Maradjunk kapcsolatban!

Évadmustra

Alice – bölcseleti koncertszínház Sepsiszentgyörgyön

A fekvőkút királynőt álmodik

Királykék kötényrátétes türkiz pendelykosztümben, tintakék térdvédővel és alsóneműben, tavaszkék sportcipővel a lábán, tapod üvegbura-gyerekkora törmelékén egy kamaszlány, majd nővé éretten átfogja maga lőtte, őz-férfitársa derekát, és faképnél hagyja az álmait. Korodi Janka főszereplésével, a sZempöl Offchestra zenéjére Bocsárdi László rendezett maszkos koncert-mesedrámát a Tamási Áron Színházban.

Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján készült az előadás. Valójában Charles Dodgsonnak hívták a szerzőt, matematikus volt Oxfordban, s identitását tekintve gyermekimádó, örök agglegény. Az Alice-t egy evezőstúra alatt találta ki, hogy ezzel szórakoztassa a vele utazó gyerekeket. A mese szerkezete mintha igazodnék is a kirándulásélményhez: amint minden folyókanyarulatban új látvány tárul fel, aszerint kapják a képzelet-muníciót a lapátolók a következő távra.

„… amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből, és megnézte rajta, hogy hány óra, s aztán elrohant, Alice tüstént talpra ugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt. A következő pillanatban Alice utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan. A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Alice egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba. Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Alice-nek esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen, és eltűnődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.”

„Az egész európai filozófia nem más, mint egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzet.” (Alfred North Whitehead) Az író kútba futtatja a nyuszi barlangját, a rendező pedig barlanggá teszi, visszaforgatva vízszintes tengelybe: a fekvőkút igazában Platón barlangja. A díszletet tervező Bartha József balra-jobbra hasadékot nyitott, mintha egy-egy nyúlfül mélyén tűnnének el, s bukkannának fel onnan átváltozottan a történet vezérszereplő epizodistái. Hatalmas színészi, maszk mögé bujtatott összmunka. Rancz Antal (Vizuális effektek) pergő barlangfal-mozija leképezi az érzékvilág szüntelen metamorfózisát, s részesévé tesz bennünket annak az élményzuhatagnak, amelyben Alice is a fejét-lábát kapkodva keresi a tájékozódási-igazodási pontokat. Ott, ahonnan állítólag elkésett, ahol megfosztják a nevétől az emlékezetét, s percenként adnak az addig igazinak hitt helyett, újakat. Előbb azonban három virágnevű tinédzsertársa – Vass Zsuzsanna (Tűzliliom), Szalma Hajnalka (Rózsa) és Kovács Kati (Százszorszép) – tudatmódosító bolharák porral kínálja, amitől agyilag padlót fog, s először férfióriássá, majd anorexiás csitrivé változik. Aztán, a hirtelen jött parti drog hatását túlélve, normál belőttségben stabilizálódik az állapota, és konszolidált delíriumban álmodik tovább.

Az álom az ébrenlét törvényen kívüli tartalma. Közönséges helyzetben lehetetlen, és illetlen is felvilágosítani a hernyót – Erdei Gábor a tanítvány – arról, mennyire kurta az idő, amit pillangóként fog a fényességben tölteni, s még kevésbé lehetséges, hogy dialektikus, platóni válasz érkezzék a föld alól. A barlanghasonlat szerint a barlang foglyai nem a dolgokat magukat, csak árnyképeiket látják. Az igazi megismerés az volna, ha kiszabadulva a börtönből nem kellene beérniük az árnyképekkel, hozzájuthatnának közvetlenül magukhoz a dolgokhoz. Ha viszont a halál szabadulás a test fogságából, akkor az igazi megismerés nem is ebben a testi életben, hanem a lélek egy másik állapotában lehetséges csak.

Nos, Alice éppen a lelke másik állapotával él társbérletben, időlegesen. Megtestesítője, Korodi Janka nem a bizarr környezettől félő, a tárgyatlan szorongástól rebegő lény, hanem eleven, értelmes, iskolázott és nemesen bátor kamaszlány. Belső félelmek mozgatják: elveszítheti a nevét, elkésik valahonnan, ahová még nem is váltott jegyet. Állít és kérdez – dialógusokat folytatva, a szavak értelmes használatában gyakorolja magát – a világot így tanulja ki. Amit mi tanulásnak hívunk, voltaképp csak annak a tudásnak a felelevenítése, amellyel már egyszer a születésünk előtt rendelkeztünk. Mikor az ember megszületik, minden korábbi tudását elfelejti, azonban megmarad az a képessége, hogy ezt a tudást a későbbiekben felidézze, emlékezzen rá. Előéletében ő volt a Királynő, kiválasztottjában az Őzt már akkor elejtette, s a mostani barlangéletében azt a királynői testalakzatot keresi, amely majd a fényre érve, a szelleméhez illeni fog.

Vajon az élet van-e a barlangon kívül? Bocsárdi rendezése feladja a leckét. A három királynőminta – D. Albu Annamária, Pál Ferenczi Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsanna – a legtermészetesebb földi gyarlóságok tükre: minden uralkodó vagy alattvaló nő saját vonását mutatja. A képtelen viszonyok angolszász vagy góbé humorral (iróniával, szarkazmussal) történő leképezése – Rácz Endre (Nyúl), Kolcsár József (Kandúr), Szakács László (Kalapos), Nagy Alfréd (Április bolondja) – a legköznapibb köznapi valóságunkon alapszik. Az Álteknőc Pálffy Tibor és a Griffmadár Beczásy Áron zenebohóc hangszerpárbaja pedig bravúros dialógusparódia, méretes pofon azért az okoskodásért, amit a fentiekben elővezettem, s azért az akaratlan öngyilkosság-propagandáért, amit Platón az elődeitől tanulva, s a követői által megörökölve folytat, mindmáig.

A szentgyörgyi Alice bölcseleti koncertszínház – családi esemény. A nagyszülők a mélytengeri teknősök, akik már kijárták a hét napos iskolát: tíz órát tanultak az első napon, s az utolsón már egy percet sem, mert addigra nem lett szükségük ismeretekre ahhoz, hogy tudást szerezzenek: hiába, a lustaság az élet igazi tanítómestere. Az apukák-anyukák leckéje a családi-társadalmi szatíra. Bezsán Noémi a hiteles buli-mozdulatok koreográfiájával, és a sZempöl Offchestrával a gyermekeik színháza az Alice. Albert-Nagy Örs, Bocsárdi Magor, Ferencz Áron, Gáspár Álmos, Kónya-Ütő Bence és Vitályos Lehel. A nézőtéri dobhártyafelelős a Sound Studio (Hangtechnika). Szélvészgyors sodrú folyammá teszik az epizódokat, az Idő egymásra villázott pillanatait: mintha a mederfenéktől a mennyboltig tartó réseket sodorna magával a víz a tenger felé.

És a torkolatnál ott a kérdés: hibáztatható áldozat-e a királykék kötényrátétes türkiz pendelykosztümben, tintakék térdvédővel és alsóneműben, tavaszkék sportcipővel a lábán, jegy nélkül érkező Alice, ha elfogadja a főzenész ajánlatát, és ingyen jut be általa a koncertre, a back stage-en át?

 

Képek: Barabás Zsolt

Hirdetés

Évadmustra

Zalaegerszeg – Caligula helytartója

Zsarnoknevelde

C-felségjelű, NATO-kompatibilis, automata géppuskás dzsipen, konténerbe bujtatva gördül a színpadra Caligula császár aranyszobra. Szíria helytartójára, Petroniusra vár a feladat, hogy a jeruzsálemi zsidók kiállítsák templomukban a cinikus ajándékot. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Peter Karvaš bemutató – Cervinus Teátrum

Tűzfal, babám!

A nem-látó leány elküldi magától festőművész legényét, amikor az farkasvakon tér vissza hozzá a vallatásból. Vértelen tragédia. Körös-körül pedig vérbő groteszk arra a rugóra, hogy egy hibbant házkezelőség befalaztatja a lakókkal az ablakaikat. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Nagyabonyi Emese – Bizalomlázban

Lélektérképészet – II.

„Rendszerek és szabályok… Meddig szolgálják a tevékenységünket s mikor jön el  a pont, amikor  el lehet és el is kell engedni őket a továbblépés, az új beengedése/felfedezése érdekében…? Hogyan illeszkedik be az egyén a közösségbe? Hogyan hat a közösségre? S a közösség reá? Kialakul-e a közös nyelv? Ezek rendkívül fontos kérdések.” (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Csehov-rendezőt avattak Debrecenben

Rajtunk a vakablak szeme

„Egy misét látunk, s templomi áhítattal távozunk a színházból.” – írta Kosztolányi Dezső a Három nővér vígszínházi előadásáról. A korabeli orosz kritikák viszont azt vetették kezdetben Csehov szemére, hogy visszafejlődik, ismétli önmagát, s értelmetlenséggel zsúfolja tele darabját. A Csehov-rendezőként Debrecenben debütáló Ilja Bocsarnikovsz felfedezi a két vélemény egységét: reményteljes tragédiába fojtja a komédiát. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Nagyabonyi Emese sebtében van

Lélektérképészet – I.

Nagyabonyi Emese sebtében van. Még az újvidéki Akadémia színésznövendékeként, megfordult a Szabadkai Népszínházban, friss-diplomásként az osztálytársaival megalapították Zentán az állandó színházat, onnan tovább szerződött a Kosztolányi Dezső Színházhoz, napjainkban pedig szabadúszóként dolgozik az Újvidéki Színházban, s készül egy filmszerepre Tolnai Szabolcs produkciójában. (tovább…)

Tovább olvasom

Évadmustra

Arat a Charley nénje Szatmáron is

Egy príma Don

Minden feltörekvő nemzedék alanyi joga, hogy a színházi formanyelv megújításában saját zsákutcája legyen. Vége csak a végtelennek nincs. Ha a zsákutcákat nem korosztályoknak nyitnák, nem lenne a színház egyetemes fejlődése folytonos. A formabontásból való kibontakozás egyik lehetősége a vakmerő visszatekintés, a brutális retró. A Charley nénje ilyen.

Az operett ekézése ősi foglalkozás. Művelői többnyire merő irigységből szántják fel a harmóniavágyó publikum lelkét. Hatalmas területet kellene megművelniük, eleddig nem is boldogultak vele. Az irigységet az ekefajtáinak sokfélesége jellemzi. Lehet azt hirdetni például, hogy az osztrák-magyar operett Kálmán Imrével született, virágzott és porladt el. Kivesztek a nagy dramaturgiai gépezet működtetésére alkalmas, leleményes librettisták, de nincsenek már olyan zeneszerzők sem, akik egy szerteágazó cselekményű történetet fel tudnának slágerekkel tölteni. Aztán előkerül ugyanarról a Zeneakadémiáról, amelyen Bartók, Kodály és Kálmán tanult, egy Aldobolyi Nagy György nevű klarinétos. Operett színpadra alkalmazza Brandon Thomas háromfelvonásos énekes bohózatát, komponál áriákat, duetteket, tercetteket, kvintetteket, írat hozzájuk dalszövegeket Szenes Ivánnal, s hódító útjára indít egy kacagtató-könnyeztető, örökzöldmezős ekézni valót.

A lányok ugrálnak majd…,  Charley nénje…,  Charley nénje – finálé, Csá-csá-csá-csá-Charley…, Egyenesen észvesztő!,  Ha nincsen autó…, Maga nekem úgy kell, mint a levegő…, Most mi három lányok… és az Orchideák. Szatmárnémetiben hat zenész összmunkája elegendő ahhoz, hogy az első taktusok működésbe hozzák a közönség szövegemlékezetét, feltöltsék a könnyzacskókat, s a refrénekhez szinte már ne is kelljenek a színpadi szereplők. A nyolc sláger slágervolta a szereposztás alapja. Manfrédi Annamária zenei vezetőként és karmesterként ügyeli a hangzásvilágot. Jótét közreműködésével, a Harag György Társulat színészei a nehéz pillanatokban sem ismerik a kiénekelhetetlent: hol a dallam hajlik a hangalkatukhoz, hol dallamkövetően rábeszélik a szöveget a zenére. Alapjaiban azonban mindenki biztosan, szeretnivalóan énekel. Ahhoz, hogy ez így lehessen, a produkció menedzsmentje bátran, és helyeselhetően, lemondott a szerepek életkorhű kiosztásáról, a diákok és felmenőik között nincs meg az emberöltőnyi korkülönbség. Az élethosszig tanulás csak nálunk újdonság. Oxfordban lehetett valaki véndiák már a bohózat megszületése idején is, most pedig éppen, hogy igen. Különösen akkor, ha a színész temperamentumos, szerelmesen pulzáló és akrobatikus. Mert miről is szól a darab?

Charley és barátja, Jack beleszeretnek a szép Spittigue lányokba, Kittybe ás Annie-ba, akiket apjuk féltékenyen őriz. Ráadásul a fiatalembereket nem veti fel a pénz, ezért esélyük sincs a zord apa jóindulatát elnyerni. Charley nénjének, a dúsgazdag milliomosnak látogatása azonban reményt kelt a fiatalokban. Remek tervet eszelnek ki, ám mindent tönkre tenni látszik, hogy Donna Lucia, a néni nem érkezik meg. Ezen az apróságon hamar túlteszik magukat a fiatalemberek és ráveszik barátjukat, hogy játssza el a néni szerepét. Minden szépen halad addig, míg a valódi Donna Lucia meg nem érkezik.

A szerelemvalló expozíciós tételekre az első elágazási jel akkor következik, amikor színre lép Nagy Orbán mint Brasett, az arisztokratikus szolga, leheletfinom iróniával fogadva gazdái urizálását. Különös figyelemmel van a csöppet sem úrias, közönségesen pezsgőt tolvajló, Lord Frank Babberley, oxfordi diák iránt, akinek hamarosan – mintegy vezeklésképpen a tettéért – női ruhákat kell öltenie, hogy eljátssza az első vizitvacsorán Charley nénje szerepét. Nagy Csongor Zsolt masszív bariton özvegy; Brazíliában, a majmok hazájában bizonyára ilyenné özvegyülnek az Európából oda férjesedő nők, főképpen a szigetországiak. Az előző század elején, a Magyar Színházban Csortos Gyula volt a címszereplő. Szoknyát, fűzőt, kékszalagos női bugyogót viselt. „A merész s egyben eredeti ötletet a szerző ízlésesen, épp annyi elmésséggel, mint tudással viszi diadalra” – jegyezte fel a kor jeles színi krónikása, Kosztolányi Dezső. Bessenyei István, a szatmári vaudeville rendezője sem kevésbé mértékletes a humor és az érzelmek adagolásában, ám az adott szituáció kínálkozó komikumforrásai közül egy másikat választ: színpadán az ál-néni minden kecses mozdulata árulkodóan tramplinak van mutatva: a csaló diáktársak kétségbeesetten igyekeznek leplezni a mámi kitüremkedő férfiasságát, teljesen fölöslegesen: Spittigue hozományreménye és a lányok szerelmes vágyakozása álomba ringat minden gyanút: az epekedőknek a vakság elemi érdekük.

A színrevitel másik erénye, hogy tartózkodik, és távol tart minden színészt az elhamarkodottságtól. Aldobolyi professzionális zenedramaturg. Az első jelenetekben Péter Attila Zsolt (Jack Topplebee, oxfordi diák) és Gaál Gyula (Charley Wykeham, oxfordi diák) ingatag lelkű szerelmesként téblábolnak a színpadon: lenn van az előadás, amiként a hősök is, maguk alatt. Fordulat a haditerv végrehajtására szövetkezés tercettje, roppant erős mozgáskísérettel. A koreográfusok, Bordás Attila és Gabriela Tănase kihasználják a színészek összes tánc- és akrobatikus képességét, precízen beosztják energiájukat, s megadják az énekes tánchoz elengedhetetlen légzésszüneteket. Ami közben fergeteges az iram a szerep szerinti ifjak számára, azonközben dallamhoz igazodóan lágyak a mozdulatok ott, ahol nincs helye a vehemenciának.

Ilyenek az egymástól elsodródott szerelmesek találkozásai. Ellenpontosan szimmetrikus szerkezetű a cselekmény. Négyen helyben szerelmesek, négyük számára az emlékeket megszépítő messzeség válik igaz-gyönyörű valósággá. Az előzőeket a közelgő elutazás rémíti, majd sarkallja tettre, az utóbbiak a messzi Indiából és Brazíliából térnek vissza a szigetországi révbe. A képletet követi le a koreográfia, s a rendezői instrukció. Rappert-Vencz Gábor (Sir Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes), akinek van szerencséje kikosaraztatni az ál-néni által, majd még nagyobb szerencséje, előtalálni a régmúltból a valaha volt legigazibb szerelmét – a vaudeville legösszetettebb, szinte drámai szerepét játssza. Ugyanez mondható el Bogár Barbara munkájáról, akinek lépésről-lépésre, apró jelenként kell felismernie a női maskarába öltözött férfiban a szíve vágyottját, párhuzamosan rezegtetve a kétség és a reménykedés húrjait. László Zita Donna Lucia d’Alvadorez, a Charley nénje. Övé a leghálásabb feladat: szerelmi beteljesüléseket és gazdagságot hoz a történet szerint, személyesen pedig olyan szerepet játszhat el fiatalon, amelyet szinte mindnyájan a szép korú Tolnay Klári alakjához kötünk. Ellenpontja, illetve Brasett, szolga párja Diószegi Attila (Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd): pökhendi, pénzsóvár, esetleg pedofil – egy mámorfürdős darabban nem egykönnyű boldogságot osztani neki is.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata beírt egy új lapot a Charley nénje Aldobolyi-korszakának diadalkódexébe.

Képek: Czinzel László

Tovább olvasom
Hirdetés

Facebook

Hirdetés

Népszerű

%d blogger ezt szereti: