tényezőként jelenlévő tömeg. A teremtés aktusát követően, melynek mindahányan szemtanúi, egy torokként zengik a hozsánnát, majd Lucifer befolyására egy testként válnak a határtalan játék, a tragédia építőköveivé. Szürke posztózubbonyuk, amelyhez hasonlót Ádám és Éva is kap – még a kiűzetés előtt, öntudatra ébredésükkor –, arra utal, hogy az emberi nem már az előadás kezdőpontjától fogva létező, a természethez tartozó kötőelem.

Maga az állandó, a teremtő, az Úr láthatatlanul van jelen. Hangja közelről szól, s a közönség leghátsó soraihoz is elhatol – mindent bezeng isteni anyagtalanságával, habár az éteri visszhang miatt néha nehéz értelmezni (a szöveg alapos ismerete szükséges), mit is mond pontosan. A tónusából sugározó érzelem és akarat azonban minden alkalommal egyértelmű. Az Úrral ellentétben, akinek isteni pompáját emeli láthatatlansága, Lucifer megannyi alakban kerül a színpadra, az Úr alteregójaként is, akár: a Tagadás Ősi Szellemeként, az Úréhoz hasonlatosan hallhatjuk Csurka Lászlót. Ő enigmatikus lény: végig a színpad jobb szélén tartózkodik, s játékával kapcsolatot teremt a hasonmásaival: nyílt színen, az emberek előtt személyesen sohasem mutatkozik. A majd három tucatnyi szürke eminenciás azonban betölti az időt és a teret. A luciferi sorokat hol kórusban, hol aszinkronban halljuk. A kánon azonban az esetek többségében képtelen arra, hogy mottószerű üzeneteket jutasson el a nézőkhöz, így továbbra is elengedhetetlen a szövegismeretünk, vagy az, hogy képesek legyünk maradéktalanul átadni magunkat a látványnak és benyomásoknak, amelyek az írott szöveg és az elhangzó szavak dimenzióján túlmutatnak. Berettyán Nándor, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Herczegh Péter, Mátyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy Márk, Rubold Ödön, Schnell Ádám, Szabó Sebestyén László, Szalma Tamás és Szép Domán végig kirobbanóan energikus alakítása, a rendező víziójának materializálása révén, olyan élményt hoz létre, amely újszerű, markáns alkotói hanggal vegyíti Az ember tragédiája klasszikus szólamait. A sokszorosított Lucifer egyike azon ötleteknek, amelyek kibillentik az előadást a meddő filozofálás menetéből, ahol csak Ádám és Lucifer kettőse érvényesül: a tézis–antitézis–szintézis, mint világmozgató rugó képletéből. Helyette a kritikus tömeg, a kritikus információ elve érvényesül.

Káosz és tudatlanság, zavar és értetlenség – ez jellemzi a történelmi színeket, ahol a sátáni alteregók maguk állítanak tükröt az Ádámot játszó Berettyán Sándornak. Ilyen módon nem Ádám változik át és tapasztal álmában: a cselekmény egyszerre zajlik az elméjében és annak anyagiasult színterén, a számunkra is tapintható világban. Ádám szenvedése sokkal inkább idézi az álmodás szimptómáit, mint az eddig ismert interpretációkban. Önmagunkat külső nézőpontból szemlélve egyszerre van jelen empátia és kritika, s a következtetéseket csak az álmodó elme képes logikai rendbe illeszteni. A megkettőzöttség révén nézőként is könnyebben követhetők az álombeli Ádám cselekedetei. Az ördögi mágia eredménye az álom (álomén) és valóság (saját tudat) közötti vékony határmezsgye elmosása – ez az őrület határára sodorja Ádámot.

