Az átváltozás – Kafka az Örkényben

ABSZURDITÁS A KÖBÖN

 

Groteszk. Abszurd. Irónia. Mindhárom fogalom jellemzi Franz Kafka elbeszéléseit és novelláit. A kilátástalanságot, az önmagunkban és a világban való bizonytalanságot, a folyamatos útkeresést az összes művészeti ág közül leginkább a színház, a színpad tudja bemutatni, közvetíteni és (talán) megértetni a közönséggel, a nagyvilággal.

Ennek ellenére magyar színpadon, magyar rendezésben ritkán látunk Kafka művet. Míg az Örkény-féle abszurd és irónia sokkal több humort rejt magában – feloldva ezzel a cselekmény felszíne alatt meghúzódó keserűséget és szorongást, miáltal sírva nevetünk az egyes történeteken –, addig a Kafka figuráival történő események már a felszínen is annyira meghökkentőek, nem mindennapiak, abszurdak, hogy torkunkon akad a nevetés. Pláne akkor, ha tovább boncolgatjuk a ˝miért?” kérdését, és tovább kutatjuk a történetek mélyét.

A József és testvérei után Gáspár Ildikó újabb nagy fába vágta éles fejszéjét, és – az erre a produkcióra Kafka több művét is egybegyúró és a színpadra adaptáló dramaturg páros, Ari Nagy Barbara és Gábor Sára e. h. segítségével – megrendezte Az átváltozást az Örkény Színház színpadán. Az Örkény társulatának szinte teljes létszámban való felsorakoztatásával, parádés díszlettel, ám olykor-olykor elsikkadt, vagy háttérbe szoruló tartalommal. Bár lehet, ez csak a főpróba miatt volt így.

 

Az átváltozás című előadás főgyökérzetét az azonos című, 1915-ben írt mű alkotja. Ehhez kapcsolódik a burjánzó mellékgyökérzet: a többi megidézett és színpadra álmodott írás, mint például Blumfeld, az öregedő agglegény, Az ítélet vagy A fegyencgyarmaton. Ám Kafka híres, Amerika című regényének egyik fejezetével is találkozunk a nyitányban, miközben a darab folyamán felcsendül egy-egy részlet – Polgár Csaba tolmácsolásában – a szerző apjának írt, neki soha el nem küldött leveléből.

Polgár Csaba az előadás főpróbáján remekelt. Ahogyan a színészgárda más tagjai, ő is többféle szerepben mutatkozott meg attól függően, hogy a nagy ˝Kafka-fa˝ szerteágazó gyökérzetének melyik részén volt éppen. Noha látszólag a bogárrá változott utazóügynök, Gregor Samsa, az oklahomai színházba felvételt kérő Karl, valamint a perbe fogott K. úr társadalmi, anyagi és egyéb szempontból teljesen különböző és egyedi férfi karakterek, Polgár alakítása – és a rendezés – bebizonyítja, hogy ezek és a többi férfi főszereplő élethelyzete és személyisége ugyanolyan. Ugyanolyan, vagyis idegen, emberi kapcsolatokat kerülő ám egyszersmind görcsösen kereső, kétségbeesett, szorongó. Polgár szinte jelenetről jelenetre lényegül át anélkül, hogy a Marina Sremac által létrehozott, álomszerű jelmezét vagy a burleszk és a pantomim keverékére emlékeztető erős sminkjét megváltoztatná. Ez a fajta, többféle stílust megidéző játékmód jellemzi a három karakter bőrében megmutatkozó Znamenák Istvánt illetve Csuja Imrét is. Brilliáns ötlet volt a Samsa kórus létrehozása is, amelyben a folyton izgő-mozgó, nyugtalan, néha a végszavakat visszhangzó Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Patkós Márton és Novkov Máté mintha a (z ˝elsőszámú) főhős emberi és átváltozása után ˝bogaras˝ fejében lévő hangok kihangosításai lennének. Lehet, hogy mégsincs soha egyedül az ember…?

Kiegyensúlyozottan, mindenfajta túlzás nélkül hozta az elgyötört, beteges, magával semmit nem vagy alig valamit kezdő Anya szerepét Kerekes Éva, igazán vérbő, szenvedélyes, tenyerestalpas cselédlányt, a színház előtt álló nőt és menyasszonyt alakított Takács Nóra Diána. És amilyen pattogó, soha meg nem álló, folyamatos mozgásukban, mozgékonyságukban már-már idegesítő volt a Patkós Márton – Dóra Béla páros Blumfeld agglegény mellett, annyira kegyetlenül maradt mindvégig nyugodt a színpadon Kovács Zsolt, a mosolygó gyilkos, az elnyomó Apaként és a hideg tekintetű, zsarnoki Tisztként való megjelenésével.

Ezek a szerepösszevonások nem véletlenek: a személyiség mélyén minden embertípus életkortól, társadalmi osztálytól, élethelyzettől vagy anyagi helyzettől függetlenül ugyanolyan: bizonytalan, szomorú és végtelenül magányos. Legalábbis Kafka szerint. Gáspár Ildikó pedig nem akart többet, mint megmutatni a Prágában született, egyébként hivatalnokként dolgozó író ˝életfilozófiáját˝ a közönségnek.

A folyamatosan forgó, megvilágításában és fényhasználatában a hatvanas-hetvenes évek filmtekercseit idéző henger nemcsak kitöltötte a polgári szobára emlékeztető teret, hanem az Izsák Lili által tervezett díszletben megjelenő élő, és kivetített, fehérre festett arcú színészek még groteszkebbé tették az előadásban megjelenteket. A ˝kafkásiasításhoz˝ hozzátett Kákonyi Árpád és Matkó Tamás olykor a némafilmek betétdalaihoz hasonlító, máskor kísérteties és expresszív zenei világa. Ebben az előadásban kifejezetten jól jött az egyre inkább Gáspár Ildikó dramaturgiai és rendező tevékenységét, valamint az Örkény Színházat is jellemző szövegkezelési stílus és az Örkény színészeire is vonatkozó előadásmód – vagyis saját maguk, saját szerepük folyamatos narrációja.

Ám a rendezőben/a rendezésben annyira megvolt a szándék a szürreális, álomszerű, mégis elképzelhetetlen világ és hangulat bemutatására, hogy olykor már túlzásba is esett. Túlzás volt Csákányi Eszter – mint kikiáltó, Alfréd és bejárónő – játéka és párbeszéde önmagát ábrázoló bábjával, amely báb a későbbiekben hátizsákként is szolgál, és amely bábbal az egyébként (szó szerint) parádésan játszó, nemrég szerződtetett színésznő az előadás végén táncot is lejt. Túlzás a tiszt beszéde alatt a falon körbe vetített szomorú, elmélázó, gondterhelt férfi arcok látványa – az abban a jelentben a színpadon lévő ifjú színészek arca. Túlzás az erőteljesen használt, sejtelmességet sugárzó fénytöredékek alkalmazása, és a fehér paróka a három albérlőn. Túlzás, mert (számomra!) nem hordozott több jelentést, mint hogy ez abszurd. Nagyon abszurd. Abszurd, mert abszurd. A sok-sok, álomszerűséget, képtelenséget kifejező, megdöbbentő és figyelemfelkeltő színpadi jel, kellék és szimbólum sokszor önmagát, önmaga hatását oltja ki. Pedig a kevesebb néha több, tartja a mondás. De lehet, hogy ezt is a főpróba számlájára kellene írni…

Ám mindeme túlzások ellenére egy Franz Kafka irodalmi hírnevéhez méltó, atmoszférájában és színészi játékában nagyon erős előadás született meg január közepére az Örkény Színházban. Noha a végső, Samsa megdöglesztése (hiszen bogár lett!) utáni családi banzáj jelenete a maga elképesztően életszerűtlen voltában nem tud feloldó gesztusként hatni a mesterségesen teremtett abszurditásban, a fellélegzés helyett a bent rekedt hangunkkal és döbbenetünkkel kell kezdenünk valamit. Gondolkodjunk el saját életünk, saját lelkünk és személyiségünk iróniával teli, abszurd létén, a magunk vagy a külvilág alkotta magányunkon! És ha megtaláltuk magunkban a felold(oz)ás kulcsát, na, akkor fellélegezhetünk. Ha nem is a színház nézőterén, de az életünk színpadán bizonyosan.

Fotó: Horváth Judit

Írta: Németh Fruzsina Lilla