Alulról „gyúrják” az új törvényt

Az alapanyagok már megvannak, az összegyúrás még hátravan. Ezt szimbolizálta Fekete Péter egy tortával azon a találkozón, amit a színházi szakma különböző területeinek képviselői tartottak szeptember 13-án a Merlin Színházban Budapesten. A találkozó egyfajta szakmai alulról szerveződés, mivel mára kiderült: szinte senki nem elégedett a tavaly márciusban életbe lépett előadóművészeti törvénnyel. A kerekasztal-beszélgetésen tíz szakmai csoportosulás vezetője (másik négy képviselője nem tudott jelen lenni) felvázolta, hogyan érinti őket a törvény, mit hiányolnak belőle.

A beszélgetést moderáló Magács László – a befogadó színházakat tömörítő társulás vezetője – szerint nem hozott radikálisan újat a törvény. Szerinte minőségi kérdésekről kéne szólni a paragrafusoknak, számba venni, milyen arculatú színházak léteznek, és feltenni azt a kérdést is: járjon-e mindegyikhez állami támogatás.

A Magyar Színházi Társaság elnöke, Csizmadia Tibor kifejezte bánatát: habár egységes szakma víziója lebeg minden színházban dolgozó szeme előtt, ő folyton tagoltsággal, különbözőségekkel találkozik. Véleménye szerint azonos definíciókra van szükség a szabályozásban: mit értünk előadás alatt, mi tartozik az egyes műfaji kategóriákba, mi jelent a több tagozatúság, mit mutat meg a nézőszám, kik döntsenek minőségi kérdésekben.

A bábművészek részéről Lengyel Pál hangsúlyozta, nem szabad anyagi különbséget tenni gyermek- és bábszínházak között az utóbbiak hátrányára, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy az ő műfajukban mást jelent az állandó játszóhely kérdése, hiszen a vidéken működő bábtársulatok előadásaik közel felét külső helyszíneken: kis települések óvodáiban, iskoláiban tartják.

Az érdekeket és értékeket szakmán belül kell meghatározni – mondta Hudi László, a Független Színházak Szövetségétől – majd ezt a hangot hallhatja meg később a döntéshozó politika. Nehézség szerinte abban van, hogy igen sokfélék a törekvések, az integráláshoz sok időre és munkára van szükség, a kívül rekedtekből előbb-utóbb ellenség válik.

Szabó István (Színházi Intézet) részese volt a most életben lévő törvény megalkotásának, elmondta: a színházi szakma annyira sokféle, hogy nem lehet egységes finanszírozás alá vonni. Személy szerint ő a támogatásban nagyobb keretet biztosítana a pályázati pénzeknek, mert ez minőségi versenyhelyzetet teremtene.

A színházi kritikusok szeretnék, ha a helyzetük tisztázottabb lenne, mert se nem részei a színházi intézményrendszernek (az elfogultság miatt nem is lehetnek azok), de a mostani törvény sem ejt róluk szót. Tompa Andrea elfogadta, hogy sok kritika éri az ítészeket is (nem járnak vidéki és gyermekelőadásokra, fesztiválokra), de mint elmondta, a színibírálattal foglalkozóknak itthon ez csak melléktevékenysége, megélni kizárólag ebből nem lehet.

Szabó György, a Trafó Kortárs Művészetek Házának igazgatója megjegyezte: a külföldi szakemberekhez elért a magyar törvény híre, de nem tudtak teljesen azonosulni vele. Meglátása szerint a független társulatoknak fenntartott tíz százalékos támogatási keretből azért lett baj, mert gombamódra megszaporodtak az ebbe a kategóriába tartozó művészi csoportosulások. Egyszerűbb a helyzet a nagyobb, 90 százalékos résszel: a kőszínházak körülhatárolható közeget alkotnak. Fontos, hogy minden érdeklődésnek, szegmensnek meglegyen a maga színháza.

Fekete Péter, a Magyar Teátrumi Társaság részéről emlékezetett arra, két évvel ezelőtti megalakulásuk pont e törvényhez köthető, már akkor hangsúlyozták: szükség van színházi törvényre, csak másmilyenre. Folyamatosan dolgoznak módosítási és kiegészítési javaslataikon dr. Kriza Zsigmond vezetésével. Ismeretes, hogy a társaságot több vidéki színház hozta létre, és mint városi kultúrcentrumoknak önmagukon túlmutató szerepük van, hiszen köréjük gyűlik, szerveződik a helyi irodalom, képzőművészet, zene is. Fekete Péter a rendezvény fantáziacímének (Hány szelete van a tortának?) megfelelően süteménnyel is készült, ám mikor felemelte a behozott tálca búráját, csak az alapanyagok voltak rajta: liszt, margarin, élesztő – vagyis az összegyúrás még hátravan.

A nemzetiségi színházak legnagyobb hátránya, hogy alig hallható a hangjuk – foglalta össze az őket képviselő Frigyesi András – pedig hidat képeznek az anyaországok között és ápolják a 13 kisebbség nyelvét.      

Jelen volt az eseményen – igaz nem meghívott felszólalóként, hanem a közönség soraiban – Nagyné Varga Melinda, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium színházi főosztályvezetője, akitől sok hasznos információ, tanács elhangzott a szövetségek érdekegyeztető munkájához. Leszögezte, a kormányzat célja, hogy módosítsa a törvényt, amit ő színházi szövegkönyvhöz hasonlított, ami a próbafolyamat során változik. Párbeszédben állnak a színházi szervezetekkel, kisebb változtatásokra még idén, a költségvetési törvény benyújtásakor lehetőség lesz, de azt javasolta, a nagyobb kérdések – finanszírozás, munkajog – jövőre kerüljenek elő, az idei tapasztalatok összegzése után.

Végül a folytatás menetéről esett szó. Egyetértettek abban, érdemes tovább lépniük az egymással egyeztetésben. Legközelebb már konkrét, egy Fekete Péter által felvetett témát vitatnak meg: az oktatási intézmények és a színházak viszonyát – hogyan jelenhetne meg ez a két fontos, szoros kölcsönhatásban álló szakterület az új színházi törvényben is.

Csicsely Zoltán

Kapcsolódó írásunk a Fórumban:  A VI. kategória, avagy a „színházi törvény” és az ő hiányosságai