Ács Eszter, Éva szerepében sokkal illékonyabb ebben az erősen férfi‑centrikus világban, ám alakítása éppen így vonzza a figyelmet. A leggyakrabban seszínű tömegben és a megannyi sötét jelenetben, szembetűnő fizikai adottságával hívja fel magára a figyelmet. Vörös haja, bárhol is legyen a színpadon, eltéveszthetetlen. A külsőségeken túl azonban hamar észrevesszük, hogy legyen bár római kurtizán vagy nagyvilági dáma, jól időzített szünetei, s a kitűnően eltalált hanglejtések mind ahhoz járulnak hozzá, hogy akármely szerepébe probléma nélkül simuljon bele. Hasonlóan figyelemre méltó kaméleontechnikával változik át színről színre Berettyán Nándor, az egyik Lucifer, aki mintha Ádám sötét énjét testesítené meg, s így árnyékként követi Éva sorsát, megkísérti, bűnbe viszi az első színtől az utolsóig. Kiemelkedő továbbá a sátáni alakok közül Szabó Sebestyén László. Kissé őrültre rajzolt karakterével többször is okoz váratlan fordulatot, vagy színesíti abszurd elemekkel a helyzeteket (ilyen a bábos faragatlan alakja a londoni színben, aki a főszereplőket gúnyolja, vagy az ollócsattogás vészjósló humora a második felvonásban). A fiatalok hevével szemben a Schnell Ádám által megformált Lucifer inkább az entellektüel, érvekkel, higgadtsággal győzni próbáló szuperegót testesíti meg. A sokszorosított gonosszal szemben az első emberpár védtelen, egyedül van. Egyetlen segítő társukként az önálló karakterré emelt Föld Szelleme szegődik, akit Nagy Mari kelt életre. A szellem részese az Urat éltető dicskarnak, légies, törékeny teremtményként eltörpül a megannyi gonosz között. Színpadra vetetten, a légiesség érzékletes mozdulatait azonban nem könnyű eltalálnia. A díszlet szintjén is érvényesülő föld, Ádám földkupaca ad igazán értelmet jelenlétének, amelyet az emberpár távollétében, kalandozásaik alatt is védelmez. A színésznő karakteréhez legközelebb a komorna, Heléne szerepe áll a hetedik színben: vicces, kacérkodó, szókimondó, s ez sokkal inkább temperamentumához közeli, mint a Szellem megfoghatatlan, sokszor szöveg nélküli látszatjelenléte.

A vizuális elemek többnyire egyszerű színskálán mozognak: fekete, fehér és a már említett szürke. A jelenetekben a fekete-fehér dichotómiájához csakis komor, vagy magasztos, jelentőségteljes érzetek társulnak. Ez az alaphangulata az előadás első egy-másfél órájának. Az ettől eltérő, a maga természetellenességével ugyanakkor még erősebb hatást vált ki. A gigantikus koponya és csontok illő hátterei a középkori szín haláltáncának. Olekszandr Bilozub, díszlettervező ihletett víziója adja meg a mélyhátteret a rendező egyedi ecsetvonásaihoz. Az Úr dicsőítése legalább olyan hosszan tart, mint Ádám és Éva megkísértése és dilemmája. Itt még a színészek, a gonosz képviselői, saját testükkel, egyéb díszlet bevonása nélkül jelenítik meg az Éden két fáját – Lucifer talpalatnyi birtokát. A testiség reprezentációjaként látjuk Fehér Tibort. A színpadon meztelen felsőtesttel a kísértés buja szobraként a gyönyör utáni vágyat csepegteti Évába. Mozgással és táncos elemekkel sűrített jelenetek vezetnek az antikatarzishoz. Az elnyújtott, s hosszúságában szinte befogadhatatlan expozíciót a Paradicsomból való kiűzetés hirtelensége töri meg. A földi mennyország időtlen végtelenségéhez képes az anyagi lét és szenvedés lesújtó ereje kíméletlen. Ádám kicsiny földkupacot szorongat a határok nélküli Éden után, és esendősége, nyomorultsága óriási kontrasztot jelent a duzzatag pátoszhoz képest. A földkupac szinte alig látszik Ádám meglett, férfias termetéhez képest – csak a ruhájára, kezére, arcára kenődő iszap utal arra, hogy valóban ez a szánalmasan kis föld az övé, ennyi a birtoka. Ahol küzdenie, s bíznia kell.

Képek: Eöri Szabó Zsolt

Hirdetés

Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű