ANTIGONÉ016

AVAGY EGY ÚJABB, NYILVÁNOSSÁGRA KERÜLT AKTA A HATALOMRÓL

Fekete. Fehér. Láncok mindenhol: a lábon, a fülön, az öltöny hátulján. Láncon lóg az óra a mellényzsebből is. A háttérben lobogó tűz, amelyet még egy tomboló vihar sem tud eloltani. Aranyos takaróval letakart, kissé ütött-kopott fotel. Sötétség és bizonytalanság. Csak egy valami biztos: Kreón az úr.

Mit jelent pontosan a ˝hatalom” kifejezés? Miféle jelentéstartalommal bír: negatívval vagy pozitívval? Ki rendelkezhet hatalommal? Milyen módon és/vagy eszközökkel lehet gyakorolni azt? Sok drámaírót izgattak az előbb megfogalmazott kérdések, és próbálta a helyes válaszokat megtalálni egy-egy művében. Nem csoda, hiszen a hatalom gyakorlata és a színházban, a színpadon megjelenő (rendezői?, karakter vagy darab általi?, az ott uralkodó körülmények vagy a díszletek által gyakorolt?) uralom között lévő kapcsolatot, párhuzamot már az ókori görög drámaírók  – például Szophoklész – is éppúgy felismerték, akárcsak a kortárs szerzők – például Nádas Péter. A kérdés(ek) tehát nem új(ak). A szerzők, és – az ő gondolataikat, véleményüket teljesen vagy csak részlegesen felhasználva – a rendezők válaszai korszakról korszakra változnak. Ahogy a hatalom fogalmával kapcsolatos értelmezések is.

Diktatórikus hatalom. Despotizmus. Morális hatalom és a szív ereje. Erkölcsi fölény. Rendező uralta színpad. Karakter és színész erőviszonya. A színház – állítólag – demokratikus intézménye. Különböző típusok, ám a hatalomgyakorlás és az uralom jelenléte közös. Hogyan értelmezzük mi, a XXI. század gyermekei a mai világunkban fellépő erőviszonyokat? Miképpen tudja a mai (magyar) színház kifejezni egy fiatal rendező tolmácsolásában mindazt, amit nemcsak ő, hanem akár egy egész nemzedék gondolhat és érezhet a világban történő eseményekről? Elbírja-e a színpad, képes-e fenntartani és átadni a nézők számára a súlyos szavakat, mondatokat, véleményeket és bírálatokat?

Képes. Tudom és láttam, hogy képes. Ám állításom bizonyításához, valamint a módszer bemutatásához segítségül hívom a szophoklészi drámán alapuló, Egressy G. Tamás rendezte Antigoné 016 című előadást, amelyet a Spirita Társulat mutatott be a Bethlen Téri Színházban.

4l3b07861014_masolata.jpg

Kép: Bánhalmi Árpád

A színpadon sötétség és szinte üresség. Négy alak sziluettje rajzolódik ki lassan, a háttérben kivetített kép: lobogó tűz, amelyet vihar és szél együtt próbál eloltani és megszüntetni – mindhiába. Később kivilágosodik, és megjelenik előttünk a négy különböző karakterű és személyiségű Krónikás, akik a maguk módján elmesélik nekünk az elkövetkező másfél órában az egyfelvonásos tragédiát. Négy krónikás, akik tudatosan vagy öntudatlanul uralják a történteket, hiszen ők jegyzik le az eseményeket: a Hadi Krónikás (Dömötör Édua), a Költő Krónikás (Bárány Gergely), a Stand-up Krónikás (Nádas Gábor Dávid) és a Vallási Krónikás (Bittner Dániel). Vagyis négy alapvető tulajdonság és/vagy jelenség, amelyek irányít(hat)ják, befolyásol(hat)ják mindennapjainkat: a (belső lelki) Harc, a Költészet, a Humor és a Hit/Vallási szokások. Már a darab első öt percében felbukkannak a Hatalom képviselői. Pedig még színre sem lépett az előadás „hivatásos” zsarnoka és hatalomgyakorlója.

Ekkor a kulisszák mögül bevonul a tömeg, azaz a szereplőgárda a színpadra, élükön a nagy testvérháború győztese, a fehér öltönybe bugyolált Kreón (Egressy G. Tamás). Fellép a színpad közepére állított pulpitusra, és önnön hatalmát köszöntő beszédében üdvözli a most már „jobban teljesítő” (?) Théba népét. Nyilvánosság. Egy újabb, az uralkodás reprezentálásához szükséges eszköz. Ma, a média világában és az információáradatban azt gondoljuk, hogy azok a gondolatok, cselekedetek, mondatok, arckifejezések, amelyek mindenki előtt történnek, amelyeket tulajdonosaik a világ tudtára adnak, az mindig és minden esetben vállalható, elfogadható és mindenek előtt hiteles információ. Ezt a sokszor téves, a néptől eredő bizalmat használta fel nem egy, a történelem során megismert király, diktátor, kormányzó és használja ma is néhány miniszterelnök és/vagy államfő. A nyilvánosság elé kerülő tartalom hatalmát már Szophoklész is érezte és megírta, Egressy pedig megértette, aktualizálta, és megmutatta a közönségnek. A (hallgató és csak figyelő) népnek.

Kreón az úr Théba városa felett, a háborúnak vége, a rendelet világos: a lázadó, a városra, saját hazájára támadó testvért, Polüneikészt tilos eltemettetni. Ott kell hagyni a csatatéren a keselyűk martalékául. Hiszen “Az állam feje, ha nem követi, amit a lelkiismerete diktál, és félelemből hallgat, amikor szólni kell, nem több alávaló féregnél!”  Kemény, durva, ám mégis kifejező szavak. Szavak. Na, tessék, egy újabb hatalmi státuszt szimbolizáló erő! A szavak ereje. Ha azt állítom magamról, hogy én az állam feje vagyok, és ezt ki is jelentem, akkor a szavak valósággá válnak. Szómágia. A rendező Antigoné és a saját maga által megformált király (A rendező uralja a karaktert? Vagy fordítva?) tragédiáján keresztül rávilágít egy fontos ténymegállapításra: Nem az vagy igazán, akinek téged mondanak, hanem az vagy, amit Te hiszel magadról.

csendes_krisztina_0.jpg

Kép: Csendes Krisztina

Világítás. Fények. A darab során a színpad szinte folyamatosan fényárban úszik. Még akkor is fényt kér a zsarnok, amikor a színpad elejére leülve megpróbál saját lelkének, lelkiismeretének a mélyére látni, és aszerint cselekedni. Azért, hogy ne váljon (még nagyobb) féreggé. A fény ápol, eltakar és kiemel. A reflektor (fehér) fénye, a remény (zöld), a lázadás (piros) és a hűség (kék) színe. Ez utóbbi három, a narancssárga és a sárga mellett, a szereplők hajából is visszaköszön ránk. Mert hiába az egyenfekete ruha, kiegészítve a béklyózottságot szimbolizáló, az egyes ruhadarabokon elrejtett láncokkal és az egyhangú öltözetet feldobó paszomántokkal. És hiába Kreón fehér öltönye és nadrágja, a tiszta és nyers erő, feddhetetlensége jelképe. Mindannyiunkban ott rejlik a „másság”. Az az aprócska részlet személyiségünkben, amelytől egyéniségekké válunk, és amellyel önmagunk leszünk. Lehet, hogy csak a barkón tűnik fel egy kis zöld, vagy a hajfonatban csillan meg a narancssárga. De ott van, és jelzi, hogy minden ember más, és az egységesítés, a „szabványosítás” lehetetlen. Sok zsarnoki hajlammal rendelkező vezető próbálkozott különböző eszközök segítségével létrehozni a saját ízlése szerinti szabványt a történelem folyamán és próbálkozik mind a mai napig. Mindegyik kísérlet kudarccal zárult. És azzal fog zárulni mindig. Kreón sem jár sikerrel, ő is megbukik. Önmaga, önnön lelkiismerete és a nép előtt.

jung_istvan.jpg

Kép: Jung István

A mű és az előadás fő konfliktusa az uralkodó és Antigoné (Fekete Patrícia) között rejlik. Antigoné jelenléte, szavai, kifakadásai és gúnyos, főként az uralkodónak címzett megjegyzései a fennálló despotizmus ellen egy újabb, irányító erővel rendelkező tényt képvisel. A szív, a (testvéri) érzelem parancsát. A csatában szintén részt vevő, ám hazájáért harcoló testvérbátyja, Eteoklész mellett a harcos amazon a szinte dögként hátrahagyott másik, hazaárulónak kikiáltott bátyját, Polüneikészt is sírba akarja tenni. És ezt meg is teszi. Fontos dolog a testvéri szeretet és kötelesség, ám mindjárt más értelmezést kap, ha társul mellé az istenek parancsának teljesítése és a lázadás eszméje. Hiszen Antigoné húga, Oidipusz király legkisebb lánya, Iszméné (Efstratiadu Zoé) is szerette bátyjait és szereti nővérét, a király parancsának mégsem mer szembeszegülni. Már a megjelenése is kislányos: kettőbe fogott, kissé óvodás hajviselet, ártatlan, olykor bambuló tekintet, kis, fekete bőrmellény. A félelem bilincselő fogsága, amelyből Antigoné hatalmas lendülettel és szenvedéllyel kiszabadítja magát. Tántoríthatatlan és megrendíthetetlen, a tettéért járó megkorbácsolása ellenére. Ám ennek a vakmerő, a lázadás eszméjének, a hit és az érzelem parancsának engedelmeskedő magatartásnak ára van: az élete.

A megfélemlítés hatalma nemcsak a kis Iszménét, hanem Kreón feleségét, Eurüdikét (Kálmán Henrietta) is fogva tartja, aki, bár nőiességében való hitét rég elvesztette férje esztelenül és embertelenül véghez vitt politikai terveinek köszönhetően, mégis kitart mellette, noha testvére Démoszthenész (Cseh Gábor), a ’Nép Hangja’ a maga flegma, cinikus módján próbálja húga, és a körülötte lévők szemét felnyitni. Kitart azért, hogy a darab végén rádöbbenjen az engedelmesség totális értelmetlenségére, és öngyilkosságot elkövetve Antigoné cellájában fia és a főhősnő mellé zuhanjon. A megfélemlítés, a keserűség és a csalódás harca a nőként való bánásmód iránti vággyal, a feleség szerepének megélésével és az anyasággal. Fekete, átlátszó lenge felső – fehér nadrág. Belső harcok gyötörnek mindenkit Théba városában. Ez alól nem kivétel Kreón fia, Haimón (Czibere Krisztián) sem.

Szerelem vagy gyermeki hűség? A hajban ott virít a kék csík, ám a szív belül mást dobog. Haimón hiába veszekedik, valójában nem meri vállalni a konfliktust apjával Antigoné iránt érzett (és viszonzott) szerelméért és a lázadás, a felszabadulás/felszabadítás eszméjéért. Nem meri és nem is tudja, hiszen nem volt kitől megtanulnia. Akarja, vágyik arra, hogy önálló ember és férfi legyen saját véleménnyel, életszemlélettel, általa megélt érzelmekkel. Vágyik az abszolút szabadságra. De képtelen megvalósítani és véghez vinni azt, hiszen zakója hátulja egy apró, ám annál csillogóbb láncocskával van összetűzve. Az engedelmesség hatalma, erre való neveltetése és szocializálódása nem engedi. Feloldhatatlan kulturális, életszemléleti különbség a két szerelmes között. Ha végképp nem bír egyik fél sem győzni a csatatéren, inkább robbantsuk fel az egészet, hadállással, ellenséggel, ágyúkkal, lovakkal együtt. Mindenestül. Így könnyebb. Így nem fáj. A rendelet megszegéséért járó elfogatás és megkorbácsoltatás után egy mély, veremszerű börtönbe hajított és ott magát késsel leszúró címszereplő mellé Haimón holtan rogy le. Hogyha életében nem mert szerelme és az (általa képviselt) eszme mellett kiállni, legalább haláluk történjen azonos módon: leszúrja magát az Antigoné holtteste mellett heverő késsel.

cs04_masolata.jpg

Kép: Bánhalmi Árpád

A jós „munkaköre” már eleve a szolgálaton alapszik. Hiszen az istenek szavának megértése és megértetése valamint közvetítése csakis alázattal és szolgálatkészséggel lehetséges. Az eredeti görög tragédiában Teiresziász teljesen vak. Nem lát semmit a külvilág eseményeiből, így az átlagnál kifinomultabb érzékekkel fogja fel nemcsak az „evilágot”, hanem az isteni atmoszférából érkezett, különleges regiszterrel érzékelhető jeleket, üzeneteket. Ám Egressy (vagy Kreón?) rendezésében Teiresziásznak (Sipos András) csak az egyik szeme van bekötve. Hasonló módon, mint egy kalóznak vagy mint az Egri csillagok Jumurdzsákjának. Miről van szó? Netán a XXI. század jósai fellázadnak alázatos, az Isten(ek)nek behódoló alávetettségükkel szemben? Kísértésbe hozzák őket a földi világ hívságai, és ahhoz is tartozni akarnak legalább egy „fél szemnyivel”? A Kreón szolgálatába tartozó vallási személy nem tud és/vagy nem akar máshogyan közvetíteni halhatatlan és halandó között, csak ha egyik szeme révén magát az istenek uralmának igájába hajtja, ám másik, „itteni” szeme segítségével egyeduralmat szerez rendkívüli tudásával és „kapcsolataival”? Meglehet, hogy ez utóbbit jelentik a színész pofaszakállán és haja oldalán megjelenő neonsárga csíkok. Lehet…

kovacs_krisztina.jpg

Kép: Kovács Krisztina

Ha a tragédiákat, gyilkosságokat és a hatalom gyakorlására használt különböző módszereket és eszközöket vesszük alapul, Théba valóban jobban teljesít. A szép sorban felsorakozó, a háttérben kivetített, a hitnek, a naivságnak és tisztaságnak, valamint a szabadság/szabadulás reményének fehér korinthoszi oszlopai szétmállanak, ledőlnek. És mindez hiába történik. A hatalommal szembeni harc örök, a győzelem esélye csekély. Hiszen az Antigoné iránt érzett vonzalom és a szenvedély által diktált hatalomvágy valamint az állam törvénye között dúló harcban melyiknek engedelmeskedhetett Kreón, amikor megkorbácsoltatja a lányt? Vajon a Bibliából ismert helytartó, Pilátus belső küzdelme is hasonló volt a Jézus megkorbácsolásáról, majd kereszthaláláról hozott ítéletének meghozatala előtt? A következményeket tekintve a válasz tulajdonképpen nem is fontos sem az egyik, sem a másik esetben. Nem fontos, mert úgyis a ˝földrészek népe nézi, nézi / Egyik érti, másik nem érti./ Fejük csóválják: sok ez soknak,/ Imádkoznak vagy iszonyodnak.”

Hiába ébred fel az előadás során ebből az iszonyatból egy férfi a nézők közül, hiába lép a színpadra, és hiába ragadja meg – az egyébként a modern feldolgozás egyetlen humorral megáldott, szó szerint „józan paraszti ésszel” rendelkező szereplő –, az Őr (Kocsis Fülöp) korbácsot tartó kezét dühösen és kétségbeesetten, megkísérelve Antigoné megmentését a szenvedéstől. Te egy diktátor vagy!- üvölti a pulpituson, a mikrofon mögött álló Kreón képébe, ám ez is teljesen felesleges. A despota szinte varázsütésre Egressy G. Tamássá, a színen jelen levő thébai nép Spirita Társulattá változik át. A színpadi fényeket felkapcsolják, a jelenethez tartozó háttérzenét leállítják. „ De uram, ez egy előadás!” – hangzik a rendező józan, megfontolt válasza a néző dühkitörésére. Az illetőt kivezetik, a darab folytatódik, majd e kisebb intermezzo ellenére a társulat profi módon befejezi a szophoklészi tragédiát. Ám a rendező mondata tovább cseng a fülemben: ez egy előadás.

4l3b07801013_masolata.jpg

Kép: Bánhalmi Árpád

Az elhangzott mondat szerint tehát a színház intézménye is zsarnokságon alapulna? Minden előadásnak megvan a maga diskurzusa, és abból nem léphetünk ki , különben megjárjuk. A színdarab beépített embereként vagy pusztán átélésből, netán alkoholos befolyásoltság hatására szegjük meg az adott szituáció szabályait – lényegtelen. Mint ahogyan – a rendezői értelmezés szerint – az sem érdekes, hogy vallásnak, érzelemnek, törvénynek, lelkiismeretnek, embernek vagy netán állatnak engedelmeskedünk. Engedelmeskedünk, mert nincs más lehetőségünk. Ha a diktatúra, a kihasználás, a „rendszer” ellen akarunk fellázadni, szükségszerűen fel kell lázadnunk saját, önmagunkban teremtett diktatúra ellen is. Minden szavunk, döntésünk az ember belsejéből fakadó és abban létező „uralom” parancsára történik.
[…]˝ hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;”[…]

Kemény, szívbemarkoló üzenet ez a fiatal rendezőtől és a huszonévesekből álló társulattól. Ám minden felismerés és rádöbbenés magában hordozza a változás, az enyhülés lehetőségét. Minél többször és többféleképpen szembesülünk önmagunkon gyakorolt hatalmunkkal, annál egyértelműbb lesz a megoldás, a szabadító kulcs. Látogassuk meg a Bethlen Téri Színház előadótermét (még egyszer), és nézzük meg (újra) az Antigoné 016 című előadást! Talán a következő előadáson már mi leszünk azok, akik – legyűrve a félelem rajtunk gyakorolt hatalmát – felállunk a nézők közül, és megpróbáljuk megmenteni Antigonét, felrázni a túlzott és rákényszerített engedelmesség következtében birkanyájjá vált népet, és ébren tartani magunkat. Lehet, hogy mi leszünk azok… de VIGYÁZAT! Ez egy előadás.


Notice: ob_end_flush(): failed to send buffer of zlib output compression (0) in /home/magyarteatrum/public_html/wp-includes/functions.php on line 4344