Maradjunk kapcsolatban!

Színi krónika

Az átváltozás – Kafka az Örkényben

ABSZURDITÁS A KÖBÖN

 

Groteszk. Abszurd. Irónia. Mindhárom fogalom jellemzi Franz Kafka elbeszéléseit és novelláit. A kilátástalanságot, az önmagunkban és a világban való bizonytalanságot, a folyamatos útkeresést az összes művészeti ág közül leginkább a színház, a színpad tudja bemutatni, közvetíteni és (talán) megértetni a közönséggel, a nagyvilággal.

Ennek ellenére magyar színpadon, magyar rendezésben ritkán látunk Kafka művet. Míg az Örkény-féle abszurd és irónia sokkal több humort rejt magában – feloldva ezzel a cselekmény felszíne alatt meghúzódó keserűséget és szorongást, miáltal sírva nevetünk az egyes történeteken –, addig a Kafka figuráival történő események már a felszínen is annyira meghökkentőek, nem mindennapiak, abszurdak, hogy torkunkon akad a nevetés. Pláne akkor, ha tovább boncolgatjuk a ˝miért?” kérdését, és tovább kutatjuk a történetek mélyét.

A József és testvérei után Gáspár Ildikó újabb nagy fába vágta éles fejszéjét, és – az erre a produkcióra Kafka több művét is egybegyúró és a színpadra adaptáló dramaturg páros, Ari Nagy Barbara és Gábor Sára e. h. segítségével – megrendezte Az átváltozást az Örkény Színház színpadán. Az Örkény társulatának szinte teljes létszámban való felsorakoztatásával, parádés díszlettel, ám olykor-olykor elsikkadt, vagy háttérbe szoruló tartalommal. Bár lehet, ez csak a főpróba miatt volt így.

 

Az átváltozás című előadás főgyökérzetét az azonos című, 1915-ben írt mű alkotja. Ehhez kapcsolódik a burjánzó mellékgyökérzet: a többi megidézett és színpadra álmodott írás, mint például Blumfeld, az öregedő agglegény, Az ítélet vagy A fegyencgyarmaton. Ám Kafka híres, Amerika című regényének egyik fejezetével is találkozunk a nyitányban, miközben a darab folyamán felcsendül egy-egy részlet – Polgár Csaba tolmácsolásában – a szerző apjának írt, neki soha el nem küldött leveléből.

Polgár Csaba az előadás főpróbáján remekelt. Ahogyan a színészgárda más tagjai, ő is többféle szerepben mutatkozott meg attól függően, hogy a nagy ˝Kafka-fa˝ szerteágazó gyökérzetének melyik részén volt éppen. Noha látszólag a bogárrá változott utazóügynök, Gregor Samsa, az oklahomai színházba felvételt kérő Karl, valamint a perbe fogott K. úr társadalmi, anyagi és egyéb szempontból teljesen különböző és egyedi férfi karakterek, Polgár alakítása – és a rendezés – bebizonyítja, hogy ezek és a többi férfi főszereplő élethelyzete és személyisége ugyanolyan. Ugyanolyan, vagyis idegen, emberi kapcsolatokat kerülő ám egyszersmind görcsösen kereső, kétségbeesett, szorongó. Polgár szinte jelenetről jelenetre lényegül át anélkül, hogy a Marina Sremac által létrehozott, álomszerű jelmezét vagy a burleszk és a pantomim keverékére emlékeztető erős sminkjét megváltoztatná. Ez a fajta, többféle stílust megidéző játékmód jellemzi a három karakter bőrében megmutatkozó Znamenák Istvánt illetve Csuja Imrét is. Brilliáns ötlet volt a Samsa kórus létrehozása is, amelyben a folyton izgő-mozgó, nyugtalan, néha a végszavakat visszhangzó Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Patkós Márton és Novkov Máté mintha a (z ˝elsőszámú) főhős emberi és átváltozása után ˝bogaras˝ fejében lévő hangok kihangosításai lennének. Lehet, hogy mégsincs soha egyedül az ember…?

Kiegyensúlyozottan, mindenfajta túlzás nélkül hozta az elgyötört, beteges, magával semmit nem vagy alig valamit kezdő Anya szerepét Kerekes Éva, igazán vérbő, szenvedélyes, tenyerestalpas cselédlányt, a színház előtt álló nőt és menyasszonyt alakított Takács Nóra Diána. És amilyen pattogó, soha meg nem álló, folyamatos mozgásukban, mozgékonyságukban már-már idegesítő volt a Patkós Márton – Dóra Béla páros Blumfeld agglegény mellett, annyira kegyetlenül maradt mindvégig nyugodt a színpadon Kovács Zsolt, a mosolygó gyilkos, az elnyomó Apaként és a hideg tekintetű, zsarnoki Tisztként való megjelenésével.

Ezek a szerepösszevonások nem véletlenek: a személyiség mélyén minden embertípus életkortól, társadalmi osztálytól, élethelyzettől vagy anyagi helyzettől függetlenül ugyanolyan: bizonytalan, szomorú és végtelenül magányos. Legalábbis Kafka szerint. Gáspár Ildikó pedig nem akart többet, mint megmutatni a Prágában született, egyébként hivatalnokként dolgozó író ˝életfilozófiáját˝ a közönségnek.

A folyamatosan forgó, megvilágításában és fényhasználatában a hatvanas-hetvenes évek filmtekercseit idéző henger nemcsak kitöltötte a polgári szobára emlékeztető teret, hanem az Izsák Lili által tervezett díszletben megjelenő élő, és kivetített, fehérre festett arcú színészek még groteszkebbé tették az előadásban megjelenteket. A ˝kafkásiasításhoz˝ hozzátett Kákonyi Árpád és Matkó Tamás olykor a némafilmek betétdalaihoz hasonlító, máskor kísérteties és expresszív zenei világa. Ebben az előadásban kifejezetten jól jött az egyre inkább Gáspár Ildikó dramaturgiai és rendező tevékenységét, valamint az Örkény Színházat is jellemző szövegkezelési stílus és az Örkény színészeire is vonatkozó előadásmód – vagyis saját maguk, saját szerepük folyamatos narrációja.

Ám a rendezőben/a rendezésben annyira megvolt a szándék a szürreális, álomszerű, mégis elképzelhetetlen világ és hangulat bemutatására, hogy olykor már túlzásba is esett. Túlzás volt Csákányi Eszter – mint kikiáltó, Alfréd és bejárónő – játéka és párbeszéde önmagát ábrázoló bábjával, amely báb a későbbiekben hátizsákként is szolgál, és amely bábbal az egyébként (szó szerint) parádésan játszó, nemrég szerződtetett színésznő az előadás végén táncot is lejt. Túlzás a tiszt beszéde alatt a falon körbe vetített szomorú, elmélázó, gondterhelt férfi arcok látványa – az abban a jelentben a színpadon lévő ifjú színészek arca. Túlzás az erőteljesen használt, sejtelmességet sugárzó fénytöredékek alkalmazása, és a fehér paróka a három albérlőn. Túlzás, mert (számomra!) nem hordozott több jelentést, mint hogy ez abszurd. Nagyon abszurd. Abszurd, mert abszurd. A sok-sok, álomszerűséget, képtelenséget kifejező, megdöbbentő és figyelemfelkeltő színpadi jel, kellék és szimbólum sokszor önmagát, önmaga hatását oltja ki. Pedig a kevesebb néha több, tartja a mondás. De lehet, hogy ezt is a főpróba számlájára kellene írni…

Ám mindeme túlzások ellenére egy Franz Kafka irodalmi hírnevéhez méltó, atmoszférájában és színészi játékában nagyon erős előadás született meg január közepére az Örkény Színházban. Noha a végső, Samsa megdöglesztése (hiszen bogár lett!) utáni családi banzáj jelenete a maga elképesztően életszerűtlen voltában nem tud feloldó gesztusként hatni a mesterségesen teremtett abszurditásban, a fellélegzés helyett a bent rekedt hangunkkal és döbbenetünkkel kell kezdenünk valamit. Gondolkodjunk el saját életünk, saját lelkünk és személyiségünk iróniával teli, abszurd létén, a magunk vagy a külvilág alkotta magányunkon! És ha megtaláltuk magunkban a felold(oz)ás kulcsát, na, akkor fellélegezhetünk. Ha nem is a színház nézőterén, de az életünk színpadán bizonyosan.

Fotó: Horváth Judit

Írta: Németh Fruzsina Lilla

Hirdetés

Színi krónika

„A színház nem gondolati kérdés”

Becsey-Imreh Noémi riportja

 

Macska és színpad, inspiráció és igazság, rendezői hitvallás. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban bemutatott legújabb, koncertszínház névvel ellátott új műfajt teremtő, zenés-vizuálos előadása, az Alice (Alice and friends) kapcsán Bocsárdi Lászlóval, a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiváljának díszmeghívott rendezőjével beszélgettünk. (tovább…)

Tovább olvasom

Színi krónika

A frusztrációt mozgással kell levezetni

Tölli Szofia írása

Kamaszkor, bolyongás, kérdések, gyerekek, fiatalok. Futás, küzdelem. Tornaóra még nem volt ilyen izgalmas. Az Újvidéki Művészeti Akadémia harmadéves osztálya meglepően közvetlen, a regényhez hasonuló hangvételben vitte színre Lénárd Róbert rendezésében a Zabhegyezőt tornatermi, tornaórai miliőben. (tovább…)

Tovább olvasom

Színi krónika

MEGPRÓBÁLHATOM VAGY NEM?

Németh Fruzsina Lilla írása

Itt egy üvegajtó. Ott egy párbajtőr. Jobb oldalon egy paraván darabja, majd arrébb pedig egy árva asztalka. Egy színház romjait látjuk. És e romok között, azaz Galkó Janka által tervezett látványvilágban egykori alkotók, színházi szakemberek bóklásznak céltalanul, reménytelenül, az élet utolsó szalmaszálaiba kapaszkodva. Mindhiába…? Egressy G. Tamás saját, általa írt drámáját állította a Bethlen Téri Színház színpadára a Spirita Társulattal. (tovább…)

Tovább olvasom

Színi krónika

SZENTIVÁNÉJI FESZTIVÁL

Németh Fruzsina Lilla írása

A Szentivánéji álom Shakespeare egyik leggyakrabban játszott és sokféle módon feldolgozott vígjátéka. A tündéri és az emberi világ megjelenítéséről, azok ütköztetéséről, a káprázat és a valóság játékáról, az álom és ébrenlét egyensúlyáról és a szenvedélyes szerelemről szóló mese sok rendezőt megihletett már a magyar és a világi színháztörténetben egyaránt. S mint mese, egyszerre bájos és elbűvölő, ugyanakkor komoly. Olykor halálosan komoly.

(tovább…)

Tovább olvasom

Színi krónika

TERMÉKMEGJELENÍTÉS

large_Linke Dorottya 1..jpg

 

by Spirita Társulat

Fehér, szürke fekete. Szabályos, geometrikus formák, kockaalakok. Mintha egy számítógép vagy egy iPhone felszínét vizsgálnánk meg közelebbről a Bethlen Téri Színház színpadán. Rideg és kietlen. Ahogyan önmagában bármilyen elektronikus eszköz is ilyen. Csakhogy a Galkó Janka által létrehozott és megálmodott teret nem mi, hanem a benne mozgó, beszélő és cselekvő szereplők működtetik. Ők, vagyis a Spirita Társulat színészei pörgetik a színházi iPhone felületét… így tárul szemünk elé kb. 100 percben a számítástechnika egyik úttörőjének, Steve Jobs életének (talán) legfontosabb három éve, 1984, 1986 és 1998, és azok (számítástechnikailag jelentős) eseményei.

Egressy G. Tamás iJobs című rendezésében, valamint az általa írt szövegkönyvben nemcsak a teljesen más szinteken mozgó és gondolkodó zseni, hanem az emberi mivoltáról, emberi érzéseiről elfeledkezni látszó (vagy vágyó) férfi, a környezete számára elviselhetetlen munkamániás figurája is megjelenik.

Az előadás alapvetően hű eredeti forrásához, a Danny Boyle-féle, 2016. januárjában bemutatott Steve Jobs című filmhez, illetve Aaron Sorkin forgatókönyvéhez. Ugyanakkor egy-két pontban nagyon is eltér, így a színpadi adaptáció sajátos és egyedi ízt és stílust kapott: a fehér linóleummal lefedett színpad közepén a(z egyébként a ˝számítástechnikai ördögről”szóló) színdarab kezdetén alkalmazott technikai megoldás (videó) keretében látjuk meg azt a bizonyos garázst, ahol minden elkezdődött… Később tájékoztató jellegű feliratok jelennek meg, amelyek az előadás során korszakelválasztóként is funkcionálnak. Ezeket a feliratokat minden sorból nagyon jól el lehet olvasni, bár látványelemként talán a nézőtér legfelső sorában hat a legerősebben – amikor esélyünk lesz rálátnunk az eseményekre. A színpadon történteket magunkénak is érezhetjük, hiszen ebben élünk. Ezek az emberek köztünk járnak, ezek a szituációk nem ismeretlenek előttünk. Ezért is szólhat ki egy-egy szereplő a darab második felében a közönség sorai közül a reflektorfényben álló, magabiztos(nak tűnő) Steve Jobshoz.

 

700_Linke Dorottya.jpg

A jelenetek hidegségét, ridegségét a színpadképen túl talán a karakterek (nem a színészek!) modorossága, az őszinte pillanatok és az őszinte emberi megnyilvánulások hiánya vagy kis száma okozza. Egressy G. Tamás szigorú, szinte már kegyetlenül érzéketlen játékstílusban prezentált Steve Jobsának világában és környezetében mindenki fél, elégedetlen vagy dühös. Ebben a világban gyengéd(ebb) érzelmeknek nincs helyük. Legalábbis nincs sok. Nem lehet érzelmes a Steve titkárnőjét, az általa ˝munkahelyi feleségeként” nevezett Joanna Hoffmannt alakító Fodor Boglárka, hiszen a bemutatók, a sajtótájékoztatók megrendezéséhez, és egyáltalán, Jobs személyiségéhez, annak elviseléséhez túlélésre, nem érzékenységre van szükség. Az ifjú segéd, Andy Hertzfeld megformálója, Kocsis Fülöp Soma is hamar megtanulja, hogy ha nem hűti le kissé fiatalos szenvedélyét és igazságérzetét, megeszik a nagyhalak. Fejér Máténak, azaz Joel Pforzheimernek, a tenyérbemászó, olykor túlzottan is ficsúr újságírónak meg pláne nincsen szüksége semmiféle érzelmességre, hiszen akkor hogyan tudná megszerezni a jó kis pletykákat, bulvár sztorikat a New York Times-nak?! És a kezdetekkor kialakult baráti és jó szakmai kapcsolatot a Steve Wozniak bőrébe bújt Bárány Gergelynek muszáj magában leépítenie, akár teljesen ki is törölnie, ha nem akar teljesen megsemmisülni a piacon, és nem akarja, hogy elveszítse a munkáját – Jobs zsenialitása miatt.

 

700_Balogh Roland.jpg

 

Egyesek azért tepernek, hogy az Apple cégnél megtarthassák pozíciójukat, mások azért gázolnák át a többi emberen, hogy feljebb kerülhessenek. Gulyás Ádám, alias John Sculley, egykori cégvezető és Jobs hideg és számító, bájmosollyal teletűzdelt kapcsolata is ilyen az előadás első harmadában, az utolsóban pedig fordul a kocka, és a kegyetlen, a cégért és a cégben való huzavonából Steve kerül  ki győztesen. Az egyetlen, fájdalmát, kétségbeesését és megtörtségét a kezdetekben megmutató szereplő nem más, mint Steve egykori szerelmese, állítólagos lányának édesanyja, Chrisann Brennan, akit Vincze Erika játszik meggyőzően, egy kicsit sem eltúlozva vagy ripacskodva. És aki a darab végére alkoholba fojtja minden érzelmét. Lényeges különbség, hogy míg a filmben megjelenik Jobs (kezdetben általa nem elfogadott) lánya, addig a Spirita előadásában csak beszélnek róla. Nincs jelen a színpadon, csakis Chrisann és Jobs közt lezajló párbeszédekből, az eljátszott telefonbeszélgetésekből tudunk meg bármit is a kislányról, ezzel erősítve Steve kérlelhetetlennek és lelketlennek tűnő jellemét. Olykor-olykor ugyan egy mondat erejéig megtörni látszik, és előtörnek belőle apai, és egyáltalán, emberi érzelmek. De csakis egyetlen mondat, egyetlen gesztus erejéig.

 

700_L.D._0.jpg

 

Tizennégy év leforgásának leszünk tanúi az iJobs folyamán. Tizennégy év, amely megjelenik a feliratokban, megjelenik a jelmezváltásokban (elképesztő gyorsöltözés mehetett végbe a kulisszák mögött!), a frizurákban és a kellékek váltogatásában. Ám az íróasztal, a két kis fehér, illetve fekete asztal, a magazinkötegek, a telefon – vagyis a díszlet, az alapvető fények, illetve a középre kihelyezett, letakart gép, A Gép nem változik. A szereplők személyisége pedig egyre torzul: a lelkes fanatikusból hideg és számító üzletember; az elesettből kolduló alkoholista; a tanulni vágyó ifjoncból sértődött és megsebzett szakember; az egykori barátból bosszantó konkurencia; a főnökből bosszúért kiáltó kisemmizett lesz. Az karakterek félkész vagy kész (technikai) produktumokká váltak. Főleg az önmagát már karrierje legelején is eladható árunak tekintő Steve Jobs. Mert az előadás –valójában– termékmegjelenítést tartalmaz.


Képek: Balogh Roland és Linke Dorottya

 

 

Tovább olvasom

Színi krónika

ÖSSZEÁLL A KÉP

Az irodalom, a képzőművészet és a színház idén is megfogta egymás kezét a Magyar Nemzeti Galériában, és így létrejöhetett a 2017. évi Textúra. Idén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszékének BA II. hallgatói – többek között – Réti István, Pór Bertalan, Bihari Sándor és Johann Millitz festményét választották a kb. 10 perces színházi jelenetek alapjának és ihletőjének.

 

képzőműv_egy-2.jpg

 

Az irodalmi ˝rész” képviselői, azaz a festmények inspirálására megírt kis etűdök írói között olyan kortárs szerzők nevével találkozhatunk mint Lackfi János, Szabó Borbála, Vámos Miklós, Bencsik Orsolya vagy Kemény István. Volt, aki a festményben ábrázolt pillanat előtörténetét (Szvoren Edina: Slágfertig, szőke, karakán) írja meg, míg más író a festményben ábrázolt esemény utóéletét fogalmazza meg (Szaniszló Judit: Egy lány a bál után).

A BA-s látványtervezők (Zeke Edit, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezetőjének vezetésével) Bagossy Lászlón és Kovács D. Dánielen kívül a Színház-és Filmművészeti Egyetem másodéves színházrendezőivel, valamint független és/vagy a kőszínházak színpadáról ismert színművészekkel dolgoztak együtt az elmúlt pár hónapban azért, hogy a nézők számára létrehozzák ezt a kis ˝körutat”– amelyhez térkép is jár, természetesen. Míg Bagossy, a Textúrán részt vevő rendező hallgatók osztályfőnöke zenés jelenetbe ágyazza Benczúr Gyula Olvasó nő az erdőben című festményét (előadók: Szávai Viktória, Ódor Kristóf, jelmez: Kopp Krisztina és Sántha Emese), addig Kovács D. egy új keretet felhasználva – szó szerint – egy új ˝festményt” hozott létre Rainer Micsinyei Nóra színésznővel és Hodován Mária ifjú jelmeztervezővel.
 

Csernai Mihály a jelenet végén belehelyezi Péter Katát a Hajnali szabad permetezés címet viselő, Barta Imre nevéhez fűződő műbe (jelmez: Mestyán Lili, Varga Boglárka). Ezzel ellentétben Dyssou Bona J. Millitz XVIII. századi ábrázolását inkább elénk tárta, a mi ˝3D-s világunkba” vetítette ki Szalonkay Tünde és Terhes Sándor színész, valamint Kárpáti Panna jelmeztervező segítségével.

 

képzőműv_egy-1.jpg

 

Elmesélhetném még, miként s hogyan vonta be a Textúra 2017 főpróbáján a nézőket a XIX. századi magyar politikai eseményeibe Csőre Gábor, vagy hogy hogyan teszi meg sétáját a víztoronynál a Walters Lili rendezésében megelevenedett beteg járókeretes, , akit Kovács Krisztián alakít, Jakab Rebeka által tervezett jelmezben. Elmesélhetném. De nem teszem. Mert ezt az állomásról állomásra kirajzolódó összművészeti képregény, a Textúra akkor lesz a miénk, ha mi magunk fogjuk a kezünkbe. Ha mi magunk olvassuk, tapintjuk, szagoljuk, látjuk, érezzük. Ha ott vagyunk.


Nosza, irány a Magyar Nemzeti Galéria, vegyük kezünkbe a térképet, kövessük a megfelelő piktogrammot és kalandra fel!

Premier: szeptember 26. kedd 19.00

További előadások:
október 3. kedd 19.00
október 17. kedd 19.00
október 24. kedd 19.00
november 7. kedd 19.00
november 14. kedd 19.00
Magyar Nemzeti Galéria

 

 

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: