Az éjkirálynő poszátái

Mozart: A varázsfuvola – bemutató a Zeneakadémián
Balogh Tibor kritikája

Dalszínházi bemutatót tartottak a felújított Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. Az eredetileg a főtárgyvizsgák céljára fenntartott Kisterem immár zenekari árokkal, zsinórpadlással várja a kamaraopera-műhelyelőadásokat. Ezek sorában első a Marton Éva művészeti vezetése mellett, Almási-Tóth András által rendezett Mozart-premier.

A helyszűke szellemi energiákat szabadít fel. Kis térben, például nem fér el a pátosz, keresni kell helyette valami más, nem kevésbé vonzó érzelmi töltetet. Talán éppen a pátosz ellentétét. A varázsfuvola Mozart utolsó operája. Akár Shakespeare kései művei, szellemi elengedettséggel íródott és komponálódott, kitömve dramaturgiai következetlenségekkel; akkorákkal ráadásul, hogy azok közül, ha csak egyetlenegy előfordul a pályakezdő zeneszerző munkájában, a darab sohasem kerül színpadra. A logikai buktatók átívelésére hivatottak a csodák. (Tamino egy varázsfuvolát kap útravalóul, mely minden bajtól meg fogja védeni. Papagenónak semmi kedve ehhez, de kap ő is valamit: egy bűvös csengettyűt, ami szintén megóvja gazdáját a bajoktól. És ott a mindig célhoz vezető, három szárnyas gyermek.) A csoda – tudjuk, mert tanultuk – nem a dialektikus materializmus, de nem is a történelmi materializmus érvényre jutási terepe: nem az objektív szükségszerűség lámpása, hanem a képzeletben keletkező sarokigazság: politikai vagy erkölcstani üzenetek közvetítésére alkalmatlan, szertelen játék.

Almási-Tóth Mozart játékosságára tapintott rá, ezzel tartja távol a színpadtól a kenetteljes misztikát. A küldetésesség, az eleve elrendeltség helyett, az ember Rousseau-i értelemben vett természetéhez fordul. Adott a Sarastro nevű férfi, aki valaha meghódított, aztán elhagyott egy nőt, s mintegy ráadásképpen elrabolta a lányát is, abban bizakodva, hogy az a fogságban majd belészeret. A hiúságában megsértett nő elkomorult, s antidepresszánsként poszátákat szállíttat magának a madarász Papagenóval. Az Éj királynője a maga teremtette sötét mozdulatlanságtól, önmagától retteg, amíg Tamino, mintegy poszátaváltóként, a színre nem érkezik. Általa megcsillan a bosszú reménye, de itt e pezsdülés hiábavaló. A rendezőt az tartja féken, hogy még Schikaneder librettójában is, a szökevények durva elfogásáért kiszabott huszonöt virgácsütés a legbrutálisabb erőszakesemény – minden más, szimpla riogatás. A nemes és a rontó hajlam társbérletben lakja a tudatot, ezért a cselekedeteinkben – a társbérlet házirendje szerint – hol az egyik, hol a másik befolyása érvényesül. Következésképpen az igazságtétel nem a fináléra marad: az egyes jelenetekben megképződő részigazságok füzére az előadás. A magunk, nézők-hallgatók számára pedig hazaérkezve kerekedik ki az élmény tanulsága: a Tamino elé állított próbákkal, a slusszpánikba esett Sarastro leginkább önmagát akarja meggyőzni arról, hogy kiszemeltje szívére van nála érdemesebb férfi; az Éj királynője pedig jelképes tőrt ad a lánya kezébe, nem vérontót: azt akarja, hogy Pamina a bensőjében végezzen az apakomplexusával (öld meg magadban azt a férfit, aki az apád kellene, legyen). Így állhat helyre a természet rendje: egymásra talál, aki egymáshoz született: nincs csinnadratta, csak normál emberi diadal.

A helyszűke megtermékenyítő hatása a zenekari árokban is érvényesül. Harminckét hangszer fér el, ennyi zenésszel eleve el lehet kerülni az öblös fortissimókat, a dobhártyarepesztő sorsmuzsikát. Az Alpaslan Ertüngealp vezényelte Academia Hungarica Kamarazenekar könnyed, szinte operettien frivol. E hangzás pontos látványi megfelelőjét nyújtják a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei. Juronics Tamás koreográfiája szerint, megteremtik a teljes cselekményi környezetet: az emberi sokadalomtól a sötétségben hajladozó fákig – ők minden. A koreográfia azonban nem csak a tömegmozgatásban leleményes. Almási-Tóth nem várja el, hogy ária közben az énekes dalgimnasztikai gyakorlatot mutasson be, akrobatikus elemekkel igyekezve fokozni a vokális hatást. A karmozdulatokra, az egymás felé hajlásra, a szemkapcsolatokra alapozott a koreográfia. Légútbarát megoldás: az énekesek nincsenek a hangképzésben akadályozva, s megterhelő atlétamutatványok sem veszik el tőlük a szuszt.

Ínyenc testhumor, amiként ínyenceknek való Varró Dániel fordítása is. Az eleven nyelv szleng-kifejezéskincsét beemelő, ugyanakkor a magyar ajkú énekes artikulációs bázisát (hangképzőszervi sajátosságait) messzemenően figyelembe vevő verselés. Almási-Tóth és Varró egymásra találásának nyilvánvaló következménye, hogy a jelenetek, áriák megváltoztatott sorrendjével is operáló rendezésben felerősödik a több pajkossággal kecsegtető Papageno-vonal, az ellenpélda-blokk. Papageno szellemi transzmissziók nélküli vágya komplikációmentes csodák által teljesül. Egyszerűen forgó agyával, a madarász ember mondhatja: olyan vagyok lám, mint az árum: ők füttyre ismerkednek, én pánsíppal találtam párt. Aztán vannak még a Sarastrók és az Éj királynői, a Taminók és Paminák: ők bölcselő madarak, ezért nehezebben költenek. Ennyit most Rousseau-ról.

Prózaítésznek ne legyen mersze énekes-teljesítményekről értekezni. Az előadás egészéről szólva, laikusként azonban megkockáztatom: a Tamino útját terelgető három kajla fiú ebben a szerepben érne nemzetközileg elismert énekessé, ha addig tartanák velük műsoron A varázsfuvolát, amíg közönségigény van rá.

(bt)
Fotók: Fejér Gábor